Tépd el az időt! - Dinamit koncertbeszámoló

Mint azt már előző írásaimban több ízben is elmondtam, a nosztalgia nagyszerű dolog. A siker-történetek az idő múlásával megerősödnek, a kevésbé jók megszépülnek, de még a jelentéktelen emlékek is felértékelődnek. Ezúttal a "nagy rock-korszakban" valamivel több mint kettő évig létező zenekar, a Dinamit ünnepelte negyvenötödik születésnapját.

Két év ugyan nem nagy idő – főleg, hogy 2009 óta kissé átformálva, de újra koncertezik a társaság -, hiszen a Beatrice is az "elátkozott" (1978-80) éveiből él a mai napig. (Na jó, Feróék a rendszerváltás után gyorsan összedobtak néhány slágert, amit a média sikeresen felturbózott, de ennyi). Az a lényeg, hogy amíg létezik egy zenekar, olyat tegyen le az asztalra, amiért érdemes akár 45 évvel később is összejönni. Az említettek – érdemeik teljes elismerése mellett - pedig ennek a feladatnak bőven eleget tettek.

Elég nagy siker volt már az öt évvel ezelőtti nosztalgia buli is, akit érdekel, az itt elolvashatja https://www.xn--szinfalak-mgtt-5pbb.hu/l/engem-ne-sajnaljatok-dinamit-koncertbeszamolo/, vagy vissza lapozhat.

2024. május 25., Barba Negra. Szikrázó napsütés valahol Csepel alsón, ahova az elmúlt időben a Barba új tanyáját verte. Gondolom, kényszerállapot szülte a helyet, mert akármilyen szabad errefelé az élet, ez azért egyáltalán nem olyan jó hely, mint a Petőfi híd-, vagy a Lágymányosi híd lábánál volt. Hogy a rendezvényhely politikai, anyagi, vagy egyéb más okokból szorult ki a városból, nem tudom, de most nem is ez a lényeg.

A rengeteg rosszul választott előzenekar után ezúttal kivételesen a helyzethez illő vendég-csapat került a színpadra, sajnos a megszokottnál jóval korábban, ami azt jelenti, hogy rengetegen lekéstek a Mr Basary és Vedres Józsi által fémjelzett Telegram produkciójáról. Pedig meglepően jól szólt a zenekar és ismét elgondolkodhatott mindenki, hogy ez az alternatív Bikini vajon miért nem került be annak idején igazán a köztudatba. Talán azért, mert 1988-at írtunk, talán azért, mert az akkor rövid életet megélt bandában rengeteg volt a tagcsere. Ki tudja? Mindenesetre a dalok jók és a robbanó energiában gazdag Mr Basary még mindig nem úgy néz ki, mintha 70 éves lenne. Mindenesetre a zenekar kellemes alaphangulatot teremtett.

A Dinamit negyed kilenckor kezdett a majdnem teltháznyi rajongótábor örömére. A meglepetés erejével hatott az indítás, amikor Vikidál Gyula elsőként pattant fel az emelvényre és egyesével mutatta be a fellépő társait. Mondanom sem kellene, hogy – egy plusz egy ember kivételével – mindenki ott állt, de az egyről majd később. A plusz egy főről csak azért nem beszélek, mert ha jól emlékszem, ő csak egy közös fénykép és néhány próba erejéig volt a zenekar tagja.

Az alábbi írás szubjektív helyzetjelentés a szombati koncertről, ezért nem fogok dalonként végig menni a bulin, aki ott volt, emlékszik. Elég annyi, hogy a zenekar felkészült és egy mai, modern kornak megfelelő látványos és hangulatos koncertet adott. A Dinamit természetesen hagyományos hardrock zenekarnak számít, ezért a közönségét sem lehet megtéveszteni pusztán látványelemekkel. Ide zenei tudásra is szükség van és ennek az elvárásnak megfeleltek a fellépők.

De ha már nosztalgia: ezen az estén rengeteg P. Mobil rajongó ismerősömmel, barátommal futottam össze, de 1979-hez képest, most eléggé hátul álltak. Nem. Ezúttal nem Schuster Lóri kérésére jöttek "árulózni", sokkal inkább azért voltak itt, mert titokban mindig is szerették a Dinamitot. Becsületükre legyen mondva, hogy akkoriban sem őket küldte a főnök az első sorokba. Persze akkor minden más volt. Egy zenész nem játszott több zenekarban és ha elhagyta az "anyahajót", bizony sok rajongó szíve fájdult belé. Mit tegyen akkor tehetetlen dühében a zenekarvezető, amikor egyetlen kincsesbányáját, a frontemberét (Vikidál Gyula) veszítette el? Szerencsére ez az árulózás nem tartott sokáig, mert a főnök beletenyerelt a jóba és megtalálta a méltó utódot Tunyogi Péter személyében.

Már öt évvel ezelőtt, a negyvenedik szülinapon is látványos mennyiségben jelent meg a szakma java, ezúttal mintha még több hírességet vonzott volna az esemény. A vendégek között feltűnt az a Jankai Béla is, akinek nem a nézőtéren lett volna a helye, hiszen bő négy éven keresztül ő is fontos alapembere volt a Dinamit együttes legénységének. Megérdemelte volna, hogy legalább pár dal erejéig ő is ott álljon hajdani társai között. Mondjuk aztán menet közben már nem annyira bántam a hiányát, mert a Barba Negra még mindig nem gyógyult ki a billentyű-fóbiából. Akármikor eljövök egy jónak ígérkező bulira, a billentyűs szinte csak látványelemként szerepel, mert nem hallani belőle semmit. Ezúttal kettő billentyűs is játszott (Hornok István és Papp Gyula), de az első félórában csak a fényképek kedvéért. Azért Gyuszi ennél többet érdemel. Az idő múlásával persze megjött halkan a billentyű hang, míg a végére sokszor már hangosabban is szólt a többi hangszernél, de ez van. A tömeggel együtt én is igyekeztem inkább a zene teljességére koncentrálni. Ha már hibák és ha már Barba Negra: Olyan jó lett volna, ha az, aki kiadja a képet a zenekar mögé, az éppen szereplőket mutatta volna, mert sok esetben nem így történt. A billentyűszólónál nézhettük az ácsorgó énekest, vagy a dobost, gitárszólónál a közönséget, stb… Mondjuk, ha a technikusok ismerik a dalokat, az nagy segítség lett volna.

A frontember Vikidál Gyula mellett Scholcz Attila, Rudán Joe és Kálmán Gyuri volt. Attila hangja erőltetettnek tűnt, mintha korai Rudán Joe-t akarta volna megidézni, szerintem a Cry Free-hez jobban illik. Joe pedig az elején kedveszegettnek és fáradtnak tűnt, de a végére olyat énekelt, amire csak maga Rudán Joe képes. A hangja - mint mindig - zseniális. Az estét - a közönség véleménye szerint is – Kálmán Gyuri vitte el. Tele volt energiával, őserővel és határozott bizonyításvággyal, mint Vikidál a hőskorban. Amikor Gyuri állt a színpadon, a rajongók egy méterrel előrébb tolták harci állásaikat és még lelkesebben énekelték vele a Dinamit slágereket. 

Azok, akik a 76 éves Vikidált már jó előre leírták, alaposan meglepődhettek, mert Gyula a neki szánt szövegeket tisztán és jól énekelte és amúgy se várjuk el tőle, hogy tinédzserként reccsentse meg a hangját. A zenekar vezetője, Németh Gábor még mindig az egyik legjobb hazai dobosunk, míg testvére Lojzi mintha kényszerből játszott volna. Ő egyébként elég hamar át is adta a lehetőséget Zsöcinek. A legnagyobb teher talán Szűcs Totya vállán volt a gitárcentrikus muzsika miatt és ezen az estén érzékelhető is volt a rá nehezedő súly, de a közönség minden akkordért hálás volt. A lelkesedéssel minden rendben volt, régen láttam ennyire boldog rajongói hadat. Nekem személy szerint extra élményt jelentett, hogy az eddig megjelent könyveim mindhárom főszereplőjével (Mr Basary, Papp Gyula és Jankai Béla) egyszerre lehettem egy légtérben.

Összességében sikeres koncertet láthatott a nagyérdemű és ha most is elhangzott néhányszor, hogy ez az utolsó nagy közös buli, ez még egyáltalán nem biztos. Vikidál már öt éve is ezt mondta, persze a védelmére megjegyzem, hogy tartani akarta ígéretét, de azt Gyula is tudta, hogy nélküle – és a legendássá duzzadt két év nélkül – nem lett volna igazi Dinamit buli, tehát a társak és a rajongók kedvéért mégis bevállalta. Akárhogy is vesszük, a tömeg csak akkor mozdul egy ilyen produkcióra, ha az eredeti meghatározó arcok is ott vannak. Értem azt, hogy ennyi volt, a csúcson kell abbahagyni, de öt év még messze van, érkezhet még új lendület.

Valaha el sem tudtuk képzelni, hogy hetven pluszos zenészeket lássunk a színpadon és ötven-hatvanévesen is megmozgat, lázba hoz a zenéjük. Jagger például szembe köpte volna magát, ha húszévesen azt nyilatkozza, hogy még nyolcvanévesen is a dobogón robogva énekel. És milyen jó, hogy még mindig ott van. Kóbor a diploma után abba akarta hagyni az éneklést, de nem kapott jó állásajánlatot, hát maradt és ő is milyen jól tette. Szörényi és Bródy megszámlálhatatlan esetben vonult vissza "végérvényesen", miközben a mai napig kezükbe veszik a gitárt. Ha Somló még köztünk lenne, talán idén ünnepelnénk az ötvenedik LGT búcsúkoncertet. Úgyhogy az öt év múlva aktuális Dinamit visszatérésre is meg van az esély, de erről majd akkor, ha valóban megtörténik a csoda. Addig is reménykedjünk, hogy a Dinamit legénysége az ötvenedik születésnapjára is rendesen odapakol majd és még mi erősen a nyugdíj felé totyogva is leszünk ennyien, hiszen a nosztalgiából sosem elég.

Írta: Fiery

Fotó: Barba Negra