Táncdalfesztivál '66 - A Nagy Generáció születése - Frenreisz Károly Interjú

Az első Táncdalfesztivál maga volt a csoda, ahol összeterelték a tánczenébe bújtatott operettet a lázadó - éppen a táncdal ellenében született - beatzenével. Noha a műsor pusztán a dalok versenyét hirdette, ma már kijelenthető, hogy közel sem ez volt a lényeg. 1966-ban a zenei forradalom küszöbén a csoda abban állt, hogy ítéletet mondhatott az ország, mégsem az történt, amit vártak. A beatzene a megalázottság, az eltűnés helyett pontosan a fesztiválnak köszönhetően Békéscsabától- Sopronig, Debrecentől- Zalaegerszegig, tehát már Budapesten túl is egy egész generációnak vált az életstílusává. A nem kívánt szellem végleg kiszabadult a palackból. Az elvtársi irányvonal még inkább fontossá vált: Amit nem tudsz megszüntetni, annak az élére kell állni. A dokumentumfilmben részletekben, oldalamon pedig a teljes interjúk olvashatók. Kellemes olvasást kívánok... (Máthé József "Fiery")

1966-ban Frenreisz Károly már Budapest egyik legnevesebb zenekarában, a Metróban zenélt. A klubban két-háromszáz fős közönség előtt léptek fel, a Táncdalfesztivált viszont már 8 millió ember nézte ország-szerte, innentől megnyíltak előttük a még nagyobb koncerttermek, még a kisstadion is.

Aki elolvasta az előző két részt, az előtt már ismert a beszélgetés koncepciója, ezért - hogy ne kelljen állandóan ismételgetnem - nekik is javaslom a visszamenőleges tájékozódást (Hajnal Gábor, Dobos Attila). Fáradtságukat előre is köszönöm, szerintem megéri. Hát akkor vágjunk is bele...

Honnan jött a beatzene iránti szereteted?

Igen, akkor beateknek hívtak minket… Én a beat-et, mint szót azért ma már kihagynám. Amióta az eszemet tudom, mindig is zenész szerettem volna lenni. Már nagyon korán, öt éves koromban kezdtem a zenével foglalkozni, de akkor még klasszikus zenét tanultam. Mire 18 lettem, már javában ment a beat, a rock és a rock & roll. 13 éves koromban jazzt hallgattam, a zenei tudásomat a klasszikus zene szárnyán sajátítottam el. Aztán jöttek a gitárzenekarok, egy dob, egy vagy két gitár, egy basszusgitár, egy vagy több énekes, volt egy billentyű, négyes- ötös formátumú zenei felállás és ez engem nagyon érdekelt. Ebbe a műfajba sikerült belecsöppennem, amit abszolút nem sajnálok. Ahogy szokták mondani beatzenészből lettem rockzenész, számomra ez egyenes út volt, hogy klasszikus zenészként, jazz kedvelőként kerültem a beatzenész kategóriába miközben már kezdtem az énekesi karrieremet építgetni.

Mit szólt ehhez a család?

A család velem szemben ellentétesen gondolkodott. Mint jó szülők azt szerették volna látni, hogy a gyermekeik érvényesülnek az életben, van munkájuk, tudományuk. Egy olyan polgári családban, ahonnan én származom – édesapám orvos volt – az volt a fontos, hogy egy egyetemet végezzünk el, legyen diplománk és ezzel a diplomával érvényesüljünk. Latinovits Zoltán bátyám építészmérnöki diplomát szerzett, Bujtor István bátyám külkereskedelmi diplomát és én is elkezdtem járni a Fogorvostudományi karra, ahonnan egy év után kimaradtam, mert óriási zab volt a fenekemben, hiszen akkor már a Metro zenekarban játszottam. Az egyetemi hónapok nem okoztak akkora örömet, mint a zenélés. A pályámnak ezen a részén a szüleim úgy látták, hogy a művészet nem egyszerű pálya és ha valaki nem viselkedik kiugróan - nem tehetséges, nem képes érvényesülni -, akkor az egy negatív életpálya lesz. Ők azért álltak ki a diploma mellett, mert a tudást meg lehet szerezni, az iskolát el lehet végezni és meg lehet belőle élni, de amikor látták, hogy sikeresen működnek a dolgok, megnyugodtak. A testvéreim sem készültek színésznek, így alakult és a szüleink mégis büszkék voltak rájuk.

Mennyire lehetett tervezni a zenéléssel?

A '60-as évek közepén már léteztek olyan sikeres zenekarok, mint a Metro, mégsem vettek komolyan bennünket. Jött az újságíró és megkérdezett, hogy mivel foglalkozom, amire azt feleltem, hogy zenélek. Ő ezt nem értette és tovább erőltette a témát, hogy ez rendben, de mi a foglalkozásom? Tudod, ha az ember esztergályos volt, vagy egyetemre járt és mellette gitározott, az elfogadottabb volt, mint az, aki CSAK zenélésből élt meg. Engem már szinte az első perctől kezdve csak a zene érdekelt és ez akkoriban természetesen általános értetlenséget szült. Semmit nem terveztünk 18 évesen, még abban az időben sem, amikor már saját dalainkat játszottuk, és sorra jelentek meg a lemezeink, akkor is csak arra gondoltunk, hogy ezután csinálunk egy újabb nagylemezt, amin lesz egy pár új sláger és majd csináljuk a következőt. Egy évnél tovább senki nem tervezett. Mick Jagger azt mondta, hogy nem akar harminc évesen is a Satisfaction ritmusaira ugrándozni a színpadon, miközben ma már tudjuk, hogy 78 évesen is arra ugrándozik. Senki nem tudta, hogy ez meddig tarthat, de kit érdekelt akkor a jövő…

Miért nem akartak a beatzenészek magyarul énekelni?

Egyszerűen nem volt divat magyarul énekelni. Bújtuk a Rádió Luxemburgot a 208-as középhullámon és borzasztó szar recsegő hangminőségen próbáltuk leszedni a legújabb TOP 10-es slágereket, amiket a klubban a hétvégére begyakoroltunk és 1-2 új dalt mindig eljátszottunk. Ez volt a menet és ezt is várták el tőlünk. 1965-ben történtek az első lépések a saját dalok megírása felé. Innentől kezdve mozgalommá vált itthon is a beatzene. A magyarul éneklésben az úttörő az Illés zenekar volt, talán az Utcán című számmal. Elérkezett az idő, amikor a magyar beatzenész elkezdett beat-számokat komponálni és előadni. Nem tudtuk azt, hogy egy Beatles dal után előadunk egy magyart, arra hogyan reagál a közönség. Bementünk egy olyan utcába, ami bizonytalan volt, de aztán az idő azt igazolta, hogy a magyar dalnak nagyon komoly létjogosultsága van.

Emlékszel arra, hogy ti melyik dalt játszottátok el először?

A Metro klubban játszottuk először az Édes évek című dalt, aminek a zenéjét Schöck Ottó, a szöveget pedig Dusán írta. Lassan a közönség elkezdte várni az angol és amerikai dalok közé mikor rakunk be saját nótát.

Te hogyan emlékszel a produkciótokra?

A Táncdalfesztivál minden egyes műsorát 7-8 millióan nézték. Ott ismerkedett meg velünk egy ország közönsége. Már akkor éreztük, hogy ez sokat segíthet nekünk az előrelepésben. Mi egy vendéglátós zenekar dalát kaptuk meg. A mai napig emlékszem a szerzők nevére, akik Nikolics és Boros voltak, de velük soha nem találkoztunk. Ők írták a Mi fáj című számot, aminek a szövege olyan katasztrofális volt, hogy külön kérésünkre S. Nagy István szövegíró barátunk ingyen és bérmentve igyekezett elfogadhatóra formálni úgy, hogy még a neve sem került rá a javításra. Ezek után elénekeltük a dalt.

A politika mennyire tartott benneteket kontroll alatt?

A hatalom nem nézte jó szemmel a beatzenekarok szaporodását, de a "cirkusz kell a népnek" elve alapján gondolkoztak, ezért nem csináltak belőle gondot. Persze ettől függetlenül mi nagyon komoly kontroll alatt voltunk, ami alól folyamatosan igyekeztünk kimozogni. A hatalom az "Acéli politika" alapján a három T-betűs elv alapján működött, ez volt a: Tiltjuk, Tűrjük, Támogatjuk. Mi beatzenészek a Tűrjük kategóriába tartoztunk. Ha valami olyasmi történt, ami nem tetszett nekik, akkor simán letiltották bármelyik zenekart, ettől függetlenül mégis valamilyen szinten érezték, hogy a fiataloknak szüksége van a beatzenére. A mi helyzetünk pedig egy fokkal egyszerűbb volt, mint a többieké, mert sok ember volt ránk kíváncsi és a koncerteken ők voltak a pajzsunk. Ebben az időben születtek politikai jellegű zenekarok, énekesek, dalok is, de ezek megrendelésre jöttek létre, ez volt a polbeat. Mi ettől a műfajtól nagyon távol álltunk. Ezek az előadók általában nem tudtak érvényesülni a színpadon, vagy nem érezték magukat elég erősnek, ahhoz, hogy népszerűek legyenek, mindenesetre ezzel is foglalkozott a hatalom, néhány olyan dalt dobtak ki a közönségnek, ami a politikával foglalkozott.

Beleszóltak a dalszövegekbe?

A zenével nem nagyon foglalkoztak, azt általában elfogadták, de a szöveget figyelte az Országos Sanzonbizottság, ők figyeltek. Az egyik feladatuk az volt, hogy ha olyan dalt kapnak, ami politikailag nem megfelelő, azt visszadobták, hogy ezt így nem lehet. A másik feladat pedig az volt, ha szakmailag borzalmas és elfogadhatatlan volt, arra azt mondták, hogy ki kell javítani. Ez utóbbi pozitív segítség volt szerintem. Amikor valamiben mögöttes tartalmat találtak, azt abban a percben letiltották, miközben születtek olyan művek, amiben olyan okosan volt eldugva a politikai tartalom, ezeket nem vették észre, vagy nem akarták észrevenni.

A Metro zenekar mennyire volt lázadó társaság?

A Metro zenekar nem akart ellenzékinek mutatkozni, a zenélést, meg a miliőt - ami körülvett bennünket -, nagyon szerettük. Nem akartunk neki menni a falnak, ha valami nem volt teljesen korrekt, politikailag beleszóltak, akkor elálltunk magunk, nem kerestük a balhét, mert az úgyis mindenhol jelen volt. Valahogy próbáltuk kibalettozni, de ehhez önkontrollra is szükség volt, ezért olyan dolgokat írtunk, ami mindenkinek megfelelt. Dusán volt a szövegírónk, aki mindig nagyon jó dolgokat írt, nem voltak belemenős mondatai, amire azt mondták volna, hogy ezt ne. Mi elégedettek voltunk vele és az idő is őt igazolta, mert ezek a dalszövegek a mai napig megállják a helyüket.

Ettől függetlenül ismert emberként nem lehetett kimaradni a politikából…

Én elég behatóan foglalkoztam a III/III-as jelentésekkel, mert rólam is készült néhány. Nagyon érdekes volt a filozófia, mert azokkal a zenekarokkal, akik benne voltak a mainstreamben a hatalom nem foglalkozott. Elsősorban ott figyeltek, ahol politikailag történhetett valami, ahol játszott a zenekar és az énekes elkezdhette provokálni a közönséget és zendülés támadhat. Ettől féltek. Különösen rá voltak állva a KEX zenekarra, mert a Baksa Soós, az énekes nem a Slágerbizottság által engedélyezett dalokat énekelte, hanem ami éppen eszébe jutott és ezért veszélyes volt. Voltam egyszer a Kassák Klubban, beállt a tömeg közé három rendőr, hogy ellenőrizzék, hogy rendben van-e minden, és onnantól kezdve Baksa rendőrvicceket mesélt egy órán keresztül. Ezektől félt a hatalom és nem attól, hogy a Metro együttes hogyan énekli a "Citrom ízű banánt". Ami nagyon meglepett az ügyosztály leírásaiban, hogy mennyire kiemelten foglalkoztak a táncházakkal, mert az olyan magyaros, és ez a proletár-internacionalizmussal mennyire összeegyeztethető, vagy nem, de aztán rájöttek, hogy ott semmi sem történik, ami számukra érdekes lehet.

Hogyan reagáltatok a Táncdalfesztivál hírére?

Marketing nem volt, magunkat nem tudtuk reklámozni, a Kossuth Rádión lehetett hallani néha egy-két modernebb dalt, e mellett volt a fiataloknak szóló két - magas színvonalúnak egyáltalán nem nevezném – újság, a Magyar Ifjúság a KISZ Központi Bizottságának volt a fiataloknak szánt propaganda lapja, ami hetente jelent meg és havonta az Ifjúsági Magazin. Az IM kicsit többet foglalkozott velünk, mert a másikban csak egy oldal volt a könnyűzene, a többi politikai mondanivalójú cikkel volt tele. Amikor még a beatzene gyerekcipőben járt és csak kis klubok voltak, akkor köszöntött ránk a Táncdalfesztivál. Úgy indult az egész, hogy meghirdették, a fesztivált, hogy lehet pályázni, erre a szerzők beküldték a szerzeményeiket. Fel kellett adni egy kottát, mellé a szöveget. A Magyar Televízióban Bánki Laci bácsi volt a szerkesztő, talán az egész műsorötlete benne fogalmazódott meg először. Amikor beérkeztek a szerzemények, valamilyen rendszer szerint elővették az akkori ismertebb előadókat, zenekarokat és kiosztották a dalokat, hogy ki mit énekeljen.

Mit jelentett nektek a Táncdalfesztiválon való részvétel?

Abban az időben a beatzenekarokkal számolni kellett, mert a Leventéék már énekelték hogy "Még fáj minden csók", mi énekeltük a "Mi fájt". A konkurencia is egyre jobban jelen volt, hiszen akkoriban népszerűnek számított a Scampolo, vagy a Hungária együttes elődje, a Syconor, mindenkivel számolni kellett. Az idősebb korosztály még a szólóénekeseket kedvelte, mint a Bakacsi Béla, Poór Péter, Koós János, de '66-ban robbant be Kovács Kati, aki fantasztikusan énekelt. A Táncdalfesztivál egy olyan platform volt, ahol meg lehetett mutatni a tehetséget, a jó hangot és így már mehetett tovább a dolog. Rengeteg huszonéves fiatal indult. A magyar beatzenének a Táncdalfesztivál óriási reklámot jelentett. A '60-as években voltak klubok a városban, ahol ugyan teltházas bulikat játszottunk hétvégenként, mégis a Táncdalfesztivál lökött azon a legnagyobbat, hogy ezek a bandák kirajzhattak az ország minden egyes pontjára.

Mennyire volt jellemző a rivalizálás a beatek és a táncdalénekesek között?

A Táncdalfesztiválra előkerült énekesnők, énekesek és zenekarok között nem volt semmilyen rivalizálás, inkább barátok voltunk. Amellett, hogy én a Metro zenekarban játszottam (Shcöck Ottó, Zorán, Dusán, Brunner Győző) nagyon jóban voltunk Szécsi Palival, Koós Janival. Nem volt átfedés, hogy csak a zenekarok haverkodtak volna egymással, mi mindenkivel megtaláltuk a közös hangnemet, Mi függetlenül a stílusoktól büszkék voltunk egymásra, hogy most kezdtük és milyen népszerűek lettünk. Később persze eltávolodtak egymástól a különböző stílusok, de 1966-ban ez egyáltalán nem volt jellemző.

A beat, vagy táncdal kérdésre eszembe jut, hogy Cini '66-ban még azt énekelte, hogy "Hol jár az eszem?", ami egy igazi szép sláger volt, majd utána jött a "Nem várok holnapig", ami először még szintén nem beatzeneszerzők írtak, de később az Omega zenekar áthangszerelte jó rockos számra, és amikor Cini elkezdte kiabálni a refrént, mindenki odakapta a fejét, mert annyira jól kijött. Ekkor fordult táncdalból beat énekessé.

A fesztiválon volt kötelező dresszkód?

Nem volt dresszkód, mert mi magunktól eleve öltönyben léptünk fel, a későbbiekben jöttek elő a lazább öltözetek. A Táncdalfesztiválon még mindenki bitangul elegánsan érkezett.

Hogy érzed, mit adott nektek az első Táncdalfesztivál?

Addig telt házas klub koncertjeink voltak, a fesztivál után pedig egy egész ország ismert meg bennünket. Ez volt az a helyzet, akik elindultak, az élbolyban maradtak, akik kimaradtak, azok lassan eltűntek a túlzsúfolt középmezőnyben…

Folytatjuk... (2023.03.27.)

Készítette: Máthé József "Fiery"

Az interjú a B&LlIne Kft segítségével készült.