Santa Muerte: Öt ember, három lemez és egyre több nyitott ajtó

Korábbi ígéretemnek megfelelően most végre elérkezett az idő, hogy részletesebben bemutassam a Santa Muerte új albumát, a Circus Maximust, és azt is, hol tart jelenleg a zenekar. Arra gondoltam, hogy közeledik az ősz, a klubszezon, most aztán lehet beszélni a bandáról. A harmadik lemez egyértelmű jele annak, hogy az elmúlt évek változásai után valami modernebb dolog állt össze. Azt is mondhatom, hogy az új anyag sokat komolyodott, nyugodtabb lett. Mindenben támogatom a fiúkat, de azt nem én döntöm el, hogy előnyére, vagy hátrányára változtak.  Én hallottam már olyat is, aki azt mondta, hogy neki hiányoznak a pörgősebb nóták, de olyat is, akinek éppen a vicces-higgadtság miatt kezdett odafigyelni a díszes arcú társaságra. Hát akkor lássukk, mit olvastam én ki a legújabb hanganyagból...

A jelenlegi felállásban több generáció és különböző zenei szemlélet találkozott, miközben a zenekar egyre határozottabban alakítja ki saját, műfaji határokat nem ismerő világát. A humor, a groteszk játékosság és a kemény rock mögött ugyanakkor komoly gondolatok húzódnak az életről, a halálról, az önazonosságról és a változásról. A Circus Maximus egy pillanatfelvétel arról, hogy a Santa Muerte honnan indult, hol tart most, és milyen irányba készül továbbmenni.

Kevés olyan hazai rockzenekar van jelenleg, amelyik annyira látványosan a saját útját járja, mint a Santa Muerte. Nem azért, mert különösebben érdekelné őket, hogy mások mit gondolnak róluk, hanem éppen azért, mert mára eljutottak oda, hogy nincs sok kedvük szerepeket játszani. Három album, több tagcsere és számtalan közös kilométer után úgy tűnik, most állt össze igazán az a formáció, amelyben a zenekar minden tagja felismeri önmagát.

A Circus Maximus márciusban jelent meg, és bár a lemez elkészülését a megszokottnál feszesebb határidő gyorsította fel, az eredményen ez inkább előnynek bizonyult. A Santa Muerte harmadik albuma nem tökéletesre csiszolt stúdiótermék lett, hanem egy lendületes, sokfelé kalandozó anyag, amelynek minden dalában ott van a zenekar különös gondolkodásmódja. A Circus Maximus egyszerre komoly és őrült, sötét és felszabadult, hagyománytisztelő és meglepően szabad. Talán éppen ezért nehéz pontosan meghatározni, milyen zenét játszik a Santa Muerte. A kérdés azonban valószínűleg nem is különösebben fontos.

A zenekar ugyanis láthatóan nem akar megfelelni semmilyen előre kijelölt műfaji keretnek. A klasszikus rock és a metal ugyanúgy ott van a zenéjükben, mint a humor, a groteszk ötletek, a mélyebb filozófiai kérdések vagy éppen azok a zenei utalások, amelyek első pillantásra teljesen összeegyeztethetetlennek tűnnek egymással. És mégis működnek.

Nem kell mindig ugyanazt játszani

A rockzenében régi vita, hogy meddig lehet változtatni anélkül, hogy egy zenekar elveszítené a saját arcát. A közönség természetesen szereti a felismerhetőséget. Ha azonban valaki húsz-harminc éven keresztül ugyanazt ismétli, előbb-utóbb az ismétlés válik az identitásává. A Santa Muerte ezt a csapdát láthatóan szeretné elkerülni. A három eddigi lemezük nem egyforma, és nem is akar az lenni. A zenekar szerint minden alkotói korszak egy újabb oldalát mutatja meg annak, akik valójában. Nem kell egyetlen sínre állni, és egy életen át azon haladni. Az ember változik, a gondolkodása változik, vele együtt változnak a dalai is.

A Santa Muerte nem stílusváltásokat hajt végre, hanem egyszerűen engedi, hogy különböző ötletek helyet kapjanak a zenében. A kemény riffek mellé ezért fér oda egy súlyosabb, elgondolkodtató szöveg, és ezért kerülhet egy másik dalba olyan zenei geg, amelyen a közönség fele megdöbben, a másik pedig könnyesre röhögi magát.

Mintha az lenne zenekar egyik legfontosabb szabálya: ha egy ötlet működik, nem kell megmagyarázni, hogy melyik műfaj engedélyezte.

Generációk találkozása

A jelenlegi Santa Muerte felállása több generáció találkozása. Ez a különbség azonban nem akadály, hanem inkább az egyik legnagyobb erőforrás. A fiatalabb tagok érkezése friss energiát hozott a zenekarba, miközben zeneileg érdekes módon éppen ők tudnak a leginkább kötődni a klasszikus rock hagyományaihoz. A digitális világ természetességével élő generáció egyik képviselője például gitárosként inkább a nyolcvanas évek nagy csöves erősítőinek és klasszikus riffjeinek világában érzi otthon magát. Az idősebb zenésztársak pedig sokszor éppen a modern technika lehetőségeit használják bátrabban. Az eredmény a közös munka.

A Circus Maximus dalain már érződik, hogy a dalszerzés sem kizárólag egy ember ügye. A zenekar tagjai egyre több ötletet, témát és riffet hoznak, amelyekből közösen formálódnak dalok. Egy-egy téma akár úgy is megszülethet, hogy alkotója nincs tudatában annak, mennyire mélyen gyökerezik valamelyik régi zenei világban. A Black Sabbath szelleme például időről időre felbukkan. Nem idézetként, nem utánzatként, hanem természetes közös nyelvként. A Santa Muerte számára ugyanis a zenei múlt nem múzeum, hanem élő örökség.

Ahol Halász Jutka és a Depeche Mode találkozik

A Circus Maximus egyik legfontosabb tulajdonsága, hogy a zenekar nem fél hülyének lenni. Ez sokkal komolyabb erény, mint elsőre hangzik. A rockzenében mindig fennáll a veszély, hogy a zenész annyira komolyan veszi önmagát, hogy végül már senki sem meri megkérdezni tőle: biztosan ezt akarod? A Santa Muerte esetében viszont úgy tűnik, erre nincs szükség.

A Vannak még rosszgyerekek című dal környékén például olyan kulturális és zenei világok találkoznak, amelyeknek papíron semmi keresnivalójuk nem lenne egymás mellett. Halász Judit és a Depeche Mode egyetlen dalban? Első hallásra már maga az ötlet is vállalhatatlannak tűnik. Nem mellesleg ez az egyik legütősebb nóta az albumon. A zenekar képes nevetni saját magán, miközben pontosan tudja, hol húzódik a határ az ötlet és az öncélú bohóckodás között. Sőt, néha szándékosan át is lépi ezt a határt.

A korábbi Józsi bácsi után a Santa Muerte már bizonyította, hogy a közönség számára ismerős kulturális emlékeket képes teljesen új környezetbe helyezni. Akinek megvan az eredeti dal, annak egészen mást jelent az új változat. Aki pedig nem ismeri, az egyszerűen csak találkozik valamivel, ami elsőre lehet, hogy teljesen őrültségnek tűnik. De a Santa Muerte világában a kettő nem zárja ki egymást. Valami lehet egyszerre rettenetes és zseniális.

Rozsdás kések és másnapos messiások

A zenekar másik arca azonban ennek szinte pontosan az ellenkezője. A Santa Muerte neve eleve egy különös, élet és halál között lebegő világot idéz. A dalokban visszatérően megjelenik az elmúlás, az önazonosság, a szerelem, a barátság és az a kérdés, hogy mit kezdünk azzal a rövid idővel, amelyet itt töltünk.

Az Élve elégve például olyan súlyú dal, amely után egy koncerten sem lehet egyszerűen továbblépni. Nem véletlenül kell utána néhány könnyedebb, energikusabb szám, hogy a közönség visszataláljon a felszabadultabb hangulathoz.

A Másnapos messiás már egészen más irányból közelít az élethez. Van benne humor, de közben nagyon pontos megfigyelés is. Az a pillanat, amikor az ember néhány ital után hirtelen úgy érzi, képes lenne megváltani a világot, másnap pedig már annak is örül, ha túléli a délelőttöt, többé-kevésbé mindenki számára ismerős. A dalok mögött az az igény áll, hogy valamit megőrizzenek abból a korból, amelyben születtek. Hangulatokat, életérzéseket, pillanatokat. Mert a zene talán az egyik legerősebb emlékezet. Egy régi dal néhány másodperc alatt vissza tud vinni bennünket oda, ahol évtizedekkel korábban voltunk. Egy régi koncertre, egy régi barátságba, egy elveszett szerelembe vagy egy olyan korszakba, amelyről azt hittük, már rég elfelejtettük. A Santa Muerte is ilyen nyomokat szeretne hagyni.

A következő lépés már nem csak koncert

A Circus Maximus megjelenése után a következő nagy vállalás egy olyan előadás lehet, amely a három eddigi album dalait közös történetté kapcsolja össze. Vetítések, arcfestés, erős vizuális világ és egymásra épülő dalok segítségével egyfajta rockszínházat szeretnének létrehozni. A zenekar ezzel nem akarja elhagyni a klubokat. A sörszagú kocsma továbbra is otthonuk. Csakhogy emellett meg szeretnének teremteni egy másik világot is. Egy olyat, amelyben a néző néhány órára elfelejti, hol van, és belekerül egy külön történetbe. Az arcfestésnek is több jelentése van egyszerű látványnál. A Santa Muerte azt az érzést mutatja, hogy valamennyien maszkokat hordunk. Mindannyiunknak van egy szerepe, egy külső személyisége, amelyet nap mint nap viszünk magunkkal. A zenekar annyit tesz, hogy ezt a maszkot nem elrejti, hanem felrajzolja az arcára.

Mindent maguknak

A függetlenségnek azonban ára van. A Santa Muerte jelenleg gyakorlatilag minden feladatot saját maga végez. A zenekari működés ma már jóval többet jelent annál, hogy valaki megírja a dalokat és fellép. Stúdiómunka, szervezés, reklám, online felületek, dizájn, fotózás, hangtechnikai kérdések, merchandise – egy független zenekarnak sokszor olyan munkákat is el kell végeznie, amelyeknek kevés közük van a zenéléshez. A lemezkiadás is teljesen átalakult. A CD ma már nem az a tömegesen fogyó termék, amely egykor a zeneipar egyik legfontosabb pillére volt. Aki ma koncerten megvesz egy lemezt, sokszor nem is azért teszi, mert másképp nem férhetne hozzá a zenéhez. Hanem mert támogatni akarja a zenekart. A Santa Muerte ezért jelenleg inkább maga tartja kézben a dolgait. Ez nehéz, de legalább nem kell kompromisszumot kötni abban, hogy mit szeretnének csinálni.

Egyre több helyen szól a zene

A zenekar már Erdélyben és a Felvidéken is játszott, budapesti koncertjeiknek pedig egyre stabilabb közönsége van. A különösen biztató jel talán az, hogy egyre több fiatal jelenik meg a nézőtéren.

A rockzenét időről időre mindig eltemetik. Mégis újra és újra előkerül. Talán azért, mert maga az élet sem mindig könnyed, háromperces slágerekből áll. Az életben van düh, veszteség, humor, kudarc, szerelem, harc és újrakezdés. Ha mindezt egyszerre akarjuk zenében hallani, ahhoz néha kell egy jó erős gitárriff.

A Santa Muerte jelenlegi helyzete ezért különösen érdekes. Egy olyan időszakban próbál növekedni, amikor egyre nehezebb az embereket kimozdítani otthonról, egyre több klub tűnik el, és egy független zenekarnak mindenért kétszer annyit kell dolgoznia. Mégis egyre nagyobb színpadokon jelennek meg, egyre több helyre hívják őket, és már készülnek az új dalok. A negyedik album története tulajdonképpen már elkezdődött.

Csak igazat vagy semmit

A Santa Muerte mögött hosszú út áll, de a zenekar tagjai nem úgy beszélnek a jelenről, mint valamiféle csúcspontról. Inkább úgy, mintha most kezdődnének igazán az érdekes dolgok. Ott vannak a rockszínházi tervek, az új klipek, az új dalok, egy Villon-vers megzenésítésének ötlete, és Ermi korábbi történelmi témájú alkotói világa is tovább él különböző formákban. A Vazul vére rockopera folytatása ugyan jelenleg várat magára, de a kérdések, amelyek foglalkoztatják, nem tűntek el. A múlt, az önazonosság és a szembenézés továbbra is ugyanúgy része annak a gondolkodásnak, amelyből a Santa Muerte dalai is születnek. Talán ezért is van egyre erősebb saját arca ennek a zenekarnak.

A Santa Muerte története jelenleg arról szól, hogy öt zenész megtalálta azt a közös pontot, ahonnan már nem kell visszanézniük arra, milyen zenekarnak kellene lenniük. Elég annak lenniük, akik. És úgy tűnik, ehhez még bőven maradt puskapor a pincében.

Írta: Fiery