Ritkák azok a boldog pillanatok, amikor úgy vélekedsz, ahogy akarsz, és úgy beszélsz, ahogy tetszik - Dunai Csenge interjú

"Rara temporum felicitas, ubi sentire quae velis, et quae sententias dicere licet"

Dunai Csenge, a fiatal és tehetséges színésznő már kisgyermekként eldöntötte, hogy színész lesz, és terve megvalósulásának érdekében mindent elkövetett. Váratlan döntések sorozata és a kiszámíthatatlan út kellett a sikerhez, amikor Kaposvár helyett Budapestet, majd London helyett Kaposvárt választotta. Bár nem lett világhíres James Bond lány, de lett közönségkedvenc Júlia, Vitay Georgina, Vaszilisza Karpovna és Eperke... Az idő őt igazolta és erről akár Tarantino is mesélhetne... Csenge történetének ebben a fejezetében a sikerhez vezető út első lépéseit követhetjük figyelemmel. Ígérem, érdekes lesz! Kellemes olvasást mindenkinek! (Máthé József "Fiery")

Hogyan döntötted el, hogy színész leszel?

A szüleim egyáltalán nem szakmabeliek, soha semmi közük nem volt a színházhoz, én ettől függetlenül mégis színész lettem. A történetem úgy indult, hogy már az első osztályban, amikor hét éves voltan olyan beszélőkém volt, amire felfigyeltek a tanáraim és noszogattak, hogy induljak el egy versmondó versenyen. Nem nagyon kellett fűzniük, szívesen kipróbáltam magam. A megmérettetésre Petőfi Sándor Arany Lacinak című versét választottam. Meg is nyertem a versenyt, majd az volt a feladat, hogy egy ünnepség keretein belül, az iskola összes diákja és tanára előtt kellett elszavalni a verset. Közben megtudtam, hogy másokkal együtt Oszter Sándor színművészt is meghívták az ünnepségre, ami nagy szónak számított. Akkor még izguló típus voltam, de ettől a hírtől még jobban feszengtem. Úgy látszik, hogy kifelé ez nem jött le, mert a végén ő odajött hozzám, megdicsért és azt mondta, hogy belőlem egészen biztosan színésznő lesz. Én ezt annyira komolyan vettem, hogy abban a pillanatban határoztam el, hogy ha törik, ha szakad, színésznő leszek. A történetnek viszont van egy másik érdekessége is, ugyanis, amikor anyukámnak elmeséltem, hogy mi történt az iskolában, akkor anyu azt felelte, hogy Oszter Sándor a rokonunk. Nem közeli rokon, de rokon. Sajnos később már többet nem találkoztam vele, pedig megköszöntem volna neki, hogy az ő szavaira építettem a jövőmet.

Mesélj az első komolyabb sikereidről!

Ahogy múlt az idő, egyre komolyabban éreztem, hogy a színészpálya lesz az életem, és ennek érdekében angolnyelvű mesemondó versenyeken is elindultam - megyein és országoson -, amiket sorra megnyertem. Innen egyenes volt az út az akkor még Dr Hetényi Géza drámatagozatos középiskolába, ami ma a Nemes Nagy Ágnes Művészeti Szakgimnázium nevet viseli. Minden évben Solymáron tartották a Magyarországi Angol Nyelvű Diák Drámafesztivált, ahova jelentkeztem. Kiválasztottak és egyből főszerepet kaptam. Igen ám, de ez egy olyan angolnyelvű színmű volt, amit a mai angolok sem értenek. Képzeld el, hogy Shakespeare nyelvén szólalt meg a Rómeó és Júlia egy egyórás előadásban. Nagyon nehéz volt, de minden percét élveztem, ráadásul a legjobb női főszerepért járó díjat is megkaptam. Szerepet kaptam a következő évben is, akkor az I. Erzsébet került előadásra, akkor szintén megkaptam ezt a díjat, majd a harmadik évben megint. A negyedik évben pedig azért nem kaptam meg, mert férfi főszereplője volt a darabunknak.

A fesztiválnak volt nemzetközi híre is?

A Rómeó és Júliával kijutottunk a San Remo-i fesztiválra, ahol előadhattuk a színdarabot, ennek eredményeképp egy szép különdíjjal jöttünk haza.

Mennyire izgultál a nemzetközi eseményen?

Hú, ahogy már említettem, 14-15 évesen még nagyon izguló típus voltam. Nem tudtam, hogy vagyok-e annyira jó, alkalmas vagyok-e arra, hogy ennyi ember előtt szerepeljek. Az is aggasztott, hogy nem rossz-e az, amit csinálok? Gyerekként még nem kap az ember olyan visszajelzést, amiből mindezt leszűrheti, vagy ha kap, azt "gyereknyelven" kapja az elfogult szülőktől, vagy rokonoktól. Ha "felnőttnyelven" kap értékelést, azt meg még nem érti, nem érzi. Nem tudja, hogy miben kell fejlődnie, nem képes megfelelően kontrollálni magát. Ebbe szépen lassan bele kell tanulni.

Meddig tartott a lámpaláz?

A lámpaláz nálam a színpadra lépés utáni első pár percig tartott. Persze azért még előjöttek rövidebb helyzetekben és akkor egy-egy pillanatra kiléptem a szerepemből, mert rám törtek olyan gondolatok, hogy "úristen itt vannak anyáék", vagy "apu is nézi, aki egy szót sem ért angolul és mennyire unhatja", de aztán ez idővel elmúlt.

Ez a drukk kifelé mennyire volt észrevehető?

Csak anyáékat tudtam megkérdezni erről - bár a szülők mindig elfogultak -, ők azt válaszolták, hogy egyáltalán nem vettek észre semmit. Persze igazat mondtak, hiszen csak megkaptuk azt a Különdíjat. Szóval talán még a zsűri sem vette észre.

Mennyire tartod nehéznek a szövegtanulást?

Szerencsére a szövegtanulással nincs semmi problémám. Erre van egy remek példám is: Amikor picike voltam, 3-4 éves, anyukám minden este olvasott nekem mesét és amikor később egy-egy történetet újra olvasott, de nem úgy, ahogy előzőleg, én kijavítottam, hogy nem az van odaírva, és fejből felmondtam neki. Első hallásra visszatudtam mondani a teljes mesét. Beszívta az agyam a rengeteg információt, pedig akkor ugye még olvasni sem tudtam.

Hogy álltak a szüleid a színészi terveidhez?

A szüleim mindig, mindenben 100%-ig támogattak, hoztak-vittek, ők is hittek abban, hogy színésznő leszek. A tanáraim azonban már máshogy látták a dolgokat, ugyanis én stréber tanuló voltam és a középiskolai osztályfőnököm nem akarta megérteni, hogyha színötös vagyok mindenből, akkor miért nem választok bármilyen más "normális" szakmát, miért pont a színészet? Persze én tudom, hogy mindezt jó szándékból mondta. Én pedig pont ezért voltam jó tanuló, mert minden információt, szöveget beszívott az agyam és úgy írtam a történelem, vagy matematika dolgozatot, hogy minden egyes szóra képes voltam visszaemlékezni. Ma már persze kérdezhetsz történelmi évszámokról, meg matematikai műveletekről, ezeket azóta mind törölte az agyam. Csak a számomra fontosak maradtak bent.

Mennyi szabadidőt engedett az elhivatottságod?

Nem nagyon volt időm szórakozni, de én nem is vagyok bulizó típus. Az iskolába Gödről Pestre másfél óra volt az út, délután haza ugyanannyi. Drámatagozatosként már eleve nagyon sűrű volt az élet, mert reggel nyolctól óráink voltak és a dráma este hatig-hétig ment. Útközben, meg otthon éjjel tanultam, aztán másnap reggel újra indult a mókuskerék, de én ezt szerettem, kitöltötte a mindennapjaimat és ezért nem is hiányzott semmi.

A középiskola után Színművészeti?

Jelentkeztem a Színművészeti Egyetemre, de sajnos sikertelenül. Először már az első rostán, aztán a másodikon raktak ki. De ennek megvan az oka. Sajnos nem tudok és nem is szeretek énekelni és ez a hiányosság ebben a szakmában óriási hátrány. Tudok táncolni, kézen állni, korcsolyázni, szaltózni, bármit, de az énektől leblokkolok. Olyan szinten vagyok tőle stresszes, hogy ha énekelni kell, kiver a víz. A felvételin pedig kiválasztottak egy népdalt, amit tudásomnak megfelelően elkezdtem énekelni, de az egyik felvételiztető tanár leállított, megkérdezte, hogy ki az énektanárom, mert azt üzeni neki, hogy ne tanítson többet. Azt is mondta, hogy hallja, hogy nem tudok énekelni és megnyugtat, hogy soha nem is fogok megtanulni énekelni. Ezt eltettem magamban és elhittem ugyanúgy, mint az Oszter Sándor szavait. Olyan mélyen beleégett a tudatomba, hogy a mai napig nem vagyok képes énekelni.

De te nem adtad fel...

Nem. Jelentkeztem Kaposvárra a Színház és Filmművészeti Egyetemre, ahol az első rostán sikeresen túl jutottam, de nem voltam benne biztos, hogy ilyen messzire akarok lenni Budapesttől. Megugrottam a második rostát is, de a harmadikra már nem mentem el, mert közben felvettek a Pesti Magyar Színiakadémiára. Itt két évet töltöttem, közben úgy döntöttem, hogy mégis megpróbálom Kaposvárt. Igen ám, de jelentkeztem egy londoni színiakadémiára is. Ott az első rosta interneten zajlott és a második rosta előtt felvettek Kaposvárra. Ekkor alaposan végig gondoltam és Kaposvár mellett döntöttem.

Miért döntöttél így?

Azt éreztem, hogy annak ellenére, hogy négy éven keresztül játszottam különböző szerepeket angolul, nekem magyar az anyanyelvem, ezen a nyelven tudom magam a legjobban kifejezni, az érzelmeimet ezen a nyelven tudom a legjobban átadni. A magyar nyelv szépsége az, ami körül vesz, amit az anyatejjel együtt szívtam magamba. Ezen a nyelven szólaltam meg először és beszélem minden nap. Bennem nem maradt kétely, hogy itthon kell maradnom. Ezt a döntésemet azóta sem bántam meg. Később ez a gondolat tovább erősödött bennem, amikor egy londoni előadáson a Shakespeare Globe Színházban a Rómeó és Júliát néztem meg, és Rómeó szerepét egy fekete fiúra osztották. Ekkor mélyen belegondoltam, hogy mivel az angol nem az anyanyelvem, tehát van akcentusom és a nézőnek feltűnik, hogy ez a lány miért beszél ilyen furán. Aztán az jutott eszembe, hogy vajon én hogy élném meg, ha itthon - mondjuk a Nemzeti Színházban, a Csongor és Tündében - valaki kínai akcentussal tárná a nézők elé Tünde szavait:

"Ah, a szív is úgy nyílik meg, mint sötétben a szemek. Boldogságban zárva tartja rózsaszínű ajtaját, az örömnek gazdag árja, hogy ne fojtsa el lakát; búban, kínban, szenvedésben titkos mélyeit kitárja, hogy ha még van, a reménynek elfogadja sugarát."

Ha csak nem rendezői koncepció, nem hiszem, hogy számomra ez hiteles lenne. Engem nem döbbentett meg, hogy fekete fiú játszotta Rómeót, de a saját szakmai utammal kapcsolatban elgondolkoztatott.

Hogy jött be Kaposvár?

Nagyon örülök, hogy Kaposvárra kerültem, mert egy nagyon jó osztályba kerültem, ennek így és ekkor kellett történnie. Jó, hogy nem két évvel korábban vettek fel, vagy egy évvel később. Uray Péter volt az osztályfőnököm, nagyon sokat köszönhetek neki, mert mindenre megtanított, arra is, amire az egyetem nem adott lehetőséget. A saját költségén szerzett tanárokat, hogy tanuljunk meg olyan dolgokat, amikre a későbbiekben egy színésznek nagy szüksége lesz. Volt bohócképzés, maszk és Kung Fu kurzus...

Lovaglás?

Az is tervben volt, de az sajnos nem jött össze, pedig ütöttem a vasat, ugyanis én voltam az osztálybizalmi. Ott is stréberke voltam, ezt azóta sem tudom levetkőzni.

A vizsgamunkára emlékszel?

A Salemi boszorkányokat játszottuk. Megszületett a nagy ötlet, hogy a vizsgaelőadásunkra meghívjuk Quentin Tarantino-t. Mivel az osztályból mindenkinek tetszett a nagy terv, elkezdtünk nyomozni utána. Addig mentünk, amíg nagy nehezen az interneten megtaláltuk a menedzseréhez tartozó telefonszámot. Felhívtuk a menedzsert és megkérdeztük tőle, hogy szerinte Tarantino eljönne-e Kaposvárra, az Uray osztály vizsgaelőadására. Azt felelte, hogy megbeszéli Tarantino-val és visszahív, de természetesen soha többé nem jelentkezett. Már azt is elterveztük, hogy a művészeti tanszék előtt az udvaron van egy hatalmas lebetonozott focipálya, ahol leszállhat a magángépével. Sajnos ez nem történt meg, szerintem a mai napig nem tud róla, hogy milyen előadást hagyott ki.

Folytatjuk (2022.05.15. vasárnap)

Készítette: Máthé József "Fiery"

Foto: veress Ráhel 

"Szívből szeretni, híven! Nincs szebb, égni e tűzben! És együtt repülni fel, hogy lelkünk kevésbé féljen!"