Örökölt hangok, saját dallamok - Pénzes Máté interjú 2. rész

Egy zenekar hangzását sokszor nem egyetlen hangszer határozza meg, hanem azok a finom rétegek, amelyek első hallásra talán fel sem tűnnek. A billentyűk mögött azonban gyakran ott van egy teljes zenei világ, egy különleges látásmód és egy alkotó személyisége. Pénzes Máté évek óta a Blahalouisiana meghatározó tagja, miközben saját útját is építi: olyan zenészként, aki egyszerre merít a hetvenes évek nagy korszakából, és keresi a mai megszólalás lehetőségeit.

Gyerekkora óta a dallamok, a hangszerek és a nagy elődök bűvöletében él, miközben számára a zene mindig több volt egyszerű szakmánál – egyfajta belső történetmesélés. Első igazán személyes lemezén régi barátokat, példaképeket és kedves zenésztársakat hívott maga mellé, hogy megmutassa, milyen hangok élnek benne. Az LGT előtt tisztelgő Na Bumm! projekt pedig nemcsak zenei kihívás volt számára, hanem egy találkozás a múlttal, a rajongással és a saját bátorságával. Pénzes Mátéval többek között arról beszélgettünk, hogyan születnek a dalok, mit ad hozzá egy billentyűs egy zenekar hangzásához, miért fontosak a példaképek, és hogyan lehet megtalálni a saját hangot egy olyan világban, ahol a múlt öröksége egyszerre inspiráció és felelősség.

Mi az, amit egy jó billentyűs hozzá tud tenni egy dalhoz anélkül, hogy a közönség ezt feltétlenül észrevenné?

Hú, ez zenekaronként változik. Ha most a fő zenekaromat, a Blahalouisianát nézem, ott vagyunk hatan a zenekarban. Én kilógok a sorból abból a szempontból, hogy semmilyen zenekart nem ismerek azok közül, amiket ők hallgatnak. Ők pedig nem ismerik azokat, amiket én hallgatok, vagy legfeljebb névről. Nagyon kicsi az átfedés. Amikor írunk egy dalt, valaki hoz egy ötletet, és azt mondja, hogy "figyelj, ez legyen olyan, mint..." és mond egy zenekarnevet. Én ilyenkor azt felelem, hogy gyerekek, mutassatok egy dalt, hogy mégis mire gondoltok. Megmutatják, akkor kialakul bennem egy elképzelés, de a legtöbbször azt játszom, amit én gondolok bele. Én pedig a hetvenes évek billentyűs hangszereiben gondolkodom.

Nekik van egy világuk, én pedig belerakom a saját világomat, és ebből kialakul a Blahalouisiana-hangzás. Nagyon jólesett, amikor egy éve egy közönségtalálkozón valaki megkérdezte a zenekartól: – Mikor hallhatjuk újra a Hammond-orgonát a Blaha lemezein? Na, attól egy kicsit megdobbant a szívem.

Ugye az történt, hogy akkoriban új producerünk lett, Weil Andris. Minden producer akaratlanul is a saját ízlése felé viszi a zenekari hangképet. Galya-tetőn vettük fel a lemezt, és én úgy jöttem le onnan, hogy ahogy hazaértem, már rendeltem az eBayről a szintiket, pedálokat, mindenfélét. Átalakult a hangképünk, legalábbis billentyű fronton mindenképpen. Szóval mindig van egy adott zenei világ. A közönség valószínűleg akkor venné igazán észre a különbséget, ha bejönne egy másik billentyűs, és mindent, amit én Hammondon játszom, valami teljesen idegen hangszínen játszana el.

A hallgatók azt szokták meg, hogy így szól egy Blahalouisiana-lemez. Nem feltétlenül azt hallják, hogy ez Hammond-orgona. Inkább egy hangképet szoknak meg. És amikor jött a következő lemez, akkor láttam, hogy a hallgatók közül már voltak, akik felismerték, és hiányzik nekik a Hammond-orgona. Szerintem mindig azt kell megtalálni, hogy az adott zenei stílusban, az adott producer elképzelése mellett hogyan tud a billentyű úgy beleilleszkedni az egészbe, hogy funkciója legyen. Úgy kell megszólalnia, hogy ne bántsa az énekest, ne bántsa a többi hangszert. Ha ez működik, akkor igazából mindegy, hogy Hammond vagy analóg szintetizátor szól.

Hogyan születik nálad egy új dal? Előbb egy dallam, egy harmóniasor, vagy inkább egy hangulat jelenik meg?

Sokszor ébredtem már úgy félálomból, hajnalban, hogy azt álmodtam, írtam egy dalt. De konkrétan úgy, hogy szöveggel, hangszerekkel, mindennel együtt szólt. Felébredtem, hogy úristen, ezt reggelre el fogom felejteni. És persze amint visszahunytam a szemem, el is felejtettem.

Most viszont végre egyszer úgy ébredtem, hogy megint hallottam. Mondtam magamnak, hogy akármilyen fáradt vagy, ki kell kelni az ágyból. Eszembe jutott, hogy a kislányom kis billentyűs szintije ott van a gyerekszobája mellett a szekrényen. Kimentem félholtan, de tudtam, hogy nem szabad elrontanom, mert amint egy rossz hangot leütök, elkezd kopni az emlék, és rossz irányba megy. Úgyhogy félálomban nagyon össze kellett szednem a belső hallásomat, hogy gyorsan megtaláljam a kezdőhangot, és onnantól már ne rontsam el. Sikerült az egészet megmenteni. Még három-négy szófordulat is megmaradt belőle. Most ott tartok, hogy ezt a dalt próbálom befejezni, de ilyenkor mindig lelassul a folyamat. Az alapja megvan.

Van például a Hová parkolt Kern András? című szám. Az egész úgy indult, hogy a hírek tele voltak azzal, hogy Kern András rossz helyre parkolt. Én meg közben azt néztem, hogy a világban olyan dolgok történnek, hogy az ember csak kapkodja a fejét, hogy tényleg mik vannak, és mégis mindenhol az a vezető hír, hogy Kern András hová parkolt. És ez a mondat valahogy beakadt a fejemben: "Hová parkolt Kern András..." Napokig dúdolgattam magamban. Arra gondoltam, hogy istenem, ilyen hülyeségről nem lehet dalt írni. Aztán meggyőztem magam, hogy miért ne lehetne? Írtam hozzá szöveget. Egyetlen dologtól féltem: ha ez eljut Kern Andráshoz, nehogy félreértse. Mert a dal nem arról szól, hogy ő rossz ember. Nyilván nem jó dolog tilosban parkolni, de nem ez a lényeg. A dal, az emberi rosszindulatról szól, arról, hogy miért kell egymást feljelentgetni. Miért kell ebből cikket írni. Jönnek a közteresek, megbüntetik, rendben van. De miért kell telekürtölni vele a híreket? Miért kell büszkének lenni arra, hogy "na, én most elkaptam egy ismert embert, lefotóztam negyven képpel, és elküldtem?" Ez a dal erről szól.

Az első igazán személyes lemezeden mit szerettél volna megmutatni magadból?

Jött a Covid és egyik pillanatról a másikra leszedtek minket a színpadról, mindenhonnan. Rengeteget gyakoroltam. Akkor még nem volt babánk, a feleségem dolgozott. Közben záporoztak az ötletek. Gyakorlatilag nálam így jön a legtöbb, gyakorlás közben. Elkezdtem hallani a fejemben, hogy ezt a témát milyen jó lenne eljátszani Szabó Danival, azt a részt mondjuk Kiss Petivel vagy Szeifert Bálinttal. Aztán jött még ezer ember. Hallottam magamban a groove-ot, hogy ezt milyen jó lenne az ezeréves barátommal, Balázzsal vagy Tibusszal játszani. És egyszer csak azon kaptam magam, hogy úristen, de jó lenne ezt tényleg megcsinálni.

Szabó Dani volt az első, akinek elküldtem az egyik dalt. Nagyon jóban vagyunk, mégis izgultam, hogy mit szól majd hozzá. Elküldtem neki, és Kőrös Tominak meg Kiss Petinek. Elküldtem, aztán csak néztem, hogy elolvasták már? Válaszolnak már? Mint egy gyerek, úgy izgultam.

Amikor megjöttek az első pozitív visszajelzések, akkor mertem elküldeni a következő ötleteimet másoknak is. Akkor találtam ki, hogy csinálok egy lemezt. Utólag azt mondom, hogy ennek az volt a lényege, hogy a Covid alatt történjen velem valami kreatív. Nagyon régóta szerettem volna ezekkel a srácokkal együtt zenélni. Inkább úgy mondanám, hogy ők a korosztályomból a zenei példaképeim. És hát ott van azért két legenda is a lemezen: Tátrai Tibusz és Solti János is. Ez is egy gyerekkori álom volt.

Felvettük az anyagot, ami hosszú folyamat volt. Egy éven keresztül készült a lemez, mert minden dalban más zenészek játszanak. Számomra ez szólt a saját ötletekről és azokról a zenészekről, akik mindig is példaképek voltak.

Folytatjuk: 2026.08.11.

Készítette: Fiery