Nem kell rugdosni az ajtót, ha már berúgtuk - Triász koncertbeszámoló 1. rész

2025.01.26

A Covid óta az emberek alaposabban átgondolják, hogy hova menjenek szórakozni, mert újra dömping van. Arról nem is beszélve, hogy a járvány alatti időszakban mindent a biztonságra fogva otthon maradtunk és észrevétlenül elkényelmesedtünk. A pár évvel ezelőtti időkhöz képest azért kevesebben vagyunk. Valljuk be őszintén, elmaradt társaink fotelrockerek, facebook-huszárok, vagy fórum-trollok lettek, mert az olyan biztonságos és ki sem kell mozdulni otthonról. Őket egy időre elvesztettük.

Szerencsére a megöregedett otthon maradottak tömegének ellenére még mindig sokan szeretnek szórakozni. Mehetünk színházba, meccsre, koncertre, vagy élhetünk a hobbinknak is, tehát a maradék kalandvágyók szépen oszlanak mindenfelé. A fiatalok is más bulikra járnak, az idősebbek is, de olyanok is vannak, akiket a nemzeti rock, a tribute-világ, a nosztalgia, a tánc, a funkyzene, vagy a meg nem értett alternatívok vonzanak. Mind arányosan megoszlanak és nem is igazán zavarják egymást, csak a közönség lesz kevesebb. Akkor lehet gond, amikor a város különböző területein azonos stílusú bulik vannak egy időben. Ilyenkor a zenészek között előtörhet a pánik, hogy a "másik" elviszi a rajongóit.

Nos ilyen csak a pár tíz, maximum 1-200 fős bulikon lehetséges. Egy erős bandánál, amelyik 1500-3000 fővel bármikor képes megtölteni mondjuk a Barba Negrát, nem okoz gondot, legfeljebb ki kell találni még valami csalogatót, valami különlegeset. Ha van ötlet nincs gond, ha nincs ötlet, akkor lehet visszamenni egy klubba újra építkezni, ha még lehet egyáltalán elölről kezdeni. A Triász esetében sima volt a helyzet, mert hetekkel a koncert előtt is szépen fogytak a jegyek és egy nagy ötlet is hozzá járult egy szimfonikus zenekar képében a komolyabb érdeklődéshez. Inkább a vérmesebb, régebbi rajongók aggódhattak, mert ezen a szombaton nyomta az Arénában a Geszti, az Erkelben Rudán Joe ezer hírességgel, a Magyar Zene Házában Bill kapitány. Úgy nyolcig-fél kilencig jogosnak is látszott az aggodalmuk.

Érdekesen kezdődött az este. A beengedés csúszott, de szerencsére a bejárat előtt rendezett sorokban állók között nem volt elégedetlen hang. Nem mondta senki, hogy inkább haza megy, hogy kedvenc sorozatának hódoljon. Szépen kivárta mindenki, hogy az álmok kapuja megnyíljon előttük. Így most már kezdem érteni, hogy a Barba Negra miért költözött ki az Isten f…-ra. Aki ide kiverekszi magát, az már biztosan nem fordul vissza.


Az estét a fura nevű Éj10 zenekar indította be. Vagyis indította volna egy hatásos és meglehetősen ismert Harold Faltermeyer örökkel, a Beverly Hills-i zsaru alaptémájával, de az első harmóniákkal egy időben az áram is elszállt a színpadon. Micsoda bemutatkozás. Később kiderült - de ne adja tovább senki -, hogy a vendégzenekar a nagyzenekar világításába kötötte magát, a fénytechnikus pedig mit sem tudva a dolgokról - mivel nem kellett még az a fény - bölcsen lekapcsolta az áramot. Tanulság: Ne dugd akárhova, mert könnyen megjárhatod! A csend és a sötét mindenkit váratlanul ért és egy bemutatkozó zenekarnak ilyenkor hatalmas feladat megmutatni talpraesettségét, de az most olyan kevés volt, mint az élő zene egy Bikini koncerten. A tömegen halk moraj szaladt végig: Mi van, ha ugyanez a hiba előfordul a Triász fellépésekor is? Mégis csak vonósok, fúvósok, nagy zenekar, meg ugye a Sipos is... 

Némi tanácstalanság után azonban minden a helyére került, újra elkezdődhetett a buli. Tudjuk, hogy ilyenkor már az első alkotott vélemény nem ugyanaz. Innen kell felállni. Talán a malőrnek köszönhetően az első dalnál nem érződött az a fontos biztató összhang. A nem rég alakult társaság a szokásos, hagyományos dob-basszus, billentyű, gitár, szólógitár felállás két énekessel - nem, nem Bill és Hobo - állt fel az ezerfejű cézár előtt. Első blikkre a Pokolgép csendesen elbukott elődje, a Ninive 1982-es Budapest Sportcsarnok, Popmajális bulija jutott eszembe. Keménynek ható rockzene mellett egy vékonyka kislányhang. No, de doktornő! Két perc után elhatároztam, hogy kioldalgok  a barátommal egy cigire - pedig ez az izé már nem is cigi -, de aztán felkaptam a fejemet. A dobos, Teleki Levente lendületes játéka fogott meg. Kalapálása pontos volt, dinamikus és változatos. Menet közben lassan a teljes zenekarral kapcsolatban helyére került a kép és azt kell mondjam, hogy a gitáros, Romhányi Zoltán és a basszus, Szántó László is ügyesen megoldották a feladatukat. Az énekesek, Haraszti Mátyás és Paréj Zsuzsanna már nehezebb dió volt, több idő kellett, hogy hangjuk lágyságát megszokjam, mikor ez megtörtént már nem volt semmi baj. A csapat előadott egy halom ismert és kevésbé ismert rockosított slágert és ehhez hozzá tették a maguk által gyártott szerzeményeket. A végére összeért a produkció, egyre nyugodtabbá váltak a szereplők, felvették a fonalat és ezt az igyekezetet az idő múlásával a félelmetesen gyülekező közönség is egyre hangosabb üdvrivalgással, tapssal honorálta. Mondjuk az Éj10-nek szerencséje is volt, mert már eleve bazi jó hangulatban volt a nép.

Sajnos dobosunk a végére kifulladt – a kezdeti optimista dobolással bizonyítani kellett egy hatalmas tömeg előtt -, elcsendesedett és bár a pontosság megmaradt, az erő elpárolgott. Szerencsére ez semmit nem vont le a történetből, maximum annyi gondolatot a jövőre nézve, hogy nem fontos sokáig rugdosni az ajtót, ha már egyszer berúgtuk. Tudom, hogy a vendégzenekarnak kis helye volt, de úgy álltak ott, mint egy country zenekar. Ez már másoknak se jött be. Az egymás mellett megállás biztonságot adhat egy farkas horda ellen, de egy rockkoncerten nem működik. Remélem, lesz még alkalmam látni a bandát és szabadabb dobogón bizonyíthatják, hogy ők egy rockzenekar. Tulajdonképpen mindenki jól szórakozott és – ahogy kellett – az Éj10 együttes kellően felhúzta a hangulatot, összességében jók voltak. Sok sikert a jövőben, a választott dalok jók, a hangok jók, és ha hosszútávú tervek vannak, akkor ne fárasszuk ki már az elején a dobosunkat és a színpadképen szükséges még javítani. A vendégzenekar hatalmas taps kíséretében boldogan araszolt le a színpadról, ami számomra azt jelenti, hogy a kezdeti malőr után sikerült felállniuk!

Megkezdődött az átszerelés. A színpadot vagy "harmincezer" fekete pólós figura lepte el, úgy sürögtek, mint turisták a Várkert bazár előtt május elsején. Az első kábel cseréknél tartottak a technikusok, amikor besétált az emelvényre a Csepeli Szimfonikus zenekar összes muzsikusa és csendben elfoglalták a helyüket, onnan nézelődtek nyugodtan. Persze érkezhettek volna a nyitány előtt is, de úgy gondolom azért csattogtak be idejekorán, nehogy pár élelmes rajongó még előttük az üres székekre pattanjon. Aztán jön a művész a hegedűvel és azt kapja az arcába, hogy "én ültem ide előbb, mutasd a jegyedet, találj magadnak máshol", vagy "miért nem ülsz oda, a csellós majd hoz magának egy széket, ha ő is ülni akar". Néhány perccel kilenc óra után a tömeg már moccanni sem tudott. Elsötétült a színpad és elindult a…

Folytatjuk…

Írta: Fiery

Fotó: Barba Negra