Minden titokra fény derül - Triász koncertbeszámoló 2. rész

Aki járt már nagy zenekaros Triász koncerten, az nagyon is tisztában lehetett azzal, hogy mire számíthat, még akkor is, ha pacsirtáink repertoárja legalább 60 dal. Mondjuk ezúttal a nagy zenekar nem igazán látszott nagynak, hiszen Csepel szimfonikusainak bőséges hely kellett - sokan voltak -, de ezúttal a külsőség kevésbé volt fontos.

Nyitányként egy ősi V' Moto Rock szerzemény új verzióját hallhattunk felvételről. Ez volt a Gömb. A dal érdekessége, hogy az eredeti felvételen Sztankay István olvassa fel a szöveget, ezúttal Gyuri fia, Kálmán Barnabás ismertette meg velünk. A szöveg szép és egyben zseniális. Megkezdődött a nagy-közös koncert a Zene nélkül mit érek én Máté Péter Zenehadtest-átiratos, rockosított slágerével, amivel egyetlen apró gondom volt csak, hogy a túlerőt képviselő komolyzenészekből hosszú ideig nem hallottunk semmit. Értem én, hogy a Barba egy rockkoncert-helyszín. Értem, hogy millió zenész hangosítása nem gyerekjáték, de szegény vonósokból dalok sokaságán keresztül semmi nem hallottunk, pedig betyárul húzták ám.

Ha már a hangnál tartunk, azt is becsülettel meg kell jegyeznem, hogy a zenekart hibátlanul, nagyon tisztán lehetett hallani és végre a billentyű sem lógott ki a sorból hallhatatlanságával. Pedig a zenekar vezetője, Jankai Béla mindent elkövetett, hogy megnehezítse a technikusok dolgát, mert Howard Jones-hoz, vagy Vangelishez hasonlóan az összes otthon talált – padlásról, de még a pincéből is felhozta – hangszerét felpakolta, még jó, hogy nem csak látványelemként, mert használta is rendesen. Ezek után már csak az a '80-as években divatos gitárpótló, hordozható – amit egyébként a Triász hőskorában Béla használt is rendesen – sétáló billentyű hiányzott csak. Na jó, nem volt egyedi, a kis Berkes is használt ilyet, de a Bélának jobban állt, mert őt nem takarta el teljesen a hangszer. Mindegy, majd legközelebb azt is elhozza.

A nagy zenekar állandó zenészeit ismerjük már, mind külön egyéniség – ahogy egy professzionális zenekarban kell -, így egyiket sem emelném ki. Na jó, Schneider Szilvesztert kiemelem, akinek lehetősége nyílt megmutatni, hogy az "ütőhangszer" egyáltalán nem kamu dolog, komolyan érteni kell hozzá. Szilveszter zseniális tehetség (mint mindig) és ezen az estén is olyat kongázott, hogy mellettem még a pasik is tampont cseréltek. Sokan vannak, akik rendelnek maguknak a Temun fél áron kongát, aztán azzal fel avászkodnak a világot jelentő deszkákra és boldogan elpaskolgatják a koncertjük alatt, hogy utána Mick Jaggernek érezve magukat a büfé mögött befűzzenek egy kocsmatündért. Bizton állíthatom, hogy amit csinálnak az szar. Ez is egy hangszer, amit nem szabad alábecsülni még akkor sem, ha szerencsevadászok villognak vele. Aránylag jó füllel különbséget lehet tenni Szilveszter és az önmagukat zseninek tituláló ritmusérzék-hiányban szenvedők között. 

Nem emelem ki, de Beke Peti gitárjátéka szintén a nagy Triász korszakot idézi. Megbízható, ügyes kezű, technikás zenész. Értem már, hogy Béláék miért ragaszkodtak hozzá annyira. Jankai Sebastian basszusjátéka - nem viccelek - sokszor, de főleg a szólójánál Stanley Clarkot idézi. A metál mellett tökéletesen megtalálja a helyét a pop, vagy a rockzene nehezebb világában is. Aztán meg ott van a Jankai Valentin. Hogy dobol ez a srác? Szerintem meg kéne óvni a meccset, mert élő ember nem pörög ennyire és ilyen sokáig, mint egy Duracell nyúl. Valentint hallva - szólójánál, vagy az Őrültek órája nyitásakor - rájöttem, hogy a csávó mindkét vállába egy-egy komplett terminátor kezet építettek be titokzatos Földön kívüli tudósok és a lábai is gyanúsan ember feletti mozgásokat imitálnak. A hangulatfelelős, Sipos Peti, alias Pettyes zseniálisan irányította a bulit, de tőle ezt a helyzetet már alapból elvárja a közönség. Tehetségéhez és tudásához továbbra sem fér kétség, ezért nem is fényezem tovább. Jankai Béla a zenekar elnyűhetetlen motorja, ezúttal jobban koncentrált a zenélésre és kevesebbet kommunikált, de állítólag ez nem baj. Ő is a szokásosnál jobban oda tette magát, olyan billentyűszólókat, dallamokat hallhattunk tőle, mintha a Carnegie Hallban lépett volna fel a Journey zenekar kíséretében. Minden tudását bele lapátolta az estébe.

Mint ígértem, nem emelek ki senkit, így az ezen az estén a hangjával magasan szárnyaló Kálmán Gyurit sem, aki olyan vehemenciával és odaadással énekelt, ráadásul jól, minden hiba nélkül. Pedig - a közönség észre sem vette, de - Gyurihoz a Koppány dala közben mentőt kellett hívni. Na jó, ott volt a mentős, de kellett. Történt pedig, hogy az amúgy sem könnyű dal éneklése közben hirtelen nem hallott semmit a jobb fülére. Miközben ment a műsor ő énekelt, kiszedte a füléből a fülest, de továbbra sem hallott semmit. Megijedt - érthető, én is beszartam volna, ha elmegy a hallásom - két verze közt lerohant a színpadról, kiderült, hogy a füles gumi dugója olyan mélyre került a fülében, hogy nem lehetett kivenni. Szerencsére a mentős hölgy kalapáccsal, vésővel, két csavarhúzóval és egy láncfűrész segítségével megszabadította Gyurit a kellemetlen idegen testtől. Szóval a hangulat és az egység simán adott volt és ehhez bő merőkanállal hozzá tett Nyers Alex karmester is. Egy komolyzenei karmestert úgy képzel el az ember, hogy nagyon szigorú tekintettel kalimpál a kezeivel, mint egy közlekedési rendőr az '50-es években és minden egyes véletlen rontásnál szikrát szór a szeme. De nem, ő beállt a sorba, mozgott, bohóckodott, laza volt, mint Erzsi néni kocsonyája májusban az erkélyen. Nagyszerűen bele illett a képbe.

Hogy ne tűnjek elfogultnak, szerettem volna egy kicsit keményebb kritikát is megfogalmazni, de ezúttal nem megy. Mindenki kőkeményen odatette magát. Nem tudtam eldönteni, hogy nekünk, a közönségnek, vagy a csepeli nagykutyáknak mutatják be a fiúk, hogy mit is tudnak igazán. De mindegy is, a lényeg úgyis az, hogy mindenki jól érezte magát.

Sokan mondják, hogy a Triász koncert egy hakni már ismert, mások izzadtságos munkája által megalkotott slágerekkel és erre bárki képes. Hát persze. Emlékszem, amikor a Triász elindult és aggódtam, hogy ez eleve veszett ügy, amikor még a bekiabálók is hangosabbak voltak, mint a Béla zongorája. Szóval erre bárki képes. Ja. Akkoriban annyian mentek rá erre a könnyűnek ígérkező útra, annyi híres zenész és mind elvérzett. A nagy triók ahogy jöttek, úgy vesztek a feledés azonnali homályába. A nagy zenekaros nosztalgia vonat még ma is viszonylag sok bandát csábít, de a siker valahogy mindig egy másik állomáson várja őket. Szóval meg lehet csinálni? Határozottan igen, a Triász sikere bizonyítja, de ahogy az öreg Curly mondja az Irány Colorádó című filmben: "Csak az az egy számít, az az egy a fontos..." És ha az az egy fontos dolog meg van, a többi nem számít. Sipiék pedig rátaláltak a titokra.

Egyébként amikor a fiúk hárman lépnek fel, az valóban "csak egy buli", de aki volt már ilyen esten, az tudja, hogy egy ilyen "egyszerű" fellépés mögött is komoly munka van. A bohóckodás, a jó kedv, a heccelődés, az okosan kiválasztott dalok, de még a vendégek is a produkció része. A cél, hogy mindenki jól érezze magát a színpadon és a színpad előtt egyaránt. Ezt nevezik szórakoztatásnak. De amikor nagy zenekar áll a kicsi trió mögött, az a szokásos dolgokon kívül még szigorúbban vett vérprofi munka és ebben rejlik a Triász évek óta tartó sikere. Ezen az estén ez hatványozottan volt igaz, mert a közönség végig együtt élt a produkcióval. Nem kellett nógatni senkit, hogy próbálja túl énekelni a dübörgő hangfalakat, ez a közös erő végig érezhető volt kifelé.

A koncert közepére – az általam is nagyon várt - gyerekkori kedvenc dalom, a Fonográf magas színvonalú munkája, a Vihar előtt megszólalására végre együtt volt hallható. Végre nem feleslegesen melóztak a komolyzenészek rendületlenül. Már nem a kétség volt egységben, hanem a zsenialitás. Persze jobban is szólhatott volna - ha playback-ről megy, de hát ez nem Bikini -, így is elfogadható volt. Sajnos – vagy szerencsére – ez a dal a Fonográf utolsó pillanataiban született meg Móricz Mihály hangszerelésével, Bródy János szövegével és Szörényi Levente hangjával. Most 40 évvel a dal születése után nagy zenekarral, vonósokkal rettenetesen hatásos volt. Borzongás. A titkosan beépített Whitesnake részlet pedig tovább lendített a dal erején, mintha a brit rockkerek erre a dalra írták volna. Nem csoda, hogy mindenki kedvencévé vált. Mondjuk Gál Peti ezúttal nagyon hiányzott. (Csak vicceltem, vagy mégsem?). Ő ezúttal nem ért rá, valószínűleg a Kormorán Memory Band búcsú koncertturnéját szervezi Amerikában, vagy Ausztráliában. Ez van, a tömegigényt ki kell elégíteni. (Gyors információ: Gál Péter a Rudán bulin volt az Erkelben, tehát igazoltan volt távol).

Beszéljünk egy kicsit a dalválasztásokról is egy kicsit! Ezen az estén egy-két kivételtől eltekintve a nem igazán elfelejtett dalok, vagyis a legismertebb slágerek kerültek előtérbe. Ennek azon egyszerű oka volt, hogy nem volt idő több partitúrát készíteni a komolyzenészek részére. Elhangzott többek között a Koppány dala, Szegény Magyarország, Nélküled, Tele van a város és a szimfonikusoknak hála Korda Gyuri bácsi örökbecsű halhatatlanja  a Reptér, szóval volt minden, mint a búcsúban, de ezen az estén pont erre volt szükség. Bár mostanában a Vágtass velem/Mint a filmeken hanyagolva van, de most ezt is megértem miért. Azért annak örülök, hogy a mindenki által rongyosra játszott Zöld, a bíbor és a fekete nem került a repertoárba. A magas színvonalú slágerek mellett azonban akad kettő, ami évek óta közönség kedvenc. A két dal nélkül nincs igazi Triász koncert és ez a Kérdések és a Válaszok. Remélem ugyanilyen jó nóta lesz a Felkiáltások című még nem létező dal is. 

Nagy előre lépésnek tartom azt is, hogy a koncert előtt és közben néha feltűnt a zenészek mögött a kivetítőn a Triász – és testvérzenekara, a B52 – következő fellépési ideje és helyei is. Úgyhogy első körben jövő héten mindenki a BackStage-be! Hát így búcsúzott el sűrű tapsviharban lelkes rajongóitól a zenekar. Mint mondtam, legalább a látszat kedvéért szerettem volna néhány problémára felhívni a figyelmet, megjegyezni a hiányosságokat, de ezúttal csődöt mondtam, mert ez egy tökéletes este volt…

Írta: Fiery

Fotó: Barba Negra