Magyar vagyok, természetes, hogy magyarul éneklek! - Demjén Ferenc interjú

Demjén Ferenc a hazai rocktörténelem egyik legnagyobb "slágergyáros" ikonja. Eltöltöttünk jó néhány órát baráti csevejjel, és kibeszéltünk magunkból örömöt, bánatot. A találkozó apropója Papp Gyula és Sárdy Barbara megjelent albuma volt, miközben pattogva ugrott elő a többi aktuális téma is. Természetesen szóba került a hazai zene helyzete, de a celeb-világról is őszinte véleményt formál "Rózsi". Kellemes olvasást mindenkinek! (Fiery)

Nem olyan rég hosszú idő után végre meglátogattam egy újságíró barátomat, aki épp azon morfondírozott, hogy az alkotó zenészek kivétel nélkül maximum 30 éves korukig képesek kiemelkedő munkát kiadni a kezükből, utána már bármi születik nem több, mint átlagos. Azt kérdezte, hogy szerintem miért van ez. A kérdés elsőre megfogott, de nem erre kerestem a feleletet hanem, hogy valóban igaz-e az állítás. Szerencsére néhány pillanaton belül a válasz magától előugrott és kivételes példaként került elő Demjén Rózsi, aki a mai napig képes kiemelkedő produktumot csinálni, pedig már rég elmúlt 30. Lehetséges, hogy az ő szintjén ez átlagosnak számít? De kezdjük az elején...

Menni vagy maradni?

Egész fiatalon megfordult a fejemben, hogy kimegyek innen a francba. Ez érthető volt abban az időben, amikor reménytelen volt itt bármibe is belekezdeni. Aztán szép lassan megváltoztak körülöttem a dolgok, mert elkényeztetett a közönség. Jött a Bergendy, majd a V Moto Rock. Mindkettő jól sikerült és élveztem is. A V' Moto Rock zenekart még Papp Gyuszival együtt terveztük, de mire össze állhatott a csapat, ő már egy másik bandában játszott.   Szóval idővel lekötelezettje lettem az országnak és akkor már korban sem és észben sem tartottam logikusnak, hogy innen kimenjek, nem is próbáltam többé. De ami valóban itthon tartott, mindig is az volt, hogy én szeretem a hazámat. Ez az én anyanyelvem és a dalaimon keresztül ezen a nyelven tudom igazán kifejezni magam. Őszintén megpróbáltuk, lefordítottunk néhány szövegemet és nagyon nem úgy szóltak, ahogyan azt az ember elvárná. 

Hogyan kapcsolódik nálad a magyar nyelv a hazaszeretethez?

A "Mindig ugyanúgy" című dal hatalmas fordulópontot jelentett az életemben. Játszottam Radiccsal, különböző bandákkal, és játszottam a Kulcsár kvartettel a Hungária szálló bárjában. Basszusgitároztam, énekeltem, aztán egyszer a Bergendy felhívott, hogy kellene egy nóta, amit kiadnánk november környékén. Találkoztunk és leültünk beszélgetni. Mondtam neki; Pisti, én el akarok menni ebből az országból, mert pénzt itt nem lehet keresni. Érvek-ellenérvek, sok minden szóba került, végül megdumált, hogy adjak egy esélyt magamnak és összehozott Latzin Norberttel, aki az én addig ismert zenész kollégáim közül egy kiemelkedő zseni volt. Norbi elém rakta ezt a dalt, hogy írjak rá szöveget és minden kiömlött belőlem. A koncertjeinken azóta is ez az egyik záródalunk. Ez a szerzemény arról szól, hogy bárhogyan is döntünk, mindig ugyanúgy élünk és körülöttünk minden ugyanaz marad. Én magyar vagyok és az is maradok, akkor miért ne Magyarországon?

Magyarnak maradni...

Amikor hetekig, vagy hónapokig kint vagyok Amerikában, akkor is a magyar tévét, rádiót figyelem, mert érdekel, hogy mi történik itthon. Egyszerűen nem tudok már elszakadni a gyökereimtől és nem is akarok. A rendszerváltást Amerikában éltem át, mondanom sem kell, hogy mennyire boldog voltam. Azóta is magyarul írom a dalokat, a közönség szereti és ez büszkévé tesz, hiszen ez a szeretet inspirált a több száz sláger megírására is.

Azért a nagy slágereid közül még egy biztosan kiemelkedik...

Igen. Az Iskolatáskát körülbelül ötven éve írtam. Akkor az egész ország ezt fújta és nem csak a gyerekek, de az idősebbek is. A mai napig, ha egyik-másik bulin ki akarjuk hagyni a listából, könyörögnek érte. Olyan jó érzés, hogy generációk szeretik és éneklik ezt a dalt, pedig - ha belegondolsz - az iskolatáskát, mint tárgyat senki nem szereti. Nekem ugyan semmi gondom nem volt az iskolában egész addig, amíg be nem jött a pubertás és elvitt a "Pub elvtárs". Egész addig jól tanultam, de akkor... Matematikából meghúztak. Jó, csak azért, mert a tanárok annyira szerettek, hogy nem akartak elengedni. 

Az Iskolatáska a Hétfő (hét fő) című dupla albumon jelent meg, akkor százezrek vásárolták a lemezt, de mi a helyzet ma?

Nekem vannak intuícióim, elképzeléseim, amiket simán meg tudok írni, mert ebben a világban élek. Bármikor tudnék írni, de az a nagy kérdés, hogy miért? Lemezválság van, az emberek nem vásárolnak, inkább ingyen letöltik a munkánkat. Ez elszomorít, mert az alkotásba belerakjuk a szívünket, vérünket, verítékünket, szellemiségünket és valaki csak úgy lehúzza az internetről. Ez az őskommunizmus kezdete. Olyan ez, hogy amit mi csinálunk, az mindenkié. Bocsánat, de József Attila sem mindenkié. Mindenki dolgozott és megcsinálta a maga munkáját. Mi ebből élünk. A lemezeladás visszaesett a hajdani eladások öt százaléka alá és ez nagyon durva. Mikor fiatalok voltunk, magunk fabrikáltuk a hangszereinket, erősítőinket, kemény munkával raktuk össze az egészet, nem voltak menedzsereink mi szerveztük a bulikat és írtuk a dalokat. Bocsánatot kérek a mai fiataloktól, de a nagy részüket nem lehet meghallgatni. Bekapcsolom a televíziót aztán gyorsan kikapcsolom, mert borzalmas. Nincs új generáció, nincs bennük szív. A Gyusziban pont ez az, ami benne van, ő egy igazi, vérbeli zenész, úgy ahogy kell.

Ezek után hogyan lehet tervezni?

Közeli terveim nincsenek, sem távoliak, inkább feladataim vannak. Az ember szeret bizonyítani, mert minden zenész egy kicsit bohóc, exhibicionista. Tovább élni és valami újat adni mindig. Egyenlőre új lemez nem lesz, egy lemez elkészítése ma nagy költség - főleg, ha letöltik ingyen - így sosem térül meg az a rengeteg munka. Ez pedig szomorú dolog, mert eltűnt az emberekből az együttérzés. Megfeszült éjszakák, megfeszült gondolatok, az egész lélek megfeszül. Bár azt is látom, hogy ma már nem mindenki feszül meg. Sokan rájöttek, hogy az olcsó anyagok olcsó munkával is elkészülhetnek. Sokan gépekkel raknak össze külföldi zenékből egy nótát. Én viszont szeretnék megmaradni önmagam, utolsó mohikánként, mint ahogy Gyuszi is, és szeretnék önmagamból táplálkozni. A maiak már azt se tudják, hogy kit utánozzanak. Belenéztem az egyik "tehetségkutató" tévéműsorba, de soha nem nézem többet, nem annyira az előadók miatt, inkább a zsűri miatt. Nekik nem a szakma a fontos, hanem a pénz és ha az meg van, akkor jópofáskodnak, aminek semmi alapja nincs. Ezt a celeb-mániát sem bírom elviselni. Feltűnt a tehetségkutatókon eddig már vagy száz énekes, és ha három, vagy négy nevet tudok, az már nagyon sok. Az utolsó beat, vagy rockbandák mi voltunk és leszünk. Hogy mi lesz utánunk az nagy kérdés. Vajon lesz-e utánunk egyáltalán valaki?

Bezzeg a Papp Gyuszi...

Igen. Volt egy önálló lemezem 1977-ben (Fújom a dalt), amire Papp Gyuszi egy nagyon szép nótát (Álom és ébrenlét) írt. A mai napig sajnálom, hogy akkor ez a dal nem kapott megfelelő fórumot. Tudod, nekem minden évben van egy Aréna koncertem és mindig eljátszunk valami érdekességet. Az idén az ő dalát vesszük elő. A Gyuszinak van egy csodálatos harmónia és dallamvilága, amire én nagyon könnyen tudok szöveget írni, ráadásul nagyon könnyen tudom elénekelni. Szóval minden adott volt akkor erre a közös munkára. Az nagyon jó időszak volt. Úgy készült a lemez, hogy körülvettem magam egy rumos és pálinkás üvegekből álló "spanyolfallal", de szép nagy körben. Ezek akkoriban szükséges kellékek voltak az alkotáshoz, csak ahogy egy rocklemeznek készülnie kell. Levetkőztem félmeztelenre, a szöveg előttem és úgy énekeltem fel a dalokat, hogy arra még ma is büszke vagyok. Tele voltunk lendülettel, persze fiatalabbak voltunk. De ezt szép lassan kifaragták belőlünk, mert beleszól az újság, hogy a Rózsi ezt ne így, beleszól a lemezgyár, hogy Rózsikám maradjál, beleszól a szakma, hogy Rózsi miért iszol. A szakmának nem a féltékenységről kellene szólnia! Hajdanában voltak közös zenélések bárkivel, aki feljött a színpadra és közben kiválaszthattuk a legjobb zenésztársakat. Ez volt a szakma. Kíváncsiak voltunk egymásra és sokat játszottunk együtt. Egészen más nyelvvilágban is éltünk. Nem volt kifejezett pop-trágárság, mert anélkül is megértettük egymást. Nagyon szép idő volt, néha visszasírom. Ebből a generációból sokan nincsenek már közöttünk. Hiányzik ez a nagy közös szívdobbanás.

Gyuszival egy hullámhosszon...

Annak írok szívesen dalt, akit igazán nagy muzsikusnak tartok. A mai napig sokan felkérnek, de nem merek olyat vállalni, akivel nem tudok azonosulni, mert akkor ő se lesz rá képes, szóval akkor hogy adja majd elő? Amint elértem egy szintet, sosem adtam alább. Gyuszival egyféleképpen gondolkodunk, mert mi egy generáció vagyunk és ez nagyon jó. Egy a gondolatunk, az pedig a szellemet emeli, ez a szellem hiányzik ma az emberekből. Vele bármikor szívesen dolgozom együtt. Írtunk közösen egy musicalt is (Ármány és szerelem - A mű bemutatója 2018. február 24-én volt a Soproni Petőfi Színházban). Nem volt egyszerű, mert ez egy ismert, százezerszer lejátszott téma volt. A kritikusoknak nem igazán tetszett, de a kritikusok azért vannak, hogy mindenbe beleszóljanak. A kritikusok félfülűek, de hát miért is legyenek kétfülűek, hiszen azok a zenészek. Gyuszival nagyon jó barátok vagyunk a mai napig, de ő a színház világába igazolt, ami tőlem egy kicsit távol áll és ezért messzebb kerültünk egymástól, egyébként a húszas éveim óta ismerem. Akkor nagy csapat voltunk, egy irányba tartott minden zenész szekere, nem voltak celebek, nem voltak mesterségesen kitalált sztárok. Tudtuk, hogy ki zenész és ki nem az. Én pedig pont ekkor találkoztam - hál istennek - vele és egy csapásra barátok lettünk. Mi ketten rengeteg kis és nagykörúti kocsmát jártunk végig és számos dalt írtunk együtt.

A média nem segített a musical népszerűsítésében. Ma miben segít?

A médiát nem érdekli Magyarország, nem érdeklik a magyar emberek. Belapátolják a szart, az igénytelenséget, a közönségre erőltetik az önmagukat alternatívnak nevező rettenetes tehetségteleneket. De könyörgöm, a könnyűzene nem arról szól, hogy egy-két nyúltagyú fordítva eszi a párizsit, mert ezek jelennek meg a szövegeikben. 

Úgy érzed, hogy ma már nem a tudás dominál ?

Éppen e miatt sajnálom a régi színészeket is, akik ugyanúgy jártak, mint mi. A múltkor belenéztem egy színházi jelenetbe és botrányos volt. Két fiatal tehetségtelen fasz ugrabugrált, mert az olyan alternatív. Ez nem alternatív, ezek ennyit tudnak. Jó, rendben. A fiatalok mindig lázadnak és én ezt megértem, de az ég szerelmére ez nem lázadás, ez csak valami hülyeségnek az utánzása. Visszatérve a zenére, a mai gyerekek túlnyomó többsége inkább hangszertulajdonos, mint zenész. A papa megveszi a cuccokat, mert van rá pénz. Egyszer egy ilyen mai nagy "tehetség" fel akarta dolgozni az egyik dalomat és megkért, hogy írjam már le neki, de ne kottában, hanem rajzoljam le, hogy melyik ujjamat hova teszem. Azt hittem eltöröm a fején a gitárját. 

A média rólad is szól és a te Nagy Generációdról. Ebből mi jön le neked?

Az, hogy a média nyakunkba tolja a szemetet. Leírnak mindenféle hazugságot, mert csak így képesek eladni a termékeiket. Megjelent például egy cikk, hogy én állandó orvosi felügyelet alatt állok, mert nekem olyan alattomos betegségem van, hogy még "én magam is alattomos lettem". Minimális szinten cukros vagyok, de nem veszélyes. Aztán azt mondják rám, hogy alkoholista vagyok. Figyelj: egyik klubnapomon néhányan ingyen akartak bejönni. Odamentem a srácokhoz kezemben egy korsó sörrel, mögöttem jött Charlie, kezében egy korsó viszkivel. Mit hozott ki ebből a média? Hogy én vagyok az alkoholista és az életemmel játszom. Megértem, hogy a bulvárnak túl kell ragozni a dolgokat és nem elég, ha egy kecskének öt lába van, öt farka is legyen, de az én farkammal ne szórakozzon senki! Nekik az csak egy buli, ha előszedhetnek egy ismert embert, de az emberek, akik ezt olvassák, elhiszik, hogy ami le van írva, vagy el van mondva az igaz. Felhív egy pali telefonon és megkérdezi, hogy vagyok. Mondtam neki, hogy minden rendben van, egészséges vagyok, erre megjelenik az újságban, hogy a halálomon vagyok. A bulvártévé ugyanilyen súlyos. Az internettel meg már nem is foglalkozom, pedig annak idején még programoztam computert is, de aztán rájöttem, hogy ez nem az én világom, mert ez csak egyfajta tömegpszichózis.

Tömegpszichózis?

Megeszi a fene az embert, hogy a közösségi médián fent legyen, mert nem érzi normálisnak az életét a saját privát szférájában. Neki fent kell lennie, hogy mindenki lássa, hogy létezik. Az emberek ebben élnek és erre rá tudnak görcsölni, nagyon szomorú.  Az nagyon jó érzés, amikor idős nénik, bácsik, vagy fiatalok megállítanak az utcán, kicsit eldumálunk és lépünk tovább, de képzeld el, hogy az interneten mennyien találnának meg! Képtelenség lenne mindenkinek válaszolni, és abból meg csak a baj lenne.

Mi lesz így az utánpótlással?

Rappelnek hülyeségeket, érthetetlen szövegeket írnak, miközben a zenéhez semmi közük. Persze van elvétve egy két jó csapat, de az százalékban se nagyon mérhető. Nem értem azt sem, hogy miért választanak maguknak érthetetlen neveket, miért énekelnek angolul. Talán a mai fiatalok többsége azt képzeli magáról, hogy eleve világsztárnak született. Aztán majd rájönnek. Én Magyarországon játszom, magyar ember vagyok, minek dicsekedjek azzal, hogy megtanultam angolul? Meg kell tisztelni az embereket azzal, hogy a saját közös anyanyelvünkön beszélek hozzájuk. A celebek is dalaik nagy részét angolul éneklik, mert azt mondták nekik, hogy ez a menő. Aztán elmegy a csávó Hajdúnánásra, a helyiek meg csak néznek nagy kikerekedett szemekkel és nem értik. Minket a magyar nyelv tart össze. Tudod, az emberek 80%-a nem beszél más nyelven, akkor miért zárjuk ki őket? Ha át akarsz adni egy érzést, egy gondolatot, hogyan érteted meg velük? 

Mire képes az új generáció?

A sztárság akkor kezdődött, amikor a mi generációnk fontossá vált, erre akkor hirtelen mindenki ráharapott. A celeb-ipar meg a Lagzi Lajcsinál indult el talán, amikor minden műsorban bejelentette, hogy mai sztárvendégünk! Mindenki sztárvendég volt, miközben hihetetlen tehetségtelen lények álltak a színpadon és ettől kezdve mindenki sztárnak számított, aki a médiában szerepelt. Nem az a sztár aki egyfolytában csillog-villog. Hidd el, nem a féltékenység szól belőlem, hiszen nálam minden rendben van. A baj az, hogy tönkre teszik a magyar popipart ezekkel a kitalált bohócokkal. Régen néhányan levették a külföldiektől a zenét, de most mit vesznek le, hiszen ma már azok is csak lopnak. Amiket én visszahallok mostanában újra, azok a régi rossz Beatles utánzatok és mind bűn rossz. Nincs egyéni ötlet. Most éppen ezt találták meg. Jó lenne, ha kinőnének a pubertás korszakból és kitalálnának már valami komolyat. A punk vicces, mert ott sosem a zene volt a fontos, hanem a balhé. A közönségnek pedig nem a zene, vagy a gitár a fontos, hanem hogy ott legyenek, róluk szóljon. Ettől függetlenül én mindenkivel jóban vagyok, mert nem vagyok senkire sem féltékeny, nincs miért.

A fenti beszélgetés már jó pár éve történt, Demjén Rózsi gondolatai mégis a mai napig aktuálisak, mert mint tapasztaljuk, azóta sem változott semmi. De nekünk addig jó, míg Rózsi és generációjának neves tagjai mindig ugyanúgy tovább fújják a dalokat, mert amíg ő van, ők vannak nekünk, addig él a valódi zene. De a Mesterséges Intelligencia már itt kopog az ajtóban...

Készítette: Fiery