Gyorsabban, magasabbra, erősebben - Imre Krisztián interjú

2020.12.25

Imre Krisztián (1991) nevével most kezd ismerkedni a színházba járó közönség, miközben a közelmúltban első filmfőszerepén is 'átesett'. A kötelező utakat ő is bejárta, amatőr színház, statisztálás, előbb kisebb, majd egyre nagyobb és komolyabb szerepek. Az alábbi interjúban megismerhetjük, hogy milyen harcok árán jutott el a kőzettantól a színészetig., és hogyan illeszkedik a geológia egyáltalán a színészethez. A beszélgetés apropója egy nemrégiben elkészült tévéfilm, melynek Gáspár Sándor mellett ő is főszereplője volt. Első beszélgetésünkben a színész az életét és az életről való gondolatait mutatja be, míg a folytatásban egy 1849-es történet és az arról készült film kerül terítékre. Kellemes olvasást mindenkinek! (Máthé József "Fiery")

"citius fortius, altius"

Mesélj a gyermekkorodról!

Szegeden születtem 1991-ben, anyukám Makóról származik, apukám Szegedről, és itt ismerték meg egymást. Ők itt is élték le az életüket, én pedig ide jártam általános iskolába, gimnáziumba és másfél évig az egyetemre is.

Mi volt az az égi jel, amelynek a hatására elhatároztad, hogy színész leszel?

A gimnázium utolsó évében, mint minden más rendes iskolában, nálunk is volt egy fordított nap, amikor, mint a pártok az állampolgároknak, az osztályok is érveltek az iskola közösségének, hogy mit tennének, ha egy napra ők vezetnék az iskolát. Én ott, akkor elmondtam egy vicces beszédet. Persze nem azért, hogy a mi osztályunk átvegye a hatalmat arra az egy napra, inkább csak jól akartuk érezni magunkat, ezért humorosabbra vettem a szerepet. Nekem ez csak egy kellemes kikapcsolódást jelentett, a tornatanárom viszont meglátott bennem valamit és meg is kérdezett, hogy nem akarok-e színjátszó csoportban játszani. Elmesélte, hogy a lánya jár a piarista gimnázium színjátszó csapatába, és ha gondolom, akkor nézzem meg, próbáljam ki magam. Kaptam a lehetőségen és nem sokat gondolkodtam a dolgon. Fogtam magam, elmentem, megnéztem és tetszett, amit ott tapasztaltam, úgyhogy ott maradtam. Itt találkoztam először a színpaddal, ahol kisebb játékos feladatokat oldottunk meg, szóval itt az alapokkal ismerkedtem meg. Ahogy közeledtünk az érettségihez, bekerültem az Azték Színjátszó Csoportba. Az "Anconai szerelmeseket" vittük színpadra, természetesen akkor még amatőrként. A műsort elvittük többek között a vasvári Színjátszó Fesztiválra is.

2009-ben felvételiztem a Színház- és Filmművészeti Egyetemre, de a bemutatkozásom rettenetesen rosszul sikerült. A felvételin jöttem rá, hogy mennyire keveset tudok, és egyáltalán nem értem, hogy ez az egész miről is szól. Olyan negatív élmény volt, hogy akkor eldöntöttem, hogy többet nem jelentkezem, mert ez nem az én világom. Az alapkövetelmény tíz vagy tizenöt vers, öt monológ, színdarabrészlet és pár dal. Van egy repertoár, amiből válogatnak és kérik tőled ezt, meg azt. Ez volt az első rosta, ahonnan azonnal kiszűrtek. Gondoltam, soha többet színészet, nem ez az én utam.

Elindultál a civil életbe? Meddig jutottál?

Nagyon érdekelt a kőzettan, a természettudomány. Közben az összes ismerősömet, barátomat felvették, ahová jelentkeztek, engem meg sehova. Ekkor pánikba estem és pótjelentkezéssel felvételiztem a Szegedi Tudományegyetem Természettudományi és Informatikai Kar, Földtudományi BSc szakára és felvettek. Elkezdődött, de gyorsan rá kellett jönnöm, hogy ez sem az én utam. nagyon izgalmas, amíg az ember a National Geographic magazinban, meg a csatornán nézi a vulkánokat, a lávafolyamokat, meg a kőzetképződéseket, de amikor geofizikán, geokémián, vagy kőzettan órákon kell érvényesíteni az itt szerzett tudást, akkor rájöttem, hogy nagyobb energiát kell ebbe belefektetni, és nem is annyira érdekes számomra. Felmértem viszonylag gyorsan, hogy engem ez így nem érdekel, mert én ebben a helyzetben se jól érezni nem tudom magam, se jó nem leszek benne. Látom azokat a srácokat és lányokat, akik egy teremben órákig képesek bámulni egy követ vagy egy ásványt, és én nem ilyen vagyok. Ez jó, mert ha valaki ezzel akar foglalkozni, akkor kell lennie benne egy ilyen szenvedélynek, de belőlem ez hiányzott.

Rájöttem, hogy mégiscsak kellene valamit kezdenem a színházzal, a színjátszással. Visszajelentkeztem a piaristákhoz, közben bekerültem a Szegedi Egyetemi Színházba, és 2011-ben a Genéziusz Színházba, amely az év szeptemberében alakult, akkor még Impro Társulat néven. Ekkor még a Szegedi Pinceszínházban játszottunk, és nagy örömünkre szép sikereket értünk el bemutatóinkkal. 2012 szeptemberében már Genéziusz Színház néven mutatkoztunk be a közönségnek. Egyszerre három amatőr társulattal nyitottam. Gondoltam, hogy belevágok, de úgy, hogy legyen elegendő színpadi gyakorlatom, közben kirúgattam magam az egyetemről, mert nem jártam többet oda.

Újra jelentkeztél a színművészetire?

Igen, 2012-ben újra jelentkeztem, de most már a harmadik rostán estem ki. Ezek után végképp nem akartam feladni, éreztem magamban a fejlődést, megnőtt az önbizalmam is. Elhatároztam, hogy mindenképpen tanulni akarom a színészetet, ha nem az egyetemen, akkor máshol, de mindenképpen a fővárosban, mert csak ott érdemes. De ez az én véleményem. Jelentkeztem a Nemes Nagy Ágnes Művészeti Szakgimnáziumba, ami OKJ-s színészképzést ad, szerencsére a szüleim ebben is támogattak. Naszlady Éva osztályába kerültem, akiről később kiderült, hogy nagyon jó barátja az én későbbi egyetemi osztályfőnökömnek, Novák Eszternek. Két évig jártam az OKJ-s képzésre és újra jelentkeztem az egyetemre, de megint nem sikerült a bejutás. Próbálkoztam újra és akkor végre felvettek a Novák Eszter és Selmeczi György vezette színművész szak zenés szakirányú osztályába 2014-ben. Nagyon intenzív öt év volt, 2019-ben lediplomáztam és onnan az utam egyenes volt Székesfehérvárra, a Vörösmarty Színházba.

Hogyan jutottál el az első munkahelyedig, a Vörösmarty Színházig?

Ez nem volt ennyire egyszerű. Régen úgy volt, hogy kiadták vidéki színházakhoz a végzősöket. Nagyon sokan hivatkoznak arra, hogy az akkor így működött. Ma már nem így történik. Az igazgatók már nem igazán nézik a vizsgaelőadásokat, mert tele van a szakma, nem kell a színész, vagy ha kell, megismerkedtek már más munkafolyamatokban. Nem sok ember van, aki eljön. Egy csomó időm azzal telt el, hogy keresgéltem, hova is akarnék menni, de nem volt viszonyítási alapom, hiszen eddig nem voltam sehol. Harmadév végén Székesfehérváron csináltuk a "Pál utcai fiúk" című musicalt, de az volt az egyetlen hely, amit ismertem, viszont mivel nagyrészt az osztálytársaimból állt a csapat, így nem ismerkedtem meg az ottani helyzettel, szokásokkal, emberekkel. Tehát hívogattam a színházigazgatókat, a művészeti vezetőket, küldözgettem a vizsgaelőadásomról az e-maileket, de szinte semmi visszajelzés nem érkezett senkitől.

Úgy éreztem, hogy a több lehetőség miatt a főváros vonzáskörzetében kell maradnom, hiszen itt van a színházi élet központja, könnyebben lehet mozgolódni, például, ha szinkronról van szó. Nyár elején megkerestek Fehérvárról. Ebbe a színházba egyébként is szerettem volna bekerülni. Nagyon örültem a megkeresésnek. Székesfehérvár ugyan nem Budapest, de a vonzáskörzethez tartozik, és ez számomra fontos pont volt.

A Pál utcai fiúk volt a legelső komoly szereped (Áts Feri). Hogy élted meg?

A Pál utcai fiúk hihetetlenül nagy siker volt. Amikor raktuk össze a darabot, meglehetősen nehéznek éreztem, de ahogy közeledtünk a bemutató időpontjához, egyre jobban megszerettem. Mi Fehérváron játszottuk és nyilván nem volt akkora "őrület", mint Pesten, minket nem rohamoztak meg rajongók, nem volt az, hogy nem tudtunk kijönni a művészbejárón, de életemben először azért én is megélhettem, hogy odajött egy kisfiú vagy egy kislány és fényképet, autogramot kértek, és ez nagyon jólesett.

Hogy érzed magad most Fehérváron?

Úgy érzem, hogy megérte idejönni, bár a COVID- helyzet pusztítóvá teszi a második évemet egyből a pályakezdés után, de erről nyilván nem a Vörösmarty Színház tehet. Tavaly volt négy bemutatóm kis szerepekkel, most nagyobb szerepeket kaptam volna. Négy bemutatóm lett volna ebben az évadban, amiből lett egy fél, mert a tragédiát (Darvasi László, Márton László, Tasnádi István és Závada Pál: A ember tragédiája 2.- a szerk.) másodjára sem tudtuk bemutatni. Kiderült, hogy van egy koronavírusos a csapatban, az első próbálkozásnál eljutottunk a főpróbahét feléig, a második próbálkozásnál konkrétan a premier napjáig, meglett a főpróba, a premier napján pedig kiderült, hogy baj van, le kellett vele állni.

Mivel foglalatoskodsz március óta?

Készítettünk egy geget az agyunk azon időszakban történő lefoglalására, amikor egyébként nem tudtunk semmit sem csinálni, mert akkor volt a márciusi kézifék. A barátnőmmel kimentünk Biatorbágyra, nagyon szép környezet, hegyek, lankák, dombok, és ez bennünket inspirált. Úgy gondoltuk, hogy kell valami baromságot csinálni egy kamerával, mert különben megőrülünk. Két videót csináltunk "Maradjanak otthon" címmel. Az egyik video arról szól, hogy annyira nem tudok magammal mit kezdeni, hogy amikor az autómban olajszint visszatöltést eszközlök, ez akkora eseménynek számít, hogy iszonyatos hősnek érzem magam tőle. A másik rövidfilm pedig egy horrorparódia, ebben azt igyekeztünk kiemelni, hogy annyira agyunkra ment a karantén, hogy megőrülünk és zombivá válunk, és még ezzel a változással dacolva is kifutnánk a világból. Szeretek videókat vágni, ha az időm engedi, a "Pál utcai fiúkból" is csináltam.

A színház sajnos alapjáraton üzemel, vagy néha úgy sem. Azért persze próbáljuk folyamatosan megtalálni a közönséghez vezető utat. Vannak különböző online témáink, amik futottak már, darabokat készítünk elő, közben próbáljuk kitalálni, hogy az online térben hogyan lehet a külvilág felé mutatni, hogy létezünk. Novemberben pedig jött a film, ami nagy segítség volt, mert végre jött valami, amit végig lehetett tolni, meg lehetett csinálni, ami újdonság volt nekem, ez pedig maga a filmkészítés. Bár sorozatban jutott nekem néhányszor epizódszerep, de ilyen komoly még nem.

Folytatjuk...

Készítette: Máthé József "Fiery" - Korrektor: Szabó Dóra