Fantasztikus kölykök - Pénzes Máté interjú 1.

Nem minden zenész akar új utat nyitni. Van, aki egyszerűen nem tud másképp játszani, csak úgy, ahogyan belül hallja a zenét. Pénzes Máté közéjük tartozik. A Blahalouisiana billentyűseként vált ismertté, de az elmúlt években egy saját, egyre karakteresebb alkotói világ is kibontakozott körülötte. A következő hetekben ennek a történetnek lehetünk a tanúi.

Gyerekkora óta a zene tölti ki az életét: hatévesen már stúdióban és koncerttermekben játszott, gyerekkori zenekarával lemezt készített, majd később a blues, a Hammond orgona, a jazz és a klasszikus rock hatásai alakították a gondolkodását. Nem a pillanatnyi trendeket követi, inkább visszafelé kutat a zenetörténetben, és onnan hozza elő azokat a hangzásokat, amelyek számára ma is élők.

A Presser Gábor, Szörényi Levente, Tolcsvay László, Tátrai Tibor vagy éppen a nagy Hammond orgonisták iránti rajongás nem puszta tisztelet nála: ezekből az élményekből építi fel saját zenei nyelvét. Nem múzeumi tárgyként tekint a régi hangszerekre, hanem olyan eszközökként, amelyek ma is képesek megszólítani a közönséget. Máté számára a zene nem pusztán szórakoztatás, hanem folyamatos tanulás és keresés. Legyen szó a Blahalouisianáról, a Zsebről vagy saját új terveiről, ugyanaz vezeti: megtalálni azt a hangot, amely őszinte, időtálló és valódi érzelmekből születik.

Mikor érezted először, hogy a zene nem csak hobbi, hanem hivatás?

Édesanyám születésem előtt megvette a zongorát... mondhatnám megpecsételte a sorsom, amiért mai napig hálás vagyok. Hároméves koromban pedig végleges döntésre jutottam: zenész akarok lenni. Akkor láttam a Fonográf búcsúkoncertet VHS-videókazettán. Apukám rendszeresen nézte. Megláttam Leventét a piros gitárjával, és én másnap nyakamba vettem a piros teniszütőt és azzal gitároztam, megpróbáltam elénekelni a teljes koncertet. Nyilván háromévesen ez nem sikerült, de nagyon akartam. Ha Levente énekelt, akkor én Levente voltam, ha a Nemzeti dal szólt, akkor Tolcsvay Laci. Később régész akartam lenni, de mindig hozzátettem, hogy azért zenész is. Nem tudtam, hogy ez pontosan mit jelent, de a zenészség mindig ott volt minden mellett. Hatéves koromtól bebizonyosodott, hogy ez nem csak gyermekkori álom.

Mi változtatott  az életeden ilyen fiatalon?

Kaptam játékgitárt, aztán egyre komolyabb hangszereket. Nőtt a hajam, mint Leventének. Konkrétan ugyanolyan mellényt kértem, amilyenben ő játszott a koncerten. Nem játékot kértem, hanem olyan mellényt.

Amikor első osztályos lettem, édesapám egyik nagyon jó barátjának a gyereke lett az osztálytársam. Az ő öccse, Kovács Balázs – aki a mai napig a legjobb barátom – kapott egy dobfelszerelést a születésnapjára. Hét éves voltam, ő négy. Szalonnasütés volt náluk, és Balázs megmutatta a dobját. Volt mellette egy kis Vermona hangszer is. Balázs elkezdett dobolni - én már akkor jártam zongoraórákra, úgyhogy – játszottam vele a billentyűn. A szülők vidáman sütötték a szalonnát, egyszer csak meghallották, hogy odalent csörömpölünk. Lejöttek, és kérdezték, hogy mit csinálunk. Mi csak annyit feleltünk, hogy nem tudjuk, de nagyon élvezzük.

Eltelt egy-két nyár. Én olyan gyerek voltam az általános iskola elején, aki állítólag levegőt is csak engedéllyel vett. Nagyon visszahúzódó voltam, nem igazán találtam kapcsolódást a kortársaimmal, kivéve Balázzsal. Apa látva a zeneőrületünket, kitalálta, hogy alapítsunk egy kölyökzenekart. Mi ketten már adottak voltunk, összeszedett mellénk még olyan gyerekeket, akik ügyesek voltak, jó hangjuk volt. Jöttek castingra a hat-hét éves barátok, végül összeállt a csapat. 1994. augusztus 20-án adtunk koncertet Mátészalkán egy helyi rockzenekar előtt. Rengeteg ember volt. Mi kicsik felálltunk a színpadra szakadt farmerben, egyenpólóban, fejkendőben, ahogy az akkoriban egy rockzenekarnál meg volt írva. Bekezdtünk egy Deep Purple – Smoke on the Water-rel, Balázs pedig a dobok mögül, ötévesen, ordított és hergelte a közönséget. Onnantól kezdve elindult ez a Kölyök Band nevű produkció.

Mennyire volt létjogosultsága egy gyerek zenekarnak?

A zenekar odáig fejlődött, hogy 1995-ben elkezdtük játszani első saját dalainkat. Persze nem mi írtuk. Édesapám a szövegeket, a zongoratanárunk – aki rockzenész is volt és a zenekar vezetője – írta a zenét apával. Összeállt egy egész lemezanyag.

Ebből az időszakból mire emlékszel a legszívesebben?

Nyíregyházi stadionkoncert. Somló Tamás zenekara előtt léptünk fel. Rengeteg ember. Megtanultunk egy Somló-dalt azzal a gondolattal, hogy odamegyünk Tomi bácsihoz, és megkérjük, hogy énekelje el velünk. Odamentünk hozzá. Emlékszem, rövidnadrágban, kockás ingben volt. – Csókolom, Tomi bácsi, mit szólnál ahhoz, ha elénekelnéd velünk ezt a dalt? Csak nézett ránk, hogy ti kik vagytok? De aztán azt mondta: – Persze, vágjunk bele!

Soha életében nem látott és nem hallott minket. Alsó tagozatos gyerekek ismeretlenül odamennek hozzá, hogy jöjjön fel velük a színpadra több száz vagy ezer ember elé. Abban sem lehetett biztos, hogy letudjuk játszani. Benne volt a pakliban, hogy totális égés lesz. Mégis bevállalta. A mikrofont sem húzta le rendesen, lehajolt az énekesünkhöz, és bekezdtük a számot. Nyisd ki a szemed. Eljátszottuk, siker volt és ez összehozott minket. Egy év múlva eljött a lemezünkre énekelni és szaxofonozni. Mivel pont húsvét volt, hatalmas csokinyuszikat hozott nekünk a stúdióba. Rengeteget segített. Elvitte a zenekar anyagát a BMG-kiadójához, hogy hallgassák meg. A BMG pedig felajánlotta, hogy azonnal költözzünk Budapestre, és indulhat a karrier. A szüleink erre azt mondták, hogy a gyerekek előbb tanuljanak, utána jöhet a karrier, ha még akkor is akarják.

Mikor vált a közös játékból valódi színpadi tapasztalat?

Imádtuk. A szüleink voltak a roadjaink. Balázs édesapjának közben már komplett zenekari hangosítása lett. Mikrobusszal utaztunk, ami már önmagában buli volt. Mikor megérkeztünk, azonnal kirohantunk a közeli játszótérre, kosarazni. Aztán jöttek a szülők, hogy gyerekek, fél óra múlva kezdés. Felpakoltak mindent. Felmentünk, bőrmellény, ahogy kell, lejátszottuk a bulit, utána ugyanúgy rohantunk le.

Gázsi?

A gázsi? Kisgyermekként senkit nem érdekelt, hogy kapunk-e pénzt. Volt olyan, hogy odaadták a szülők borítékban, mi pedig csak néztünk, hogy ezzel most mit kezdjünk. Mondtuk, hogy apa, tedd el. Senkit nem érdekelt, hogy pénz vagy nem pénz, csak az, hogy játszhatunk. Azt viszont imádtuk.

A zenekar nagyon sokáig működött. Ahogy egyre nagyobbak lettünk, elindultak bennünk a nagyfiús gondolatok. Ugyanazok a dalok már nem úgy álltak nekünk, mint nyolcévesen. Aztán csendben átalakultunk. Hárman, összehoztunk egy új zenekart, ahol már felnőttekkel egészültünk ki. De Balázzsal végig együtt maradtunk. Az már egy blueszenekar volt.

Ennek az időszaknak is volt különlegessége?

A Belső utakon című dalban Hobó, Takács Tamás és Somló Tamás énekelt az énekesünkkel. Ez. Már az óriási élmény volt, hogy írhattam egy dalt, aminek a szövege apukám keze nyomát dícséri. De amikor bementünk a Tom-Tom Stúdióba, és Hobó megkérdezte: – Mátékám, ez így jó? Így gondoltad? Én meg csak álltam ott, hogy Hobó tőlem kérdezi, jó-e, amit csinál. Akkoriban Balázzsal éppen a legnagyobb Hobó-korszakunkat éltük. Már gimnazisták voltunk, a Kopaszkutya című filmet minden nap néztük. Tényleg minden nap.

Még a közös stúdiózás előtt, de már ezzel a formációval egyszer elmentünk egy fesztiválra, ahol Hobó is fellépett. Ugyanazzal a lendülettel, ahogy annak idején odamentünk Somló Tamáshoz, most Hobót kértük meg – csak már tinédzserként –, hogy énekeljen velünk egy dalt. Ő is bevállalta és együtt eljátszottuk a Tobacco Road-ot, Az élmény akkora katarzist okozott nekünk, hogy Balázzsal együtt sírtunk. Ha rágondolok még most is meg tudom könnyezni. Az volt az egyik legnagyobb katarzisélményem. Persze azóta megszületett a kislányom és az a pillanat mindent vitt...

Talán az őszinteségeteket tisztelték…

Fantasztikus volt. Hobóval olyan jóban lettünk, hogy együtt csináltunk Kelet-Magyarországon három-négy koncertet. Gyakorlatilag mi voltunk az ő kísérőzenekara. Ugyanígy történt később Takács Tamással is. Mind eljöttek, felvettük a dalt, befejeztük az egész albumot.

A zenekar aztán elhalt, mert nem volt létjogosultsága. Csak mi ezt ott, abban a kis kelet-magyarországi buborékban nem tudtuk. A saját naivitásunkkal, blues iránti szeretetünkkel csináltuk, és őszintén odáig voltunk érte. Mindig hittünk benne, talán ez volt a legszebb benne. Ma már látom, hogy mennyire naiv volt az egész. De éppen ettől volt szép, mert ez még a gyerekkorunk része volt.

Ezek óriási első lépések.

Színpadi rutint szereztünk, folyamatosan fejlődtünk a stúdiózásokhoz való hozzáállásban, a koncerteken, és zeneszerzésben is. Mosolyogva hallgatom vissza magunkat, ugyanakkor nem hiszem el, hogy a Kölyök Band-lemezt gyermekként így játszottuk fel a stúdióban. 

Én nem jártam focizni a haverokkal de Balázzsal inkább otthon készítettünk magnókazetta-felvételeket odavisszajátszás technikával. Felvettünk valamit, azt átmásoltuk egy másik szalagra, és közben még vettünk rá egy újabb sávot. Így építettük egymásra a felvételeket. Tulajdonképpen már ezzel elkezdtünk stúdiózni. Ebben éltünk. Balázsék pincéje volt a próbaterem. Erről még dal is született. Ott éltük az életünket. És ez a mai napig így van, mert most ugyanott van a stúdió.

Melyik előadók, stílusok voltak rád fiatalkorodban nagy hatással?

Fiatalkoromban? Mondok olyanokat is, akik a mai napig meghatározóak. A Fonográf nyilván. Szerzőként Szörényi és Tolcsvay kimagaslóak voltak, őket utánoztam. De, aki a mai napig napi szinten hat minden hangszeres játékomra, a gondolkodásmódomra, a dalszövegekre való utalásaimra, tulajdonképpen mindenre, az Presser Gábor. Gyerekkoromtól kezdve Pici bácsi van rám a legnagyobb hatással.

A Hammond-orgona iránti rajongásommal együtt természetesen jött a Deep Purple és John Lord. Aztán rájöttem, hogy ugyan szeretem a rock-orgonálást, de nekem még jobban tetszik a gospel irány. Cory Henry a mai napig egészen elképesztő billentyűs etalon, de ugyanígy Larry Goldings. Elkezdtem hallgatni a klasszikus Hammond-orgonistákat is, Jimmy Smithtől kezdve Joey DeFrancescóig, aki egy időben abszolút nagy kedvencem volt. Közben a zongora mellett hobbi szinten elkezdtem gitározni is, mert megismertem még gyerekként a Generált, a Tátrai Bandet és Tátrai Tibuszt, és nem hittem el azt a dinamikát, ami sugárzik a játékából. Ahogy játszik, ahogy jelen van. Minden hangban, minden rezdülésében benne van valami, és ezt át lehet ültetni a billentyűkre is. Ma pedig iszonyat Scofield rajongó vagyok.

Akkor te már az a korosztály vagy, amelyik Pataky Lászlót, Papp Gyulát is hallgatta.

A Syrius óriási kedvencem. Balázson keresztül ismertem meg a zenéjüket, így kerültem be később a Syrius Legacyba is, ami a zenekar örökségét játssza. Úgyhogy Pataky László és Papp Gyula mindenképpen nagyon fontosak számomra. Papp Gyuláról van is egy történetem. Nagyon szerettem a Prédikátort is. Teljesen véletlenül került hozzám egy Prédikátor-lemez, és nagyon tetszett. Még létezett a Kölyök Band, feljöttünk Pestre lemezt készíteni az E Stúdióba Sáfár Öcsihez. Meghallották, hogy milyen zenét játszunk, és a hangmérnökök megkérdezték, hogy nem akarok-e Hammond-orgonán játszani. Már tudtam, hogy létezik ilyen hangszer, de közelről még soha nem láttam. Mondtam, hogy de, persze. Kitolták a Hammondot Leslievel együtt, én pedig csak néztem, hogy úristen. Addig csak elképzelni tudtam ezt a hangszert. Persze ott volt rajta a hangerőpedál, a Leslie-kapcsoló, minden, amiről fogalmam sem volt. Játszottam, amit tudtam, közben az egyik hangmérnök a hangerőpedált kezelte, a másik pedig kapcsolgatta a Leslie-t, amikor kellett, és így vettük fel az egész anyagot. Akkor hallottam először a Hammond hangját élőben, és akkor kitaláltam, hogy nekem ez kell...

Folytatjuk: 2026.08.04.

Készítette: Fiery