Fantasztikus kölykök - Pénzes Máté interjú 1.

Nem minden zenész akar új utat nyitni. Van, aki egyszerűen nem tud másképp játszani, csak úgy, ahogyan belül hallja a zenét. Pénzes Máté közéjük tartozik. A Blahalouisiana billentyűseként vált ismertté, de az elmúlt években egy saját, egyre karakteresebb alkotói világ is kibontakozott körülötte. A következő hetekben ennek a történetnek lehetünk a tanúi.

Gyerekkora óta a zene tölti ki az életét: hatévesen már stúdióban és koncerttermekben játszott, gyerekkori zenekarával lemezt készített, majd később a blues, a Hammond orgona, a jazz és a klasszikus rock hatásai alakították a gondolkodását. Nem a pillanatnyi trendeket követi, inkább visszafelé kutat a zenetörténetben, és onnan hozza elő azokat a hangzásokat, amelyek számára ma is élők.

A Presser Gábor, Szörényi Levente, Tolcsvay László, Tátrai Tibor vagy éppen a nagy Hammond orgonisták iránti rajongás nem puszta tisztelet nála: ezekből az élményekből építi fel saját zenei nyelvét. Nem múzeumi tárgyként tekint a régi hangszerekre, hanem olyan eszközökként, amelyek ma is képesek megszólítani a közönséget. Máté számára a zene nem pusztán szórakoztatás, hanem folyamatos tanulás és keresés. Legyen szó a Blahalouisianáról, a Zsebről vagy saját új terveiről, ugyanaz vezeti: megtalálni azt a hangot, amely őszinte, időtálló és valódi érzelmekből születik.

Mikor érezted először, hogy a zene nem csak hobbi, hanem hivatás?

Édesanyám születésem előtt megvette a zongorát...mondhatnám megpecsételte a sorsom, amiért mai napig hálás vagyok. Azt már hároméves koromban eldöntöttem, hogy zenész akarok lenni. Akkor láttam először a Fonográfot videón. VHS-videókazettán otthon megvolt a búcsúkoncert, apukám rendszeresen nézte. Megláttam Leventét a piros gitárjával, és én másnap nyakamba vettem a piros teniszütőt és azzal gitároztam, megpróbáltam elénekelni a teljes koncertet. Nyilván háromévesen ez nem sikerült, de nagyon akartam.

Ha Levente énekelt, akkor én Levente voltam. Ha a Nemzeti dal szólt, akkor Tolcsvay Laci voltam. Ott, háromévesen én ezt eldöntöttnek véltem. Később régész akartam lenni, de mindig hozzátettem, hogy azért zenész is. Nem tudtam, hogy ez pontosan mit jelent, de a zenészség mindig ott volt minden mellett. Hatéves koromtól bebizonyosodott, hogy ez nem csak gyerekkori játék.

Hogyan indult a zenész karriered?

Kaptam játékgitárt, aztán egyre komolyabb hangszereket. Nőtt a hajam, mint Leventének. Konkrétan ugyanolyan mellényt kértem, amilyenben ő játszott a koncerten. Nem játékot kértem, hanem olyan mellényt.

Amikor első osztályos lettem, édesapám egyik nagyon jó barátjának a gyereke lett az osztálytársam. Az ő öccse, Kovács Balázs – aki a mai napig a legjobb barátom – kapott egy dobfelszerelést a születésnapjára. Hét éves voltam, ő négy. Szalonnasütés volt nálunk, és megmutatta a dobját. Volt mellette egy kis Vermona hangszer is. Balázs elkezdett dobolni - én már akkor jártam zongoraórákra, úgyhogy – játszottam vele a billentyűn. A szülők sütötték a szalonnát, egyszer csak meghallották, hogy odalent csörömpölünk. Lejöttek, és kérdezték, hogy mit csinálunk. Mi csak annyit feleltünk, hogy nem tudjuk, de nagyon élvezzük.

Eltelt még egy-két nyár. Én olyan gyerek voltam az általános iskola elején, aki állítólag levegőt is csak engedéllyel vett. Nagyon visszahúzódó voltam, nem igazán találtam a kapcsolódást a kortársaimmal, kivéve Balázzsal. Akkor apa kitalálta, hogy alapítsunk gyerekzenekart. Balázs meg én adottak voltunk, összeszedett még olyan gyerekeket, akik ügyesek voltak, jó hangjuk volt. Jöttek castingra a hat-hét éves barátok, és összeállt a csapat. 1994. augusztus 20-án adtunk koncertet Mátészalkán egy helyi rockzenekar előtt. Rengeteg ember volt. Mi kicsik felálltunk a színpadra szakadt farmerben, egyenpólóban, fejkendőben, ahogy az akkoriban egy rockzenekarnál meg volt írva. Bekezdtünk egy Deep Purple – Smoke on the Water-rel, Balázs pedig a dobok mögül, ötévesen, ordított és hergelte a közönséget. Onnantól kezdve elindult ez a Kölyök Band nevű produkció.

Mennyire volt létjogosultsága egy ilyen gyerek zenekarnak?

A zenekar odáig fejlődött, hogy 1995-ben elkezdtük írni az első saját dalainkat. Persze nem mi írtuk. Édesapám írta a szövegeket, a zongoratanárunk – aki rockzenész is volt és a zenekar vezetője – írta a dalokat, meg egyébként apa is. Összeállt egy egész lemeznyi anyag.

Ebből az időszakból mi számodra a legemlékezetesebb?

Egy nyíregyházi stadionkoncert, ahol Somló Tamás zenekara előtt léptünk fel. Rengeteg ember volt. Megtanultunk egy Somló-dalt azzal a gondolattal, hogy odamegyünk Tomi bácsihoz, és megkérjük, hogy elénekelné-e velünk. Odamentünk hozzá. Emlékszem, rövidnadrágban, kockás ingben volt. – Csókolom, Tomi bácsi, mit szólnál ahhoz, ha elénekelnéd velünk ezt a dalt? Csak nézett ránk, hogy ti kik vagytok? De aztán azt mondta: – Persze, vágjunk bele!

Soha életében nem látott és nem hallott minket. Alsó tagozatos gyerekek ismeretlenül odamentek hozzá, hogy jöjjön fel velük a színpadra több száz vagy ezer ember elé. Azt sem tudta, hogy tényleg le tudjuk-e játszani a dalt. Benne volt a pakliban, hogy totális égés lesz. Mégis feljött velünk a színpadra. A mikrofont sem húzta le rendesen, lehajolt az énekesünkhöz, és bekezdtük a számot. A Nyisd ki a szemed volt. Eljátszottuk, siker volt és ez összehozott minket. Egy év múlva eljött a lemezünkre énekelni és szaxofonozni. Mivel pont húsvét volt, hatalmas csokinyuszikat hozott nekünk a stúdióba. Rengeteget segített. Elvitte a zenekar anyagát a BMG-kiadójához, hogy hallgassák meg. A BMG pedig fel is ajánlotta, hogy azonnal költözzünk Budapestre, és indulhat a karrier. A szüleink viszont azt mondták, hogy a gyerekek előbb tanuljanak, utána jöhet a karrier, ha még akkor is akarják.

Mikor vált a közös játékból valódi színpadi tapasztalat?

Imádtuk. A szüleink voltak a roadjaink. Balázs édesapjának közben már komplett zenekari hangosítása lett. Megérkeztünk egy mikrobusszal, ami önmagában buli volt. Mikor megérkeztünk, kirohantunk a játszótérre, kosarazni. Aztán jöttek a szülők, hogy gyerekek, fél óra múlva kezdés, fel van pakolva minden. Felmentünk, bőrmellény, ahogy kell, lejátszottuk a bulit, utána ugyanúgy rohantunk le.

Gázsi?

A gázsi? Kisgyermekként senkit nem érdekelt, hogy kapunk-e pénzt. Volt olyan, hogy odaadták a szülők borítékban, mi pedig csak néztünk, hogy ezzel most mit kezdjünk. Mondtuk, hogy apa, tedd el. Senkit nem érdekelt, hogy pénz vagy nem pénz, csak az, hogy játszhatunk. Azt viszont imádtuk.

A zenekar nagyon sokáig működött. Ahogy egyre nagyobbak lettünk, azért már elindultak bennünk a nagyfiús gondolatok. Ugyanazok a dalok már nem úgy álltak nekünk, mint nyolcévesen. Aztán szépen átalakultunk. Hárman, összehoztunk egy új zenekart, ahol már felnőttekkel egészültünk ki. De Balázzsal végig együtt voltunk. Az már egy blueszenekar volt.

Ennek is volt valami különlegessége?

A Belső utakon című dalban Hobó, Takács Tamás és Somló Tamás énekelt az énekesünkkel. Ez. Már az is óriási élmény volt, hogy írhattam egy dalt, aminek a szövegét apukám írta, aztán bementünk a Tom-Tom Stúdióba, és Hobó megkérdezte: – Mátékám, ez így jó? Így gondoltad? Én meg csak álltam ott, hogy Hobó tőlem kérdezi, jó-e, amit csinál. Akkoriban Balázzsal éppen a legnagyobb Hobó-korszakunkat éltük. Már gimnazisták voltunk, a Kopaszkutya című filmet minden nap néztük. Tényleg minden nap.

Még a közös stúdiózás előtt, de már ezzel a formációval egyszer elmentünk egy fesztiválra, ahol Hobó is fellépett. Ugyanazzal a lendülettel, ahogy annak idején odamentünk Somló Tamáshoz, most Hobót kértük meg – csak már tinédzserek voltunk –, hogy jöjjön fel hozzánk. A Tobacco Road című dalt el is énekelte velünk a színpadon. Az akkora katarzis volt, hogy Balázs meg én is sírtunk. Még most is, ha rágondolok, meg tudom könnyezni. Az volt az egyik legnagyobb katarzisélményem. Persze azóta megszületett a kislányom és az a pillanat mindent vitt...

Talán az őszinteségeteket tisztelték…

Fantasztikus volt. Hobóval olyan jóban lettünk, hogy együtt csináltunk Kelet-Magyarországon három-négy koncertet. Nyíregyházán és még több helyen. Gyakorlatilag mi voltunk a kísérőzenekara. Ugyanígy történt később Takács Tamással is. Mind eljöttek, felvettük a dalt, befejeztük az egész albumot.

A zenekar aztán elhalt, mert nem volt létjogosultsága. Csak mi ezt ott, abban a kis kelet-magyarországi buborékban nem tudtuk. A saját naivitásunkkal, blues iránti szeretetünkkel csináltuk, és őszintén odáig voltunk érte. Mindig hittünk benne, talán ez volt a legszebb benne. Ma már látom, hogy mennyire naiv volt az egész. De éppen ettől volt szép, mert ez még a gyerekkorunk része volt.

Ezek óriási első lépések.

Hát, ha más nem, a színpadi rutin, a stúdiózásokhoz való hozzáállás, a koncertek, és a zeneszerzés is. Nyilván ma már mosolyogva hallgatom vissza magunkat. Ugyanakkor a Kölyök Band-lemezt úgy hallgatom, hogy nem hiszem el, hogy gyermekként így tudtunk stúdióban játszani. A dobosunk hét éves volt. Nem jártam a haverokkal focizni. A kosárlabda érdekelt, de Balázzsal inkább otthon játszottuk. Felvételeket készítettünk magnókazettára odavisszajátszás technikával. Felvettünk valamit, azt átmásoltuk egy másik szalagra, és közben még vettünk rá egy újabb sávot. Így építettük egymásra a felvételeket. Tulajdonképpen már akkor elkezdtünk stúdiózni. Ebben éltünk. Balázsék pincéje volt a próbaterem. Erről még dal is született. Ott éltük az életünket. És ez a mai napig így van, mert most ugyanott van a stúdió.

Maradunk a fiatalkorodnál. Kik azok az előadók, akik a legnagyobb hatással voltak rád?

Fiatalkoromban? Mondok olyanokat is, akik a mai napig is meghatározóak. A Fonográf nyilván. Nekem szerzőként Szörényi és Tolcsvay kimagaslóak voltak, őket utánoztam. De, aki a mai napig napi szinten hat minden hangszeres játékomra, a gondolkodásmódomra, a dalszövegekre való utalásaimra, tulajdonképpen mindenre, az Presser Gábor. Ő gyerekkoromtól kezdve a mai napig a legnagyobb hatás.

A Hammond-orgona iránti rajongásommal együtt természetesen jött a Deep Purple és John Lord. Aztán rájöttem, hogy ugyan szeretem a rockorgonálást, de nekem még jobban tetszik a gospel irány. Cory Henry a mai napig egészen elképesztő billentyűs etalon, de ugyanígy Larry Goldings. Elkezdtem hallgatni a klasszikus Hammond-orgonistákat is, Jimmy Smithtől kezdve Joey DeFrancescóig, aki egy időben abszolút nagy kedvencem volt. Közben a zongora mellett hobbi szinten elkezdtem gitározni is, mert megismertem még gyerekként a Generált, a Tátrai Bandet és Tátrai Tibuszt, és nem hittem el azt a dinamikát, ami sugárzik a játékából. Ahogy játszik, ahogy jelen van. Minden hangban, minden rezdülésében benne van valami, és ezt át lehet ültetni a billentyűkre is. Ma pedig iszonyat Scofield rajongó vagyok.

Akkor te már az a korosztály vagy, amelyik Pataky Lászlót, Papp Gyulát hallgatta.

A Syrius óriási kedvencem. Balázson keresztül ismertem meg a zenéjüket, így kerültem be később a Syrius Legacyba is, ami a zenekar örökségét játssza. Úgyhogy Pataky László és Papp Gyula mindenképpen nagyon fontosak. Papp Gyuláról van is egy történetem. Nagyon szerettem a Prédikátort is. Teljesen véletlenül került hozzám egy Prédikátor-lemez, és nagyon tetszett. Még létezett a Kölyök Band, feljöttünk Pestre lemezt készíteni az E Stúdióba Sáfár Öcsihez. Meghallották, hogy milyen zenét játszunk, és a hangmérnökök megkérdezték, hogy nem akarok-e Hammond-orgonán játszani. Már tudtam, hogy létezik ilyen hangszer, de közelről még soha nem láttam. Mondtam, hogy de, persze. Kitolták a Hammondot Leslievel együtt, én pedig csak néztem, hogy úristen. Addig csak elképzelni tudtam ezt a hangszert. Persze ott volt rajta a hangerőpedál, a Leslie-kapcsoló, minden, amiről fogalmam sem volt. Játszottam, amit tudtam, közben az egyik hangmérnök a hangerőpedált kezelte, a másik pedig kapcsolgatta a Leslie-t, amikor kellett, és így vettük fel az egész anyagot. Akkor hallottam először a Hammond hangját élőben, és akkor kitaláltam, hogy nekem ez kell. 

Folytatjuk: 2026.08.04.

Készítette: Fiery