Cikipédia 5/33 - Csak egy átutazó...

2015. október 19-én, hétfőn úgy döntött a legjobb barátom, hogy eleget szenvedett ebben a földi létben, neki egy jobb jár ennél és itt hagyott. Itt hagyta a barátait és a szeretteit, pedig még 50 sem volt. Haragudnunk kellene rá, vagy megértően bólogatni? Azt gondolom, azért voltunk negyven évig barátok, mert ha sokszor nem is értettünk egyet, mindig elfogadtuk egymás döntését, cselekedetét. Negyven év szoros barátság után most úgy látom, hogy mégsem ismertem őt igazán, pedig mindig is mondogatta, hogy ő itt, ebben a létben csak egy átutazó. A barátainknak, és nekem ő csak Tompi marad, az odafigyelőbb olvasók pedig Zsálya bácsi néven ismerhették meg írásain keresztül... (Fiery)

Amikor a szó se számít

Először is elnézést kell kérnem minden olvasótól, aki egy olyan írást olvas éppen, aminek kevés köze van a zenéhez. Mégis el kell búcsúznom attól - a lehetőségeimhez mérten -, aki olyan sokat jelentett számomra, mint az az ember, akit negyven éven keresztül a barátomnak mondhattam.

Mindig mi járunk rosszul, ha meghal egy közeli ismerős, családtag, vagy barát. Nekem az idén másodszor adatott meg, hogy elbúcsúzzak egy barátomtól, ráadásul most a legrégebbi, a legjobb ment el. Az "ilyenkor nincsenek szavak" időszak is tovalibbent már, hiszen egy teljes nap telt el azóta, hogy örökre lehunyta a szemét, úgyhogy kibeszélek magamból néhány rövid emléket és gondolatot...

Talán azt gondolta, hogy itt már nincs szükség rá, tovább kell állnia és ez volt élete 50 évének legrosszabb gondolata és legrosszabb döntése. Aki ismerte, szerette - és ez nem csak a szokásos duma -, és tisztelte. Magának való volt, nem akart asszonyt, nem akar gyereket, mert őt úgysem képes senki elviselni. Dehogynem, de most már késő vitába szállnom vele. Tompi nagy űrt hagyott maga után és ezzel nem számolt, pedig mindent alaposan, aprólékosan megtervezett, hogyan hagyjon magunkra mindennapos csip-csup ügyeinkkel a nyakunkban. Számtalan esetben veséztük ki egymás gondolatait, váltottuk meg a világot, jókat röhögtünk, néha vitáztunk, de mindig elfogadtuk egymás döntését. Ez így ment 10 éves korunk óta, amikor leültünk egy vén diófa alá és legelőször elkezdtünk beszélgetni.

Az emlékek mocsarába süppedve

Én középiskolába, ő gimnáziumba járt, amikor újra összefutottunk. Mintha egy napig sem lettünk volna távol egymástól, úgy áradt belőlünk minden információ. Azon a délutánon úgy búcsúztunk el egymástól, hogy este találkozunk egy közeli téren, ahova kijárt a magánytól menekülve. Mesélte is, hogy addig a napig folyton kérdezgették tőle, hogy mindig csak így ül csendben, szomorúan? Mire ő azt felelte, hogy ne akarjátok megtudni, milyen az, amikor vidám vagyok... Szóval azon az estén kimentem a térre és többé nem kérdezték tőle, hogy miért nem nevet, viszont majdnem az utolsó pillanatig a legjobb barátok maradtunk...

Aminek neki állt, azt tudása legjavával tette, maximalista volt munkában és barátságban egyaránt. Az ő tanácsait meg lehetett fogadni, mert szívből jöttek és okos gondolatok voltak. A zene szeretete pedig a 40 év alatt a lelkébe ivódott. Nem büszkélkedett vele senkinek, de a passzio.hu-n írt is elég komoly cikkeket a filmtől a punk zenéig. Bizony, ezeket a cikkeket az én Tompi barátom írta a tőle megszokott kissé elvont humora alapján Zsálya bácsi néven. Bálint Csaba barátommal hiába nyüstöltük, hogy írjon többet, mert nagyon jó meglátásai vannak és ezeket a gondolatokat érdemes megosztani másokkal is, neki elég volt ennyi. Évi egy cikk. Hát nem izzadt bele, de legalább valami megmaradt gondolataiból az utókornak.

Filozófikus alkatként szerette a nyolcvanas évek alternatív zenéjét, a rockot, a punkot, a harmincas évek filmzenéjét, de a komolyzenét is. Bármit meghallgatott, bárminek tudott örülni, de mindenből csak az igényesebbet fogadta el. Oda volt az énekesnőkért, sokáig levelezett Susan Vegával, de Joan Baez, vagy az Arch Enemy énekesnőjének egyénisége sem hagyta hidegen. Egyszer az Egyetemi Klubban Bizottság koncerten jártunk, ami hagyományos koncertnek egyáltalán nem volt mondható, ahol olyan tömeg volt, hogy percenként cipelték ki az ájult embereket, akik már nem bírták a benti zsúfoltságot és nagy meleget. Tompi csak állt jelvényekkel teleaggatott bőrkabátjában és figyelte a színpadon zajló eseményeket, hogy utána éveken keresztül elemezgethessük. Szakadt róla a víz, de nem mozdult egy tapodtat sem, nehogy lemaradjon egy poénról, egy akkordról. Így tettünk szinte minden olyan koncert után, ami valamiért megragadta a képzeletvilágunkat, és rátapadt agyunk kusza tekervényeire, hogy sose felejtsük el mi történhetett akkor. Minden számunkra értékes koncertet, filmet évtizedeken keresztül idéztünk fel, éltünk újra.

Egyik ilyen első közös élményünk egy Bikini koncert volt az Ifiparkban. Nagy Feró ekkor indult az újhullámos/punk bandával - hát beöltöztünk punknak, hogy ne lógjunk ki a tömegből. Lógtak rajtunk a kitűzők, égnek állt a hajunk, nagyon zordan néztünk ki, még én is a magam akkori húsz kilójával. Elég ciki volt, idegennek éreztük magunkat a saját bőrünkben, de úgy hittük, hogy ennyit megér Nagy Feró és a Bikini! Ez akkor nekünk nagy dolognak számított, hiszen tizenévesen ekkor kezdtünk szembe szállni a világgal. Szóval megérkeztünk a hegyoldal tövébe és kettőnkön kívül mindenki csöves cuccban, szűk farmer, kockás ing. Izgalmas élmény volt, de nem kalapáltak el bennünket.

Később a Ganz Művelődési Központba Rolls Frakció bulira látogattunk el, a koncert köszönte szépen tökéletesen lezajlott. A buli után indultunk volna haza, de a bejáratot elfoglalták a valamiért feldühödött csövesek (ekkor még így hívtuk a rockereket) és szét akarták verni a fejünket (minden bent lévő punk fejét), mert punkok voltunk. Legnagyobb szerencsénkre az ellentáborban megpillantottunk egy ismerőst, akihez - egy életünk van - magunkra erőltetett nyugalommal oda sétáltunk; "Szeva Mészi, hogy vagy, mizu?" majd rongyoltunk a balhé elől ki az utcára, mivel sosem voltunk verekedősek. Egész úton hazafelé (Kőbányától - Újpestig) egymás hőstetteit ecsetelgettük nagy röhögések közepette, miközben egyre több rendőr és mentőautó száguldott el mellettünk a Ganz irányába. Szóval jókat röhögtünk és csak később tudtuk meg, hogy minden idők egyik leghatalmasabb tömegverekedését úsztuk meg. Erről persze akkoriban erősen hallgatott a média, de ez akkor is így történt!

Gondolatok közé zárva

Két évtized múlva már a jó öreg Tompi barátom - így negyven fölött - lusta egy disznó lett. Nehezen lehetett elvinni bármilyen koncertre, hiszen neki ott volt az internet, no meg a CD-k, kazetták. Ha mégis csoda történt és eljött egy bulira, az kifejezetten csak a társaság kedvéért volt, vagy az új énekesnő személyének szólt. Nagyon szerette a barátait és bármit megtett volna értük. Ha Anita azt mondta, hogy Kugli koncert, akkor oda ment, ha Lónyál, akkor oda. Úgy volt vele, hogy megéri, mert a barátaival mindig jól érzi magát.

Tompinak mindegy volt, hogy Lónyál, Kaláka, ETA, vagy Rolls, tudott mindegyikért lelkesedni. Ismerte mindegyik zenésznek, zenekarnak a maximális tudását és úgy is közeledett feléjük. Nem várt el a koncertektől többet, csak annyit, hogy jól érezhesse magát, ez a kívánsága pedig a barátainak köszönhetően mindig teljesült.

Mint írtam, Tompika bizony lusta egy disznó volt, de a barátaiért mindenre képes volt és hiszem, hogy érzései sosem maradtak viszonzatlanul. Hosszútávon nem volt élettársa, ezt mindig azzal magyarázta, hogy úgy sem bírná ki senki sokáig mellette. Félt a kudarctól, pedig nem volt rá oka, sosem tudott csalódást okozni. Csaknem harminc éven keresztül minden második pénteket a legjobb barátaival töltötte, ugyan mi csak sörnapnak hívtuk, de ez - azóta is - az összetartozás napja.

Tompi barátom ezen a hűvös, szürke őszi hajnalon úgy döntött, hogy elhagy bennünket örökre. Nem számolt azzal a rengeteg vérző szívvel, akiket ezen a világon hagy. Az ablakon kinézek, csendben zuhog az eső. Amióta elment csak esik, mintha az ég is siratná az embert, akit nem lehetett nem szeretni. Az volt a filozófiája, hogy a következő élete már minden problémától mentes lesz. Ezegyszer csak magára gondolt önző módon, de ez már nem az ő gondja, ezt már nekünk, hátrahagyottaknak kell megoldanunk. Mi, akiket az a tisztesség ért, hogy a barátjának mondhattuk magunkat, akkor sem haragszunk, ha ilyet művelt velünk. Nekünk az a dolgunk, hogy ha meg nem is értjük, de elfogadjuk a döntését, bármennyire is fáj az.

Tompi ebben a világban csak egy átutazó volt, mint John Wayne, aki megcselekedvén hőstetteit, a filmjei végén belovagol a naplementébe, maga mögött hagyva néhány könnyáztatta arcot. Mi is úgy állunk egymás mellett, mégis magányosan, árván és csak egymás kezeit markolásszuk a csillagok alatt. Körülöttünk a megmaradt üresség, az ordításra képtelen fájdalmas némaság, és bár szerettük egyedi humorát, ezen a viccén - az utolsón - nem tudunk és nem is akarunk nevetni. Sok mindenben előttünk járt és azzal nyugtatjuk magunkat, hátha mégis neki volt igaza! Egyszer talán majd ezt is megtudjuk. Mi kivárjuk az időnket, de nélküle nagyon nehéz lesz. Tompi ravasz módon előre sietett és már páholyból nézi az égi zenekart, flamózza a kedvenc svájci csokiját, issza a behűtött Miller sörét és most ő vár bennünket, hogy majd egyszer újra összegyűljön a régi társaság és együtt énekeljük kedvenc dalainkat, együtt nevessünk egymás poénján, és azok már talán valóban viccesek lesznek. Mindenkinek. Tompika, az ég legyen veled, neked már könnyű, mi szenvedünk egy kicsit még, mert hiányzol, de nélküled a zene is mást jelent, máshogy szól...

Fiery