Cikipédia 4/24 - Kis zenész határozó

Kis abszurd határozónkat olvasóink kérésére folytatjuk. Ma a zenészek jellegzetes viselkedéseit torzítjuk el. Érezze mindenki a törődést! Megsértődni továbbra sem szabad senkinek, mert akinek nem inge, ne vegye gatyára. Szeretnénk bebizonyítani, hogy az élő zene, a koncert igen is élvezetes lehet annak is, aki úgy mazsolázik az ilyen események között, mint úri kurva a hajléktalan szállón.

Akármennyire is hihetetlen némely ember számára, egy zenekar is egyéniségekből verbuválódik össze. Az egység, amit alkotnak a közönség örömére, minimum megsüvegelendő. Azt is figyelembe kell vennünk, hogy már attól boldogok lehetünk, ha ez a néhány kiöregedett, vagy ifjú titán hangszerek után nyúl, és nem reppeli le az égről bóbitás sapkában a pufajkás nyulat.

A gitáros

A grimasz király: Olyan grimaszokat vág, mintha a golyóira akasztottak volna nehéz fémsúlyokat, ezáltal minden egyes pengetés fájdalommal jár. Arcán a torzulás első jelei a gitár tudományban is megmutatkozik. Aki először van ilyen koncerten, az elszörnyűködik, hogy ha ennyire nem tetszik ennek a gitárosnak, amit hall, akkor minek játszik? Egyszer egy hasonló technikával rendelkező, kissé molett gitároslánynál már majdnem császármetszést hajtott végre az orvos a koncert alatt, mert azt hitte szülési fájdalmai vannak.

A pók: Vérbeli sportember. Jellemzője az éjfekete ujjatlan póló, és az igen csak szűkre mért - két számmal kisebb - szintén fekete macskanadrág. Amennyiben megfelelően kigyúrt az illető, akkor még jó, hiszen az első sorokba tömve érkeznek a negyvenes korú asszonyok, akik bizony sosem engedik be maguk közé a fiatalabb generáció hölgy képviselőit. Az már picit baj, ha a gitáros ebben a cuccban, és pózban nem több harminc kilónál, mert ezt a típust már csak a perverzebb csajok kedvelik. Egyik lábát simán felkúrja a visszhangládára, a másikkal megcsinálja a nagyterpeszt, így a közelben állók a kuksi méretével lesznek elfoglalva, és nem azzal, hogy mennyiszer nyúl mellé.

A vigyorgó: Olyan, mintha laza csukló mozdulatokkal mutatná meg a világnak, hogy neki nem jelent megterhelést az a néhány eltévedt akkordocska, amit valószínűleg Frank Zappa, Brian May, vagy Angus Young is vinnyogva játszik el. Kifele mosolyog, mint akinek két órája orgazmusa van, pedig a nadrágja hátulsó tartományából már kiguggolt a barna maci. Megnyerő, kedves mosolya a külvilág felé csak egy üzenet, de a mélyben, belül már sír.

A glammer: Egy rocker rövid hajjal már nem is vérbeli rocker, tehát minimum a seggéig ér a haja. Született sampon reklám. Hatalmasan hullámzó frizurájára nem csak azért van szükség, mert a nélkül mogyorónyi nagyságot sem haladja meg a feje, hanem azért, hogy a mellbimbókat, és a szőrtelen, beesett mellkast kellőképpen eltakarja. Néha, amikor szólózik, és megtekintené, hogy éppen mely húrokat fogja le, sikeresen csípi be hajtömegének jelentős részét. Ebből a tábor persze nem sokat vesz észre, maximum a jól látó legközelebb állók, mert előttük csillannak meg a gitárról lelógó hajmaradékok.

A gitárarc: Neki féltestvére a hangszer. Miközben szólózik vadul, le nem venné egyetlen pillanatra sem a szemét a gitárról. Ezt a szakmában kifejezetten "dicsérik", hiszen semmi kontaktus a közönséggel, se a zenekarral, ráadásul még bizonytalanságot is sugároz, hiszen ezek szerint, ha nem oda néz, nem találja meg a húrokat. Ő az, akit a közönség akkor sem vesz észre, amikor legelöl, legközepén áll az emelvény tetején.

A szunyagép: Behunyja a szemét és távoli, egzotikus tájakra képzeli magát. Mindenesetre messze innen, ahol az a büdös szájú paraszt az első sorban folyamatosan kötelességének érzi, hogy belelihegjen az arcába. A behunyt szem arra is jó, hogy a közönség azt higgye, hogy éppen beleéli magát a szólózásba, pedig csak a kiscsaj telefonszámát memorizálja, aki még a koncert előtt megígértette vele, hogy másnap, ha felhívja, szívesen randizik vele.

A titkos ügynök: Bár úgy tesz, mint aki a gitárral foglalatoskodik, mégis jobban lefoglalja hosszú, szemébe lógó haja mögül a szembenállók analizálása. Megfigyel minden arcot, és jól megnézi magának a beszólókat. Mivel valódi 007-esnek érzi magát, ezért a nőket is ellenőrzése alá vonja.

A billentyűs

A tehetségtelen: Személyében a koncerten, mintha Jane Fonda elevenedik meg. Balláb elöl, jobbal támaszt. Ujjai eltűnnek a fekete - fehér billentyűk tengerében. Amennyiben jobban megfigyelés alá vesszük a játékost, nagyon jól csinálja, hiszen úgy van beállítva a hangszer, hogy még a road se tudja, hogy kamu az egész. (De a road azért tudja). Ő az, akinek sosincs bekapcsolva a szintetizátora, hiszen nem is tudna egyetlen hangot se megszólaltatni, de ugye pont ezért találták ki a hangrögzítő és lejátszó készülékeket.

A technikás: Nagyon halványan különbözik a tehetségtelentől. Ő legalább az alapokat ismeri, vagy valamikor tudott zenélni, de sajnos az idő múlásával megreccsentek az ujjak, megnyúltak az izmok. Szintén nagyon beleéli magát a produkcióba, iszonyatosan mesterséges minden mozdulata, miközben cselesen két akkordot váltogat, vagy csak simán szőnyegezik. Ebből a rajongók mit sem vesznek észre, pedig ha jobban figyelnék, hallanák, hogy ez esetben is szinte a teljes koncert felvételről megy.

A vicces: megállás nélkül bohóckodik, pedig nincs sok oka a humorra, ha nem lenne kedves annyi ember számára, és nem ütnének a poénjai, hamar kiderülne, hogy a játéka siralmas.

A művész: Minimum úgy néz ki, mint Johann Sebastian Bach, talán annak is képzeli magát. Komótosan beáll a nyitányra a Hammond, vagy a Roland elé, és csaknem ugyanabban a pózban hagyja el a színpadot a koncert végén. Annyiban különbözik a komolyzenei zongoristáktól, hogy ő nem ül. Játékát a szakma elismeri, de a közönség csak nagy megerőltetéssel ismeri fel, hiszen ő csak egy kis szürke senki, pedig meglehet, hogy az együttes szakmailag legkomolyabban vehető figurája.

Dobos

A mindent szétütős: Neki mindegy milyen számot játszik éppen a zenekar, kötelességének érzi, hogy a terem másik végében - sőt, a büfében is jól hallják. Az elöl álló muzsikustársak kínjukban - még vattával a fülükben is - a hangfalakra másznak. Akad olyan gitáros, vagy énekes, aki szinte rádől a visszhangládára, hogy halljon egy kicsit magából. Ilyenkor mindenki felnyomatja a saját cuccának hangját az egekig, és ebből lesz a totális káosz, és ricsaj.

A tamtamos: legfőbb jellemzője, hogy dobtenger takarja el jelenlétét. Ettől már a lányok általában simán bepisilnek, miközben hangszeres tudása erősen megkérdőjelezhető. Hozza a kötelezőt, és mint önkormányzati képviselő a feleségét, üti az állótamot, és rugdossa a "bumszlit". A pergő és a cin készlet, valamint a felső tamok neki már az arany kategóriába tartoznak, ezért erősen vigyáz, nehogy megérintse valamelyiket. Ő olyan, mint egy nyolcvanas évek elején gyártott akkori értékén négyezer forintos Casio dobgépe.

A nindzsa harcos: Annyira látványosan veri a bőröket, mintha a Való Világ 7-be készülne. Persze nem mindig sikerül eltalálnia az ütemet, és hatalmas lendítései miatt még a hangzás is váltakozó, hiszen vagy nagyot csap, vagy éppen hogy megérinti a cájgot, ő ennek ellenére elégedett önmagával. A rajongók megvesznek érte, hogy mennyire jó dobos, pedig ha csak őt hallanák, leesne az arcuk a meglepetéstől.

A bizonytalan: Erősen kapaszkodik a basszusgitáros segítségébe. Minden pillanatban őt próbálja lekövetni, de nagy igyekezetében elfelejti, hogy éppen a refrén jön. Tisztában van azzal, hogy nem ismeri elég jól a számokat, ezért inkább halkan ütögeti a felszerelését. Akkor keményedik be, amikor már azt gondolja innen már magától is megy, de erre cáfol rá egy hirtelen váltás, amitől abszolút kiesik a ritmusból, amitől az egész zene megszűnik létezni.

A sértődékeny: Üt ő rendesen, nem is lenne vele gond, de egy szél által hátra hordott negatív kritikától kedvét szegi, és onnantól már egyáltalán nem az adott szerzemény előadására koncentrál, inkább képzeletvilágába menekül, és ezerszer kigondolja, hogyan is nyírná ki kritikusát. Ilyenkor törvényszerű, hogy széthullik a zenekar. Bánatos dobolása unalomba torkollik, de kit érdekel már.

Nem ide tartozik, de nagyon jó! Friss újsághír: Leégett Reegan elnök teljes könyvtára. Lángok martalékává vált mind a két könyve. A probléma csak az, hogy a másikat még ki sem festette. Folytatjuk zenészeink torztükör elé állítását! Örülök, hogy rég nem látott mennyiségű pozitív levél érkezett mail fiókomba, igyekszem továbbra is megfelelni az elvárásoknak! További kellemes kikapcsolódást!

Az énekes

Az operaénekes: Mindegy milyen a dal, neki az összes hangszert túl kell áriáznia. Akkor is elől áll zsebre tett kézzel, amikor éppen valamelyik zenésztársa éppen szólózik. Az átlagnéző, ha véletlenül nem venné észre, hogy micsoda baritonja, vagy szopránja van, rájön, amikor leáriázza a legérzékenyebb részeket, ezzel elrontva a szerzemény üzenetét. A hátsó sorokban a műveletlenebbek ilyenkor összemosolyognak, és kisétálnak a pulthoz, mert pálesz nélkül nem bírják elviselni ezt a mű éneklést.

A rikácsoló: Bár énekesi rangban áll elől, de a kutyámnak teleholdkor jobb hangja van. Ezért igyekszik trash-ben nyomni, így nem jön rá a rajongó a titkára. Néha azonban megfeledkezik magáról, és megpróbál előadni egy líraibb hangvételű dalt, melyet tömegpusztító erejével beleordít a nagyvilágba. Akkor nevezhetjük legalább kezdő zenésznek, ha már az első versszak után magától rájön, hogy nem kellett volna belekezdeni, és nem várja meg a felé repülő magányos műanyag poharakat, kulcsokat, vagy papucsokat.

A hamis: Ismérve, hogy kiteríti a szívét a színpad közepére, és a lelkét adja az égieknek, hogy megkapta az éneklés lehetőségét, de amikor kitátja a száját, még az alkoholista, fél süket idősebb Krompócz Lajos kezében is megremeg a sörösüveg. Ilyenkor a banda feltekeri a hangerőt, hátha a nagyérdemű nem veszi észre a félresiklott hangokat. Hát persze, hogy ettől függetlenül a teremben lévők hülyére röhögik magukat.

Az ütemtelen: Mindig a legrosszabbkor száll be, és szerencséje csak az őt kísérő zenekar profizmusán múlik. Szinte minden dalba korábban lép be, így a szöveg végét addig lebegteti, amíg meg nem érkezik a banda is. Talpraesett amatőr zenekar esetében ilyenkor jelöli meg a hivatalos státuszt, és kinevezi a produkciót avantgárdnak, vagy undergroundnak, másképp nem eszi meg a nép, hogy fingjuk nincs a zenéléshez.

A feledékeny: Hatalmas A4-es kottalapokkal érkezik a színpadra, amiket lába, és a visszhangláda közé rejt. Mindig elfelejti, hogy rövidlátó, ezért elég látványosan hajolgat mélyeket, hogy el tudja olvasni a szöveget. Ilyenkor ütközik újabb problémába, ugyanis a halványkék filcírás, nem látszik a gyér megvilágításban. Akkor káromkodik a leghangosabban, amikor végre jók a fényviszonyok is, és olvasható lenne végre minden egyes betű, de valaki ráereszti a színpadra a füstöt. Amikor úgy tűnik, hogy minden akadály elhárul, összekeveri a sorokat, a verzéket, és a refrént. Zenekar legyen a talpán, amelyik ennek köszönhetően nem esik szét.

A visítozó: Akkor is vinnyog, amikor semmi szükség nem lenne rá, hangja kifejezetten korbács a füleknek. A bandatagok igyekeznek őt lebeszélni az effajta tevékenységéről, de meg van győződve arról, hogy amíg kiénekli a magas "C"-t, addig a világ első öt énekese közé sorolandó. Ezért így is viselkedik a többiekkel szemben, mintha ő szerelte volna össze először szappanból és gumicsizmából a villanyvonatot.

A raccsoló: Ez a kedvencem, a szöveget akkor sem érted, ha meggebedsz, cserébe halálra röhögheted magad, amikor izomból kergeti az "R" betűket a levegőben. Tejmészetesen sosem találja meg. A rosszindulatúak vinnyogva verdesik a térdüket, és Pontius Pilátusárt kiálltanak. A jó szándékúak pedig igyekeznek beleélni magukat a dalba, és nem észrevenni semmit. Ez az az eset, amikor mindenkinek a fantáziájára van bízva, hogy az éppen énekelt szám miről is szól valójában.

A csajozó: Éhes farkas szemeivel folyamatosan pásztázza a közönséget, Vizslatja a csajokat, és ha meglát egy neki való áldozatot, erősen villuxolni kezd, teste megfeszül, azonnal beáll metálba. Ezt a pózt a hivatalos nyelvek merev kangörcsnek nevezik, és a párok hím tagjai szorosabban vonják magukhoz kedvesüket, és innentől bármilyen technikás a zenekar, nekik olyan lesz, mintha egy csimpánz csapatot tanítottak volna meg a biciklicsengő használatára.

A részeges

Teljesen meg van arról győződve, hogy a toppon van, ezért határozott bátorsággal igyekszik fejből énekelni a szöveget. Na, ezt nem kellene, ugyanis a rengeteg piától úgy el van zsibbadva a szája, hogy a nyelve és a fogai sem ismerik meg egymást, ezért egyetlen értelmes szót sem tud kiénekelni. A legvadabb rajongókat ez sem érdekli, hiszen ők is annyira vannak berúgva, mint a kedvencük, így együtt ordítanak a világba valamilyen ismeretlen nyelven kelet afrikai akcentussal. Néha persze kiesik egy- két perc és ilyenkor az a legnagyobb gebasz, ha onnan folytatja, ahol abbahagyta, mert a banda addigra már messze jár.

A basszusgitáros

A magába burkolózó: Megáll hátul a dob mellett, a gitáros, vagy az énekes mögött, valahol a ládák között, és mintha csak magának játszana, csendesen elpötyög. Jellegzetessége, hogy alapjába véve nagyon ügyes, viszont krónikus önbizalomhiányban szenved, ami előbb jön le a közönségnél, mint tehetsége.

Az alappillér: Úgy érzi, nélküle nincs egység. Folyamatosan adja a parancsokat a dobosnak, irányítja az énekest mikor lépjen előre, mikor induljon hátra. A gitárosokat sem hagyja békén, állandóan a fejével jelzi nekik, hogy most szóló rész jön, most kiállás, vagy éppen refrén. Ő az, aki az egész koncerten viszi a prímet, még a mikrofont is kisajátítja a számok között, hogy néhány hülyeséget megoszthasson rajongóival. Nem mondanám, hogy társai nagyon szeretnék, hiszen folyamatosan égeti őket, de megtűrik, mert a pénzt és a bulikat legtöbbször ő szállítja.

A video sztár: Úgy mozog négyhúros hangszerével, mint a legmenőbb világsztárok. Hol guggolva, hol nagyterpeszben nyomja, de a látványelemekre építkezve olykor háta mögé lóbált hangszert is igyekszik megfelelően megszólaltatni. Ő az, akinek a buli alatt szakad el a nadrágja, és szívmintás alsója kitüremkedik legtöbbször valamelyik érzelmes dal közben.

A diszkós: Tulajdonképpen, úgy mozog, mint a higanymozgású Bobby Farell a BoneyM. zenekar fitnesz figurája a '70-es években. Mozdulatai egyáltalán nem az előadott számot tükrözik, de ez zavarja őt a legkevésbé. Feltűnési viszketegsége miatt az utolsó divat szerint öltözködik, ezért, és iszonyatos mozgáskultúrája miatt a teremben jelen levő hetero férfitársak megvetően figyelik tevékenységét. Még az is lehet, hogy jó muzsikus, de ez sosem derül ki, hiszen az egybegyűlteket teljesen lefoglalja a külcsín.

A darabos: Legtöbbször kétszer akkora, mint muzsikustársai, ezért másképpen is mozog a színpadon. A rajongók természetesen ilyenkor nem is a magasságát veszik észre, sokkal inkább, hogy más ritmusra rogyadoznak a térdei, és szinte hegedű méretűvé válik kezei között a basszusgitár.

Fiery