Cikipédia 4/13 - Csütörtöki slágerkoktél III.

A kilencvenes évek világa - még ha benne is éltünk - eléggé kiábrándító volt, már nem azok mondták meg nekünk, hogy mit kell tennünk, a vezérkari székekbe teljesen új arcok érkeztek. Először naivan boldogan ünnepeltük az elérkezett szabadságot, de amikor már majdnem elhittük, hogy végre mi irányíthatjuk a sorsunkat, pont akkor csúszott ki minden a kezünkből, főleg az irányítás. Hamar rá kellett jöjjünk (így is későn), hogy most aztán már biztos, hogy nem élhetjük a magunk életét. A vezető szerepet átvette "megmentőként" a média. Gondolkodjott helyettünk, megmondta, hogy mire akarunk költeni, szórakoztatott, ha unatkozunk, befojásolta a szavazásunkat, tulajdonképpen azt csinálta velünk, amit akart. A szabadság még nagyobb láncokat pakolt a derekunkra és bilincset vert a kezünkre. Nehéz időszak volt átélni az új időszámítást, voltak akik meggazdagodtak (privatizáció, olajszőkítés, maffia módszerek), de a nagy többség inkább elszegényedett. Azért ekkoriban történt valami különleges is, amiről akkor nem is tudtunk, ugyanis itt járt és fellépett Budapesten a Nirvana, na de hogyan?

"Mondhatnak bármit, én mégis hiszem, a lelkünk egy rejtélyes hely!
Hisz nem tudjuk, hol van és mit rejt ott benn, és hogy jut el hozzá a jel;
Legyen kérdés vagy válasz, legyen igen vagy nem, de egyszer csak visszhangra lel.
Csak sejtem, hogy mért van, ha néha egy dal a lelkemben életre kel"

A történelemkönyvekben ez a csodálatos változások kora volt. Azt akartuk, nem ezt kaptuk. Csakhogy könnyebben megértsük miért is fordult ki önmagából az értékelhetőség, néhány jellemző felsorolásával kezdem: Megkezdődtek az ügyeskedések, az állami vagyont szétlopták (ma is köztünk élő politikusok, és pénzemberek), a tartalékainkat eltapsolták, kiárusították az országot. Megérkeztek Magyarországra a szerencsevadászok, minden a feje tetejére állt, a tőke szabadon repült új - leginkább külföldi - gazdák zsebébe, helyette kaptunk cserébe huszonnégy órán át nyitva tartó kisboltot, KGST piacot a vasút mellett, vagy egy lepusztult környéken (ötszázért konyak, török farmer, svájci csoki), olajszőkítést, maffia leszámolásokat, új milliárdosokat, és még újabb koldusokat, hazug politikusokat, piramisjátékokat, jugoszláv és román focistákat, és a Sky Channelt. A kilencvenes évek eleji anarchia a zenében is meglátszott, de - ha nehezen is - a rock újra előtérbe került, de csak azért, mert akkor éppen vele vásárolták meg az embereket. Az őszinte kőkemény rockzene igény és ízlés szerint egy jó szóért beállt bárki mögé, majd amikor már nem kellett, a szeméttelepen végezte. Azért azt még hozzátenném, hogy rádióban hallható rock az eladhatóság miatt lassan összeolvadt a popzenével, csak az élhetett tovább, aki képes volt a változásra, pedig az élő koncertek mindent vittek, függetlenül attól, hogy a média erősen berzenkedett tőle így nem is a sikereseket nyomták, inkább kitaláltak olcsó sztárokat, mert kisebb a költség, nagyobb a bevétel, bizony ez már a kapitalizmus maga. A vasfüggönyt nem poroltuk le mielőtt letéptük, így az elmúlt negyven év teljes mocskát a nyakunkba kaptuk. Nem volt jó előtte sem, de ami jött...

1989-ben, mielőtt felrobbant a világ körülöttünk, még mit sem tudva vígan fütyörésztünk. Aztán egy erősebb szél elfújta a vasfüggönyt, és a tízmillió partizánból egy csapásra tízmillió ellenállóvá alakultunk át. Ez annyiból azért mégis csak jó, hogy az átmenet békés volt. Az Exotic zenekar (Trabant) kapta el elsőként a fonalat, de a kezdeti rockosabb hangzásból visszavéve ráálltak a könnyedebb slágergyártásra. Demjén Ferenc (Szerelemvonat, Szabadság vándorai), pedig tovább szárnyalt, maga mögött hagyva véglegesen a tőle megszokott rockzenei jellemzőket, neki ez kifizetődőbb volt, nekünk meg a vég kezdete. 1989-ben feltűnt egy rövidéletű "mesterhármas", az MHV  - Menyhárt, Homonyik, Vikidál) olyan magas színvonalú zenével, amivel gyorsan taroltak Magyarországon. Természetesen a slágerlistára felkerült dal (Álmodj királylány) médiabarát volt, de meghozta a kis csapatnak a sikert. Beindult a Padödö (Munkadal) is, akiket ha Amerikában, vagy Nyugat Európában fedeznek fel, ma világsztárok és ott talán már tudásukhoz mérten igényesebb muzsikával is előrukkolhattak volna, de két ember, akik a koncerten is CD háttérrel lépnek fel, mégiscsak olcsóbb, mint egy jó banda. A Bonanza Banzai (Induljon a banzáj) látványosan Depeche Mode-os stílusú zenéje és a háttér menedzsment kőkemény munkája magával hozta a hatalmas sikert. Ők megörökölték az Első Emelet rajongóit és azok hugait. A Bikini együttes (Közeli helyeken) új szerzeményeivel végre valami maradandót alkotott, a csupa jó zenészből álló banda végre valóban felért a csúcsra (hol volt ekkor még összefüggésben a Bikini és a playback). Érdekes, hogy a Dolly Roll (Ábrándos szép napok) mindig tudott találni egy olyan régi dalt, aminek feldolgozásával visszakerülhettek a vérkeringésbe, egy ideig ment is rendesen a szekér. Újra elindult a valóban profi muzsikusokból álló, önmagát folyamatosan modernizáló Neoton (Abrakadabra - ami nem a Steve Miller Band azonos című szerzeménye), de a Familia nevet eldobták. Érdemes belekóstolni az egyre komolytalanabb dalszövegbe, érdemes ízlelgetni, mert ez az út vezet el bennünket a későbbi extra giccsekig.

Komár László (Húsz év múlva) ismét bebizonyította, hogy bármennyire is változzon a világ, őt továbbra sem lehet leírni. Tíz év után megint előkerült Delhussa - aki időközben Johnny (Rómeó és Júlia) lett nyilván Jimmy király után szabadon -, most egy hajdani világsláger feldolgozásával. Az Első Emelet (Subiduma) pedig már nem tudott mit közvetíteni a közönség felé, a menedzsment még dolgozott, de ezek az évek már valóban az utolsók voltak. 

Hét évnek kellett eltelnie, hogy listára és vele együtt egy parányi időre a médiába kerülhessen a Pokolgép (A háború gyermeke) zenekar is, bár ugye már 83-ban ott voltak a Ki Mit Tud?-on, a rádió - kissé megkésve - csak ebben az évben ölelte a csapatot először igazán keblére. Persze, azért ne gondoljuk azt, hogy innentől a Petőfi rádióból, vagy a Calypsóból áradt a Pokolgép muzsikája. 

Kiemelt érdekesség, hogy ez év novemberében a Petőfi Csarnokban koncertezett a Nirvana zenekar, akikről akkor még azt se tudtuk, hogy létezik. Nos, a jelenlévő közel négyszáz nézőből sem mindenki emlékszik már rájuk. A pénz, amit ezért a fellépésért kaptak 10.000 forint volt összesen. Nem csoda hát, hogy a koncert után a Nyugati pályaudvar melletti virslizőben kajáltak.

1990-ben Kelet Európa már javában tolja le magáról a múlt sérelmeit, de mintha a zenészek karba tett kézzel ülnének foteljukban, és tátott szájjal várnák, hogy mi fog történni. A Napoleon Boulevard (Legyetek jók, ha tudtok) népszerűsége továbbra is töretlen elsősorban a kiváló zenészeknek és a kellemes, megnyugtató hangú Vincze Lillának köszönhetően. Sokat segített az előző évi "Temesvári vasárnap" elnevezésű Sportcsarnokbeli koncert is. Bár lemezeik inkább művészi alkotásnak foghatók fel, komolyabb sláger itt is, ott is található. Nagy sikert aratott a tévében egy álkatonai vidám sorozat, melynek címadó dalával a Moho Sapiens (Angyalbőrben) komoly ismeretséget szerzett, amivel - a '91-es sportcsarnokban tartott koncert ellenére - a későbbiekben nem tudott élni. A Padödö (Bye, bye Szása) dalát - lenyúlva a Beatrice Boldog szép napok ötletét - együtt énekelte az ország, bátran beleröhögve a távolodó Szovjet katonák tarkójába. Ki ne emlékezne az MDF "Ruszkik haza!" választási plakátjára? A Republic együttes (Neked könnyű lehet, Repül a bálna) új felfedezettként nagyszerű dallamokat kidolgozva, de harmatos szövegvilággal simán bele illett 1990-be. A Bonanza Banzai (A jel - nem a Pokolgép) viszont továbbra is tobzódott a népszerűségben, minden Depeche technikát meglovagolva. Ami viszont már akkor is feltűnt, ami később Ákos lemezein is egyértelművé vált, Ákos kiemelkedő színvonalú szövegvilága. Demjén Ferenc (Elveszett gyémántok) vált korunk Máté Péterévé, minden év egy új hatalmas sláger. Már mindenki elfelejtette a bőrnadrágos rockert, Rózsi giga sztár lett. Érdemes még megjegyezni a később menedzserré avanzsált, de nagyon tehetséges Pierrot (Az első hó) feltűnését. Ő, ha kitartóbb, elérhetett volna komolyabb sikereket is, bár a kilencvenes évek innentől már nem az igényességéről volt híres, az már egyszer biztos.

"Ki mondja majd el neked, mikor minden késő lesz
Ki mondja el, így már nem lehet, minden elveszett?
Ki nyújtja kezét feléd, mikor zuhansz a mély felé
Ki ölel át, ki áll melléd, kinek kellesz még?"

1991-ben minta csak őrségváltás történt volna és mintha erre utalna a Bonanza Banzai (Valami véget ért) szerzeménye is, új csillag született az égen - vagyis visszatért közénk, de ekkor még csak a Tátrai Band (New York, New York) énekeseként, Charlie, mintha Demjént küldte volna pihenni. Szandi (Szerelmes szívek) dala egy emlékfoszlány Fenyő sikeres rock and roll éveiből. A Padödö (Obladi Oblada) szintén egy több tíz éves slágert támasztott fel, így továbbra is tolta őket a rádió. Kellett, hogy a hallgatók a mindennapi harcok mellett elhiggyék, hogy a világ rózsaszín. Valahonnan előkerült Zorán (A szerelemnek múlnia kell) is, aki újfent bebizonyította, hogy nagyszerű muzsikus. A Beatrice (8 óra munka) végkép maga mögött hagyta lázadó szerepét, és elkezdett tornázni a munkásdalok, az ötvenes évek slágerei, és a háromakkordos produktumok között, az eredmény totális siker, novemberben pedig már egy sportcsarnokos buli. A Bikini (Ki visz majd haza) rövid kitérőt követően ismét a nagyközönség felé fordult és folytatták a médiának írt egynyári slágerek gyártását. Az AD Studio (Álmaimban Amerika), vagy, ahogy még ismerjük Auguszt Bárió egy nagyon magasra nőtt fiatal srác tele ötlettel, de nekem akkor is csak egy új hullámos maradvány a múltból. Nem véletlenül hagytam utoljára a két nagy meglepetést. A Pokolgép (Hol van a szó) zenekar kiheverte Kalapács Józsi hiányát és Rudán Joe-val megerősödve hatalmas zenei anyagokat alkottak újra, amelyből ez a dal fel is került az akkori top listára. 

A másik meglepetés pedig a Manhattan (Rossz vagyok) együttes(?) volt, ezzel beindultak világszerte a srácbandák. Értelmük ugyan nem sok volt, de fiatalok voltak, és szépek, a nők megőrültek értük. Visszafordíthatatlanul felpörgött a koncerteken a playback show. A helyzet pikantériája az, hogy a tagok, a négy fiú, eredetileg zenészek, a hangszereket váltották le a táncoló fekete lakkcipőkre. Nem volt már fontos a letisztult zene, elég maga a látvány. Ekkor persze elsősorban nyugaton olyan sikeres előadókat ismerhettünk meg, akik csak táncoltak, szépek voltak, de mások énekeltek helyettük. A népet pedig ügyesen vezette az a néhány menedzser az orránál fogva. Egy városi legenda szerint egyszer együtt haknizott a Manhattan és a Soproni Ászok sörreklám figurái. A büfében várták, hogy színpadra lépjenek, de nem nagyon volt közös téma. Ekkor Csoki oda fordult az egyik "soproni reklám archoz", aki egyébként csak a sört reklámozta, de pesti volt, amit Csoki nem tudhatott. Szóval odafordult hozzá és megkérdezte, hogy mi újság Sopronban. - Á, ott semmi és Manhattanben? - Kérdezett vissza a fickó. Sajnos az általunk ismert klasszikus rock végleg bezárta a kaput maga mögött. A rádióban feltűnő bandák már közel sem önmagukat képviselték.

"Ásító ablakok a tűzfal oldalán felhőtlen távlatok egy bérház udvarán
Nincs kapaszkodó, a lépcsőház sötét, itt semmi nem szorul korlátok közé" 

1992 már a látszatra sem adott, áradt arcunkba a szemét és mi habzsoltuk, mert azt hittük elnyugatiasodásunk törvényszerűsége, hogy hülyék legyünk. Egyre kevesebb kivétellel számolhattunk: Ilyen kivétel volt Berkes Gábor, Szentmihályi Gábor, valamint Geszti Péter, új zenekara is, akik nagyon jó üzleti érzékkel megalapították a Rapülők (Aj lav ju) nevű rap együttest, igényes harmóniákkal, találó, vicces összekötőszövegekkel, jó hangú énekesnővel. A zenekar elég rövid életű volt, akárcsak a kéttagú FLM (Rólad álmodom), akikre talán már az akkori rajongók sem emlékeznek. De ha azt mondom, hogy a duó tagjait Császár Elődnek és Hoffer Daninak hívták, talán több szem is felcsillan.

Ez az év határozottan a világsláger feldolgozások időszaka volt. Zoltán Erika (Nekem férfi kell) még ebben az évben is jól tartotta magát, de a divat világa egyre rövidebb időben mérte sztárjait. Itt még belefért Kikivel egy nagy közös nosztalgiázás. Ugyanígy világslágerrel tarolt Gergely Róbert (Emánuelle) is, aki egy szívbe markoló dalt énekelt egy világszerte ismert qrváról. Zámbó Jimmy (Szemeddel látsz, Only You) pedig a rengeteg selejt között kiugró tehetségként akadály nélkül koronázhatta magát a könnyűzene királyává szintén egy világslágerrel, és egy nagyon mély mondanivalójú slágertémával. Mi rockerek csak röhögtünk az egészen, miközben a rock piac szinte semmit nem volt képes felmutatni, és ez akkor is igaz, ha kezdtek a múlt sztárjai csendben visszasompolyogni. Nekünk ekkor csak a nosztalgiázás jutott. 1992-ben láthattuk élőben, a Népstadionban a Metro együttest. A Bikini, és a Piramis (ötször is) megszállta a sportcsarnokot, de ott volt még Koncz Zsuzsa. Ők a sláger piacra nem tudtak betörni, és hiába volt rájuk igény, senki nem gondolta komolyan, hogy hosszútávon megtérülő befektetés lehetne bármelyik név. Az LGT is visszatért egy Nyugati pályaudvari "búcsúkoncert- sorozat" erejéig, ami napjainkig tart.

"Szerdára már a szívem is fáj,
a mellem kiszakítja úgy kalapál,
ebéd után a büfébe megyek, egy
gyógyfelest a gyomromba teszek"

1993-ban Újra előkerültek az elmúlt évet átpihenők. Kifújta magát Demjén (Hogyan tudnék élni nélküled) és újra összedobott egy hatalmas nyáltól fröcsögő slágert. Presser Gábor (Nagy utazás) pedig felturbózta magát és majdnem az Oscar gáláig menetelt szerzeményével. A Rapülők (Holiday rap) az előző évi világslágerek itthoni sikerét meglovagolva a csúcson tudott maradni. Ákos (Hello) nagyobbat húzott, mint volt zenekara a Bonanza Banzai, végre valódi önmaga lehetett a színpadon és a média vevő volt zenéjére. Óriási meglepetésként érte a rockra éhező közönséget Takáts Tamás Dirty Blues Band-je (Pocsolyába léptem), akik végre valami izgalmat és érdekességet hozhattak az elmúlt évek unalmába. De ne ünnepeljük a rock feltámadását túl korán, hiszen megjelent az Alvajárók (Don Juan), a Digital Scream (Túlélem én) akik sikeresen tartották rettegésben a hallójáratainkat, viszont ők azok, akikre már senki sem emlékszik. 1993 a rádiókon kívül pedig már szólt a Pál Utcai Fiúkról, egy hatalmas MINI koncertről a sportcsarnokban, a Scorpionsról, és az Aerosmithről. 

1994. Végre a Republic zenekar (67-es út) is kijött valami komolyabb dologgal, bár szövegírás terén még mindig nem sikerült átlépni az árnyékukon. Charlie (Jég dupla whiskyvel) már Tátrai Band mellett hozta a nagy dalokat, bár szerintem a két régi bajtárs Tátrai Tibusz és Horváth Attila segítsége nélkül még mindig a Micsoda szilveszter mix verziójánál tartana a jó öreg rekedt hangú énekes. Feltámadt az ex Exotic frontember, Sipos F. Tamás (Nincs baj bébi), akinek kellemes baritonjára mindig vevő a rádió, még ha a szöveg értéke már címéből kimutatkozik is. Hevesi Tamás (Ezt egy életen át kell játszani) a valamikori Névtelen nulla romjait újra építve egyedül indult el meghódítani azokat az elérhetetlennek tűnő csúcsokat. Emlékszem remek reklámja volt, minden moziban nyomták a klipet a nagy film előtt, így nem volt ember, aki legalább egyszer ne látta volna. Hozzá kell tennem, valóban nem volt rossz szerzemény, tele energiával, élettel.

Zámbó Jimmy (Még nem veszíthetek) sikere töretlen. Elérkezett az idő, amikor már a nyilvános egy az egyben történő lopás sem számított bűnnek. Jó, tudom én, hogy hivatalosan engedélyt kértek, és a jogokat is megkapták, ám mégis furcsának tartom a mai napig, amikor művésznek titulált emberek más munkáival érnek el ismertséget. Ilyen volt a Soho Party (Balatoni nyár), ami szerintem kifejezetten élvezhetetlen. Ugyanilyen egyszerű és "csodálatos" volt a Carpe diem (Élj a mának) létezése, valamint a Happy gang (Boomshaka).

"Tízórai reggel, ez a haki hej, de papi, E csekélységet igényli az igényes, a Lali.Tizenegyet kuruttyol az óra, a fali, Nyugalommal nyugtázza: - Beérek még, nyugi! Hiszen kilencre járok a munkába.- Egy utolsót harap még a sonkába."

A Hip Hop Boys (Nem az a tét), sem rejtette véka alá hogy mennyire izgatja a zenei vagy a szövegi tudás. Szegény Horváth Attila, Hobó, de még Nagy Feró sem tudott volna, akart volna sem ílyen rosszat írni.

"Hogy mondjam el, mit érzek. Hogyan értessem ezt meg? Ne nevess ki, ha elmondom azt, miért kell, hogy itt maradj. Azt hittem csak egy szóra Csak egy pásztorórára nem kell más, csakis ennyi. Aztán más merre kell menni".

DJ Yano (Bús szívből énekelni) slágerét pedig már meg sem említem, de örülök, hogy így visszatekintve még az arc sem ugrik be. A valódi energiától duzzadó rockzene hiánycikké vált. Valaki később rájött, hogy az embereknek hiányzik a már évek óta mély álomban szendergő klasszikus muzsika is, ezért végre berobbanhatott a Sing Sing (Halál a májra), az OMEN (Fagyott világ) örökzöldje, valamint a rövid életet élt Azok a fiuk (Az angyalok a földre szállnak) is. 1994-ben elbúcsúzott a Rapülők, valamint a Bonanza Banzay zenekar, de nagysikerű koncertje volt Tolcsvaynak, Révész Sándornak, valamint természetesen Ákosnak.

Folytatjuk...

Fiery