Cikipédia 17/18 Csodára várva - Tabán '26

Ha május elseje akkor Tabán. Bár ezen a pénteken már koradélután rengetegen kilátogattak a legendás hegyoldalba, estére mégsem maradtunk olyan sokan, mint mondjuk tavaly, mégkecesebben, mint a "szocialista kőkorszakban". A '70-es – '80-as években etalonnak számított ez a nap - vagy néha egy-egy szomszéd nap, pl: másodika, harmadika -, nem nagyon volt ilyen nagyságrendű ingyenes őrület a fővárosban, megaztán a Mini meg a Loksi után, a nép nagyrésze megindult a párszáz méterre álló Budai Ifjúsági Parkba. Ma pedig szinte minden kerületben van egy komolyabb rendezvény. Sajnos megszűnt a Tabán egyedül álló eseménynek lenni. De semmi baj, még így is szép látvány fogadta a fellépő zenekarokat.

" Itt van május elseje, énekszó és tánc köszöntse,
Zeng és dalol az élet, szállj csak zeneszó, ének,
Ébresszed a magyar népet! "

Délután fél ötkor meglepődtem a sokadalmon, mert nem ehhez vagyok szocializálva. Nem emlékszem, ebben az idősávban mikor voltunk ennyien utoljára. Ennek persze oka volt.

Négy óra tizenöt perckor megérkezett az első fellépő: Ferenczi György és a Rackajam. Első felületes blikkre amatőr társulás, egy csomóba gyűlve a színpad közepén, úttörőtábor hangulat. Semmi közös arculat, semmi határozott színpadkép. Aztán ezek a fickók és csaj elkezdtek zenélni...

Noha a kis stáb végig kapaszkodott egymásba, a tábortüzes hangulatot hamar elfújta az alkonyati szél. A produkció beszarás, tökéletes blues és világzene muzsika, vérprofi zenészek és végig élvezhető dalok, amelyek pontosan elegendő hosszúságúak voltak. Bár csak a nagyok is így nyomnák a bluest és nem csak a jól bevált alappal vakítanák a közönséget.

Az átvezető szövegek is frappánsak voltak. Mi tagadás, kurva jó volt a zene, kurva jó volt a buli és kurva jó volt a hangulat. Kb félóra zenehallgatás után éppen megjegyeztem a mellettem álló Zoli barátomnak, hogy ez eddig tökéletes, de ha így folytatja a brigád, ötven perc alatt vagy harminc nótát kell eljátszaniuk. A dalnak vége lett és Ferenczi Gyuri már búcsúzott volna, amikor kintről visszaszóltak, hogy van még idő bőven.

Szóval a rackák igyekeztek az összes dalt bemutatni, melyeket hosszú, kemény próbákon keresztül profi zenészhez méltó módon  begyakoroltak. Sikerült is 35 perc alatt. Így legalább még további meglepetés szerzeményeket is hallhattunk. Kitették a szívüket a színpadra és láttam, hogy tényleg sokan látogattak ki miattuk. Kifejezetten kellemes élményt nyújtott a csapat. Remélem jönnek még a Tabánba. Kiérdemelték.

Kiemelten megsüvegelendő volt a jó öreg Török bácsiról való többszöri megemlékezés. Hát már én is majdnem megkönnyeztem. Bár ismerünk zenekart, amelyik a saját legendáját a Tabán köré építette, a főhős mindig is Török Ádám volt a maga rétegzenéjével, felvezető koncertjeivel. Bár szerénysége tagadta, de a Tabán mindig is róla szólt. Bárcsak itt lenne még köztünk.

És itt volt. Szerencsére a szervezők ezúttal sem hagyták ki a Mini köteléket. Ezúttal a Mini Grouppal nosztalgiázhattunk. Tavaly a másik Török Ádám emlékzenekar, a Mini - Kell a barátság csapata tette le a névjegyét, azóta a hagyományos úton haladva jó pár új dalt is készítettek. Ahogy utálom, hogy az országban van vagy hetven P. Mobil, meg vagy húsz Edda tribute zenekar, addig a Mini muzsikájának az életbentartását erősen pártolom. Ez nem az a zene, amit kétszáz mások sikerével dicsekvő csiholmány játszhat. Ehhez érteni, ezt érezni kell.

Na szóval – bár többen lepattantak a Rackák bulija után, még mindig elég jól nézett ki a hegyoldal. Megérkezett Balogh "Szivacs" Jenő Mini-verziója. A banda az első pillanattól kezdve mindent megtett a méltó megemlékezés érdekében. Előkapták a legismertebb nótákat és tudásuk legjavát beleadva zenéltek. A fuvola nagyszerű volt és szerintem a billentyű is, de itt komolyabb beszélgetésem volt Zolival, aki szerint ezek nem azok a hangok, amit ő megszokott a Miniben. Persze, mondhatnám, hogy modernizáltak. Ők tudják. A banda igyekezett a megszokott ritmusban játszani, de nekem egy kicsit lassabbnak tűntek a dalok és a dob is tompán szólt. Flaisz Tamás énekes pedig Török Ádámhoz képest sokat fickándozott. Ez pedig nem az a produkció, ami ekkora pörgést igényel. Ezt Török bácsi nagyon jól értette.

A Miniben megszoktuk a közös képet: farmer, fekete póló, komor képű lovagok. Nos, itt nem volt szinte semmi közös az öltözködésben és nem festett jól Tomi telepakolt zsebeinek látványa sem. A zene jó, a zenekar szerintem jó, csak az összhang-összkép hiányzik. A szólórészek kifejezetten tetszettek. Okos ötlet volt, hogy pár mondat erejéig Szivacs kilépjen a mikrofon elé - még ha rekedten is -, de elég lett volna pár szó. Hosszú volt és alaposan leültette a bulit, még akkor is, ha egyből a Vissza a városba című rock-himnusz következett.

Ez a péntek eddig így elég erősnek tűnt, és nem bántam meg - sosem szoktam -, hogy a méltán legendás hegyoldalban töltöm a fél napomat. Két dolog azonban nagyon nem hiányzott: az alkesz csövesek csajozási technikáinak bemutatása, egymással való látványos kötekedése és DJ Dominique. És szerencsére ezúttal egyikkel sem kellett összefutni. Aki olvasta a tavalyi, azelőtti és még korábbi Tabán-beszámolóimat, az tudja miért. Ezúttal állítólag Eddára mentek mindannyian. Helyes. Nagy jó pont a 2026-os Tabán szervezőinek. Egyébként a szpíker is természetesebb volt. Végre.

A koraest fellépője, a hajdani magyar blues király, Deák Bill Gyula volt, akiről tudom, hogy csak szuperlatívuszokban szabad beszélni, de akkor ennél többet nem is írnék róla. Körülnézve a domboldalon, a nép nem növekedett tovább, így már időzónában mérve kevesebben lettünk. Mint egy felhkkel gazdagított napon. Pedig az időjárás ma nem volt akadály. Az első gondolatom mindig az – amikor meghallom Bill cirkuszát -, hogy ezek a fiatalok a világ legprofibb session zenészei. Billel játszani, őt lekövetni nagyobb teljesítmény, mint Győzike szerencsére nem létező rockoperáját levezényelni. Mi bennük a közös? Győzikét is csak a ritmus zavarja. És ezek a fiatal srácok már hosszú évek óta kísérik a királyt.

Persze, jöhet a kamukéró, hogy a kapitány olyan technikát alkalmaz, amit csak kevesen mernek megcsinálni: későn indul az ének, majd túlgyorsul a ritmuson, hogy utána visszalassuljon, vagy be se fejezze, de nekem sajnos teljesen más következtetés jön le ebből. Ember legyen a talpán – a közönség sorai közt is -, aki nem gabalyodik össze amikor a kapitánnyal együtt énekelne, mondjuk a Kopasz kutya alatt. Ennek tükrében simán felértékelődött a két vokalista lány ember feletti munkája. Bár dallamvezetésben még többször segíthették volna a királyt.

Tudom, hogy a koncertet nem nekem játsszák, hanem a rajongóknak és nekik mindegy, csak Bill papa legyen a mikrofonnál és a hajdani nagy zenéket hallják. Igazuk van, Bill egy legenda és inkább énekeljen összevissza, mint sehogy.

Hosszú-hosszú – több mint fél órás szünet következett. Vissza is jöhettek volna az átpakolás idejére Ferenczi Gyuriék, mert nélkülük a várakozással alaposan leült a hangulat. Egyetlen örömünk annyi volt, hogy nem az évek óta unalomig játszott DJ Dominique kazettát hallgattuk. De erről már beszéltem. Ki hitte volna, hogy ennek is örülni fogunk.

Negyed kilenc után megérkezett a Karthago. Hosszúra nyúlt, de professzionális bevezető, sötétben érkezik a banda, majd elindul a henger. Vagyis csak indulna, mert nem szól a gitár. A dalt persze még így "féloldalasan" is lejátssza a lassan 47 éves banda, miközben a gitár mellett a híres Karthago vokál fele is lemaradt. Takáts Tomi vitte a hátán az egész pereputtyot, ő tűnt az egyetlen lelkes játékosnak a csapatban. És ez így ment vagy három számon keresztül.

Tomi nagyon profin kommunikált, így viszont – aki régen járt Karthago bulikra, annak - olyannak hatott, mintha Szigeti meg lenne sértődve. Régen ő beszélt a dalok közben. Tomi, bár sokszor sejtelmesen beszélt, ezúttal nyíltan nem politizált, mögöttem egy asszony mégis kihallotta belőle, amit ő akart és elég hangosan harsogott is miatta. És nem a szeretet hangján. Véget nem érő percekig puffogott vagy ötven ember füle hallatára, az volt az érzésem, hogy kifejezetten ezért jött ki. Kár volt. Inkább nézhetett volna otthon valami hülye sorozatot, vagy valóság show-t. Ahogy Galla Miki mondta régen: 

"Annyi szép van az életben, például egy szál virág, de ez a bőrönd itt a lábamon, egy borzalom"

A hanghibák miatt a hangulat nem lobogott tetőfokon. Azokban a legendás időkben ('79-'83) a színpadon mindenki rohangált, látványosan muzsikált, az ország legjobb hangajai harsogtak bátran a világba, a közönség meg vadul hullámzott. Csak mellékesen jegyzem meg, hogy akkor már kb negyed órával a kezdés előtt is javában ment a tombolás. Még a színpadra tévedt roadokat is tapszápor fogadta. Őrület volt a Karthago koncert minden egyes perce. Na, az volt maga a megtestesült rock-életérzés.

Elég sokan megindultak hazafelé. Közvetlen előttünk - bőven a keverő előtt - tíz-tizenöt méter átmérőjű üres kör tátongott. Ettől függetlenül még így is szépszámú tömeg maradt. Kellemes volt meghallgatni például a Fények, a hangok az árnyak című nótát. Emlékszem, 1981-ben kint álltunk az Ifipark előtt beengedésre várva, amikor bent a Pulzus című könnyűzenei műsor stábja rögzítette a dalt. Évtizedeken keresztül úgy gondoltam, hogy az ország egyik legjobb énekhangja Kocsándi Mikinek van. Ezúttal az ő dalai sem ütöttek. Ez persze csak az én problémám, de az én agyamba már beivódtak azok a  kipréselt énekhangok, amelyek most rettenetesen hiányoztak. Lehet, hogy csak velem van a baj, mert a kezdeti időszakban majdnem annyi Karthago koncerten voltam, mint a zenekar. És botor módon ugyanazt várom el. Szóval könyveljük el nekem.

Többször elmondtam már, hogy én éppen a Karthago miatt kezdtem koncertre járni és jó pár évig ez a banda ücsörgött a szívem közepén, de ezen az estén – életemben először - csalódottan mentem haza.

Összességében – mint mindig – azért megérte kijönni a tabáni nagyrétre a rengeteg nosztalgia, vagy éppen az újdonság varázsa miatt. A fellépők kiérdemelték a legendás domboldalon való fellépést és ez nem semmi. Mégsem volt teljes az örömöm. Picit többet vártam a technikától, a közönségtől is és némelyik fellépőtől is.

De ugye az ember nem pöröghet örökké 100%-on, egy zenekar sem mutathat mindig csúcsteljesítményt. És Öröm az ürömben, hogy a rajongók azért nagyszerűen érezték magukat. Szép idő volt, nosztalgikus muzsika, sokszor vidám hangulat, családok, barátok, haverok, hideg sör, kedvenc zenekarok. Mi kell még ilyenkor? Ráadásul ez a május 1. végre nem vasárnapra, vagy hétfőre esett, maradt még két nap a feltöltődésig. Úgyhogy én már várom a következő Tabán-fesztivál meglepetéseit, hogy újra be lehessen bizonyítani azt, aki itt fellép, az kiérdemelte a helyét a magyar rockzene történelemkönyvében...

Írta: Fiery

A kép illusztráció, én így mutatom ki, hogy Török Ádám ezt a május elsejét is velünk ünnepelte...