Cikipédia 16/4 - Kis zenész határozó 2 A billentyűs

Kis abszurd határozónkat olvasóink kérésére tovább folytatjuk és a gitárosok után ezúttal a billentyűsök kerülnek pellengérre. Rendben, persze tudom, hogy a rajongók nagy részének ez unalmas téma, mert csak a gitáros, vagy az énekes megjelenésétől jön izgalomba, a billentyűst amúgy is eltakarja az a bazi nagy zongora. És még csak pózolni sem tud. Na, ma ezt a tabut is ledöntjük.  Egy koncerten, ha eleget időzünk, a billentyűsök között is több típust különböztetünk meg. Megsértődni ezúttal sem szabad és komolyan venni sem. Továbbra is szeretnénk bebizonyítani, hogy az élő zene varázsa annak is élvezetes lehet, aki úgy válogat, mint alkoholista a tejbüfében.

Akármennyire is hihetetlen, egy zenekar nem istenségekből áll, de egyéniségekből, különleges figurákból verbuválódik össze. Az egység, amit alkotnak a közönség örömére, minimum megsüvegelendő. Azt is figyelembe kell vennünk, hogy már attól boldogok lehetünk, ha ez a néhány bottal járó öreg, vagy még bilin ülő ifjú titán hangszerek után nyúl, és nem DJ-ként a laptopján nyomkodja az entert. Mindettől függetlenül állítsuk fel azt a görbe tükröt...

A billentyűs

Egy rockzenekarban a billentyűs van a legjobban kitéve az aktuális divatnak, hogy éppen legyen-e a bandában, vagy ne. Sokan úgy ítélik meg, hogy a rockzenének nincs szüksége Beethovenekre, az csak lágyítja az őszinte- kőkemény muzsikát, ráadásul a billentyűsnek még a nagyterpesz sem megy, mások viszont esküsznek a harmóniák színesítésére. A billentyűsök gyermekkoruktól kezdve rendíthetetlenül tanulnak, gyakorolnak - mint a brácsás, cimbalmos, vagy a hegedűs - és  sok esetben valóban iszonyatos tudás birtokában kerülnek egy zenekarba, ahol az a frontember a sztár, aki két hete kezdett el énekelni a fürdőszobában. A zenekart, a bulit valakinek vinnie kell, valakinek meg kell írni a romantikus slágert, hogy majd a koncertek után minden lány a könnyes szemű énekes karjába, vagy a hangszerével félpercig vinnyogó szólógitáros nyakába boruljon. Most nézzük a profikon kívül, milyen extrém "virtuózokat" láthatunk még a világot jelentő deszkákon. A billentyűs intelligenciája kimagaslik a csapatból, de ő az, akivel nem tudod eladni a koncertet, de a billentyűs az, aki el tud adni egy koncertet...

A túlfűtött: Lehet alkohol, fű, vagy drog, amitől már az emelvényre lépés is nehézségekbe ütközik. Miután egy kábelen való átesést követően homlokával rátalál hangszerének sarkára, kezdődhet is a produkció. Kéket-zöldet játszik, de nem zavartatja magát. Annyira élvezi az önmagának adott műsort, hogy a hasonszőrű közönségéről is megfeledkezik. Ő a szerencsés típus, mert társai, de még rajongói is azonos képességekkel bírnak. Nem csoda, hogy minden buli után mindenki elégedett.

A bútorszállító: Most ismerjük meg a billentyűsök közül azt a típust, aki kerekekre szerelt hangszerét buli közben megállás nélkül ide-oda tologatja. Ha belegondolunk, nem egyszerű művelet azzal a pár száz kilóval rohangálni a kábelek, zenésztársak és talaj-egyenetlenségek között. De nézzünk a mélybe, miért van erre a megoldásra szükség? Ez a típus főleg azért létezhet, mert az énekes az egész buli alatt csak - mint Joli néni az SZTK-ban - balfaszul ácsorog, a gitáros meg nem meri levenni a szemét a húrokról. Ilyenkor a billentyűs lép elő frontembernek, hogy mentse a menthetőt. Az ő esetében nem a tudás, sokkal inkább a jó kondi és a megfelelő térérzékenység számít, mert ugye biztosan fájna vagy két hétig annak az első sorban álló érdeklődőnek  a feje, amelyikre ráesne az a bazi nagy guruló cucc. 

A zsebhokis: Annyira zseniális tehetségnek, az űrtörténelem géniusz meteoritjának képzeli magát, hogy végig egy kézzel, két ujjal kalapálja le a műsort. A méltán világhírű - szakmai körökben csak egyujjas billentyűsnek nevezett - Havasi Balázs legalább látványosan csinálja, amitől elalélnak a nők. Miközben alanyunk azt akarja bebizonyítani, hogy neki ezek a dalok kisujjból is mennek, csak arra ébreszti rá a közönséget, hogy ha ezek ilyen egyszerű nóták, akkor szart sem érnek. Ez a figura nem kedvenc se a bandában, se a rajongók között, mert nem csapatjátékos.

A mesterséges intelligencia: Kezeivel félelmetes, rettentő látványosan kalimpál, ha van egy kis ütemérzéke, akkor ritmusra, de általában nincs.  Úgy bábozik, mintha mindegyik dalban Johannes Brahms 5. magyar táncának felgyorsított verzióját játszaná. Globálisan felépített hatásvadász hangszere a közönség fölé magasodik, így a nép nem jön rá, hogy mindez pusztán látványpékség. Beszarás az egész, miközben ujjai - mint Columbo felesége a stáblistán - eltűnnek a billentyűk tengerében. Ő az, aki imád a színpadon lenni, de élőben valószínűleg a Boci boci tarkát sem képes eljátszani, ezért minden, amit látványosan kamuzik, gépről, vagy a háttérben egy jobb billentyűs segítségével megy.  Jól néz ki, de szart se tud.

A művész: Minimum úgy néz ki, mint Johann Sebastian Bach, talán annak is képzeli magát. Komótosan beáll a nyitányra a Hammond, vagy a Roland elé és csaknem ugyanabban a pózban hagyja el a színpadot a koncert végén. Csak sokkal kócosabb. Annyiban azonban különbözik a komolyzenei zongoristáktól, hogy ő nem ül, mert kőkemény rocker, szerintem meg csak az aranyere miatt. Játékát a szakma elismeri, de a közönség csak nagy megerőltetéssel ismeri fel. -"Ja, az a bolond?"- Ő az együttes szakmailag legkomolyabban vehető figurája, de a menedzser szerint nem eladható termék...

Írta: Fiery