Cikipédia 16/21 – Én még láttam a Bikinit élőben játszani

Mi történik körülöttünk, amikor az internet és a technika ezer szemmel figyeli minden mozdulatunkat? Miért félünk attól, hogy felszínre kerülhetnek a hibáink amikor régen azoktól csak megerősödtünk? Miért nem féltünk természetes erővel felmászni a csúcsra és a csúcson állva miért rettegünk minden percben? Talán, mert nem kell többet mászni, vagy, hogy a nehezen elért magasságból sokkal könnyebb lecsúszni? Hány év csúcson maradás után nem számít már, hogy kik voltunk, kik vagyunk? Mi szolgálja a sikert jobban, ha titokban a technika dolgozik helyettünk, vagy, ha az idő múlásával nem a jelenkori önmagunkat adjuk?

Lehet, hogy nem mindenki veszi észre, de körülöttünk ugyan úgy, mint bennünk ez a világ megváltozott. Nincs koncert, hogy telefonok ne emelkedjenek a magasba és ne rögzítsenek minden áldott és átkozott pillanatot. Az előadónak, zenekarnak pedig folyamatosan a "legfényesebb" arcát és hangját kell mutatnia, mert egyetlen hiba, egy rossz mondat, agy elcsúszott hang és ezzel megbukhat a nehezen felépített produkció.

Őszintén megvallom, régen kis kazettás magnómmal minden egyes koncertet felvettem, amin ott voltam (500 koncert 1980,- és 1987 között), de én kifejezetten örültem, amikor az énekes bakizott, a gitáros félre nyúlt, teljesen más szöveggel énekelték el egy ismert dalukat, vagy a frontember aktuális témákat feszegetett. Mindennek jelentősége volt. 

1980-tól kezdve folyamatos látogatója voltam a Karthago koncerteknek és emlékszem, hogy egy éven keresztül mindig ugyanaz volt a zenekar repertoárja. Így már a második bulin tudtam, hogy mikor, melyik szám következik. Egy évben négy-öt koncert az Ifiparkban és még sem volt unalmas, mert a megszokottakon kívül mindig történt valami más is. Mindig jött egy kis baki. Takáts Tomi többször is mást énekelt, esetleg máshogy hajlított, vagy Szigeti gitárjátéka változott egy-egy mellé nyúlásnál. Ezt akkoriban az élő zene varázsának neveztük, a buli ettől vált még érdekesebbé. A zöldbozót-rock banda a műsort olyan profizmussal volt képes előadni, mintha direkt hibáztak volna. "Mi annyira jók vagyunk, hogy még ezt is tudjuk". Akkoriban még csak valahol a "zs" szektorban lehetett hallani kirívóan hamis hangot, mert aki nem volt színpadra illő, azt a szakma azonnal kilökte és a közönség is megérezte a gyengeséget.

1982-től felerősödött a punk-hullám - azért ne gondoljunk nagy tömegekre -, ők kifejezetten hirdették, hogy nem tudnak zenélni, sem énekelni, a közönség a két kemény akkorddal és a megbotránkoztató mondanivalóval foglalkozzon! Ez legalább őszinte volt. Az alternatív zenekarok viszont már a "Király új ruhája" technikával védekeztek: "Aki nem érti a zenénket, az hülye". Ezért sem merték nagyon kritizálni őket. Elég sok sznob egyetemista látogatta a fellépéseiket, még én is. Közülük talán egyedül az Európa Kiadó lógott ki a többihez képest abszolút pozitív értelemben. Róluk Török Ádám felejthetetlen gondolata jut eszembe, amikor az 1972-es csúcs időszakról mesélt: "A Dunáig állt a sor, csak úgy jött a rengeteg sznob. Azt hitték, hogy értik, amit játszunk, pedig mi magunk sem értettük"...

Aztán – talán a rendszerváltás után pár évvel – az énekesek lábai előtt megjelentek az A4-es papírok, rajta a dalszövegek. A profik úgy olvastak, hogy azt alig lehetett észre venni. Ha új dalról volt szó, az még nem is számított, azt gondoltuk, hogy "velünk együtt idővel megtanulja ő is". Utólag kiderült, hogy ez a mankó nem segítség volt, hiszen innentől már nem volt miért megtanulni/értelmezni/átélni a szöveget. Az egész kezdett kicsit hiteltelenné válni. Vagy csak elkezdett öregedni a rockipar?

Azt nem tudom kinek köszönhető, de a leglátványosabb és igazán maradandó gikszer a Mobilmánia Petőfi Csarnokos buliján történt. A zenekar által kiadott koncert-DVD-n ma is látható, ahogy a füstgép belepi a színpadot és szegény Rudán Joe látványosan előre hajolva, a lábával igyekszik vadul elhessenteni a füstöt a papír felől. Persze, sok új dal volt, nehéz szövegek és rövid idő. Talán a füst nem kellett volna...

Közben újra változott a világ, és a technológia fejlődésével egyre modernebb és kisebb kütyük - tablettek, mobiltelefonok -  érkeztek és ezek a mikrofonállványra erősítve már alig észrevehetőek. Ahogy a lassú dalok hallgatásakor a '80-as évek közepére a gyufákat, gyertyákat felváltották az öngyújtók fényei, úgy a '2000-es évek elejére a mobiltelefonok lámpái lettek hivatottak a közönség együtt érzését kimutatni.

De a mobilok már másra is képesek voltak. Egyre jobb képeket, majd egyre jobb videókat lehetett velük elkészíteni. Az internet és a telefonok elterjedésével a zenekaroknak egyre jobban kellett vigyázniuk arra, hogy mit mondanak, hogyan zenélnek, hogyan néznek ki, hiszen ma már egy zenekar nem hibázhat. PEDIG DEHOGYNEM! Mint mondtam, éppen ez lenne az élő zene varázsa, egy koncert, amitől más, mint egy CD meghallgatása. Megérkezett a hang kiegyenesítő, korrektor, hamisság tisztító. Okos cuccok tömkelege, amivel már nem lehet hibázni.

Dehogy nem. A Beatrice frontembere, Nagy Feró a PeCsa Café klub-bulijain próbálgatta ki először. Jól is szólt, eltűnt a hamis hang, de ezt két dal között, ha konferálni akarsz, le kell kapcsolni és az első pár fellépésen ez sokszor elfelejtődött, így amikor Feró el akart sütni egy poént kissé héliumos hangon szólalt meg. Mit mondjak, mindegy volt-e poén, vicces volt. Az óta eltelt 12 év és Feró nagy gyakorlatra tett szert. Mert azt hisszük, hogy nem hibázhat, még egy 80 éves énekes sem! Én pedig azt mondom, hogy dehogynem. Csak(kal nem kezdünk mondatot) ugye az interneten olyan rosszat akaró "szakértők" is megnézik a koncertről készült felvételt, akik nem akarják megérteni az idő múlását, elég sokáig a valamikori őserőt, Vikidál Gyulát támadták, mert már inkább a könnyebb falzettben énekel, hogy kímélje a torkát.

A zenészek egyre több technikai segítséget szereznek be maguknak és mégis egyre jobban félnek, hogy hibáznak, mert akkor beindul egy nagyméretű fikázás, ami bizony a bukás előszobája lehet. Nyugaton az igazán menők vagy eldugott pót zenekarral - erre is volt példa -, vagy az olcsóbb megoldást jelentő digitális támogatással mutatják nem igazi arcukat. Persze, azt mondják, hogy követelmény a minél tisztább hangzás, de hallottunk már olyan koncertet, ami playbeck-ről ment, közben szarul szólt...

Egy történet szerint az egyik legnagyobb bukta Koncz Zsuzsa volt, akinek a koncertjén beakadt a CD. Ma már nyugodtabban tátoghat, mert a digitális hang énekel helyette. Ezt a lehetőséget egyébként ma már rengetegen használják. A közönség nagy része észre sem veszi, hogy át van verve, elmegy egy koncertre és ott – bár látja a zenekart – egy komplett stúdió-lemez összeállítást hall. És ezért ugyanannyit fizetnek, mint, ha élő zenét hallanának. 

Én még jártam olyan Bikini koncertre, ahol mindenki élőben nyújtotta a maximumot. A KEK-en, majd a Lágymányosi művelődési ház kis színpadán 20-30 ember előtt. Tudom, nagyon fel kellett építeni a zenekart, mert akkor nem számított, hogy mekkora sikereket ért el korábban a banda Feróval, vagy D. Nagy Lajos a Rolls Frakcióval, mindent elölről kellett kezdeni, hiszen ez már nem ugyanaz a Bikini együttes volt. Révész után a Charlie-nak sem volt annyira egyszerű dolga a Generálban. A sikerhez kellett egy dal – a Fagyi– és kellett B. Tóth László Poptarisznyája. Szinte pillanatok alatt változott meg minden. A zenekar sosem látott magasságokig szárnyalt. És akkor még teljesen élőben!

Mi történt? Mi változott? A világ. Amíg régen nem számított, még varázsa is volt a hibának, az esetleges hamis hangnak, ma már az elért eredmények függvényében ez megengedhetetlen. De mi számít nagyobb bűnnek, az élő zene helyetti stúdióhang, vagy a gyengébb éneklés? Nem felmentve senkit, de a mai digitális világban az utolsó generációk - akik már azt sem tudják, hogy a rock ŐSZINTE és kőkemény -, pont leszarják, ha át vannak verve. Látvány legyen és jól szóljon. Ez a fontos. És ezt már az Omega a '70-es évek elején tudta! Talán ezért van az, hogy egy énekes nagypapa korban, vagy akár Dé' nagypapa korban nem mer őszinte lenni.

Hol van már az az idő, amikor zörgő, szüttyögő hangfalakon dübörögtek a zenekarok, amikor értéke volt a gitár-, vagy dobszólóknak? Hol van az az idő, amikor külön élményt jelentett egy elcsuklott hang, egy mellé nyúlt pengetés? A közönség össze nézett és nem azt mondta, hogy ezek bénák, hanem: "hallottad? Most másképpen játsszák..." 

Írta:

Fiery