Cikipédia 16/21 – Én még láttam a Bikinit élőben játszani...
Mi történik körülöttünk, amikor az internet és a technika ezer szemmel figyeli minden mozdulatunkat? Miért félünk attól, hogy felszínre kerülhetnek a hibáink amikor régen azoktól csak megerősödtünk? Miért nem féltünk természetes erővel felmászni a csúcsra és a csúcson állva miért rettegünk minden percben? Nem kell többet mászni, vagy, a nehezen elért magasságból sokkal könnyebb lezuhanni, esetleg csak megöregedtünk? Hány év csúcson maradás után nem számít már, hogy kik voltunk, kik vagyunk? Mi szolgálja a tartós sikert, ha titokban a technika dolgozik helyettünk, vagy, ha az idő múlásával a jelenkori - esetleg hanyatló - önmagunkat adjuk?
Mint tudjuk, körülöttünk ugyan úgy, mint bennünk a világ, a világkép folyamatosan változik. Nincs koncert, hogy telefonok ne emelkedjenek a magasba és ne rögzítsenek minden áldott és átkozott pillanatot. Az előadónak, zenekarnak pedig ennek értelmében folyamatosan a "legfényesebb" arcát és hangját kell mutatnia, mert egyetlen hiba, egyetlen rossz mondat, egy elcsúszott hang és megbukhat a nehezen felépített produkció. De ez tényleg így van?
Őszintén megvallom, régen kifejezetten örült a közönség, amikor az énekes bakizott, a gitáros félre nyúlt, teljesen más szöveggel énekeltek el egy ismert dalt, gyorsabb volt a tempó, vagy a frontember aktuális témákat feszegetett. Mindennek jelentősége volt és kedvenceink előadásában sosem a hibákat kerestük. A lassú daloknál körmünkre égett a gyufa, ujjainkra folyt magasra emelt kezünkben a forró viasz. A koncert a végtelen szabadságot adta nekünk és ezért hálásak voltunk. Akit nem érdekelt, az nem jött el így nem tudta fikázni a színpadon állókat. Csak a rádióban, vagy lemezen hallott - majdnem ugyan az - produkcióról mondhatott véleményt. Ha a koncerten hibázott valaki, az számított az élő zene varázsának és azt sugallta, hogy "Mi annyira jók vagyunk, hogy így is tudjuk". Természetesen ez csak egy példa volt, hiszen csak az hibázik, aki dolgozik.
1982-től fordult egyet a Föld. A tudás másodlagos lett. Felerősödött a punk-hullám - azért ne gondoljunk nagy tömegekre -, ők kifejezetten hirdették, hogy nem tudnak zenélni, sem énekelni, a közönség a két kemény akkorddal és a megbotránkoztató mondanivalóval foglalkozzon! Ez legalább - ha szar is, de - őszinte volt. Tudom, én is játszottam punk bandában. Az új hullám egy fokkal volt jobb. "Figyelj az egyszerű, de sosem hallott szövegre (Szobanövény, Szappan, Zsíroskenyér, Kötöde) és ne vedd komolyan a zenét!" Az alternatív zenekarok viszont már a "Király új ruhája" technikával védekeztek: "Aki nem érti a zenénket, az hülye". Ezért sem merte még a szakma sem kritizálni őket. Főleg a sznob egyetemisták látogatták a fellépéseiket, még én is néha. Közülük talán egyedül az Európa Kiadó lógott ki a többihez képest abszolút pozitív értelemben.
Török Ádám felejthetetlen gondolata jut eszembe, amikor az 1972-es csúcs időszakról mesélt: "A Dunáig állt a sor, csak úgy áradtak a koncertjeinkre a sok bel-pesti, budai sznob. Azt hitték, hogy értik, amit játszunk, pedig azt még mi magunk sem értettük"...
A hullámok elültek, visszatért a poposított rockzene, beköszönt a kapitalizmus és visszatértek a '70-es évek akkor még nem annyira öregedő rock sztárjai. Fontossá vált a minőségi hangzás és a minél komolyabb látvány. Már nem állt a profik mögött a biztos háttér támogatás, a felsőbb hatalom. Minden nap új harc lett. A zenészek talán ekkor kezdtek először félni a bukástól. Az énekes lába előtt megjelent az A4-es papír, rajta nagy betűkkel a dalszövegek. Ha új dalról volt szó, az még nem számított, azt gondoltuk, hogy "velünk együtt idővel megtanulja ő is". Aztán sok esetben kiderült, hogy a mankó nem segítség, hiszen ha lehet olvasni, akkor miért megtanulni/értelmezni/átélni a szöveget. Az egész kezdett hiteltelenné válni. Vagy csak öregedni kezdett a rockipar?
Azt nem tudom kinek köszönhető, de a leglátványosabb és igazán maradandó gikszer egy máig sikeresen működő rockzenekar Petőfi Csarnokos buliján történt. A kiadott koncert-DVD-n ma is látható, ahogy a füstgép belepi a színpadot és szegény frontember látványosan fújkálja a füstöt maga előtt előre hajolva, hogy lásson valamit a szövegből. Közben újra fordult egyet a Föld és a technológia fejlődésével még modernebb és még kisebb kütyük - tabletek, mobiltelefonok - érkeztek melyek a mikrofonállványon simán megbújnak.
Ahogy a lassú dalok hallgatásakor a '80-as évek közepére a gyufákat, gyertyákat felváltották az öngyújtók fényei, úgy a '2000-es évekre a mobiltelefonok lámpái lettek hivatottak a közönség együttérzését kimutatni. De a mobilok ekkor már másra is képesek voltak. Egyre jobb képeket, videókat lehetett velük készíteni, amik pillanatok alatt felkerültek a világhálóra. Megtudtuk, hogy a színpadon állók ugyanolyan emberek, mint a színpad előtt állók. Kiderült, hogy a sztárnak van mellbimbója, sőt bugyija is, a gitáros be tud esni a dobszerkóba, az énekes hulla részegen is énekelni próbál. Apropó, nem tudom, miről jutott eszembe, de tegnap volt a 25. évfordulója a Szemszélű lány eléneklésének...
Az internet és a telefonok elterjedésével a zenekaroknak egyre jobban kellett vigyázniuk, hiszen ma már nem szabad hibázni. PEDIG DEHOGYNEM! Mint mondtam, éppen ez lenne az élő zene varázsa, egy koncert, ami más, mint egy stúdiófelvétel meghallgatása. Megérkezett a hang kiegyenesítő, korrektor, hamisság tisztító. Okos cuccok tömkelege, amikkel már nem lehet hibázni.
Dehogynem. A Beatrice frontembere, Nagy Feró a PeCsa Café klub-bulijain próbálgatta ki először. Jól is szólt, Nem volt hamis hang, viszont, ezt két dal között, ha konferálni akarsz, le kell kapcsolni! Az első pár bulin ez sokszor elfelejtődött, így Feró többször is héliumos hangon szólalt meg. Mit mondjak, mindegy, hogy volt-e poén, vicces volt. Az óta eltelt 12 év és Feró nagy gyakorlatra tett szert. Azt hisszük, hogy egy sztár nem hibázhat, még egy 80 éves énekes sem! Én pedig azt mondom megint csak, hogy dehogynem. Csak(kal nem kezdünk mondatot) ugye az interneten olyan rosszat akaró "szakértők" is megnézik a koncertről készült felvételt, akik nem akarják megérteni az idő múlását, elég sokáig a valamikori őserőt, az ország legtökösebb rockerhangját is támadták, mert ma már inkább a könnyebb falzettben énekel. Ők nem fogják fel, hogy 75 évesen nem olyan a hangunk, mint 30 évesen. És ez lehet itt a csapda, mert amíg egy külső ember nem érti még letojom, de amikor egy zenész gondolja azt, hogy neki úgy kellene énekelnie, mint régen, az nagy baj. Ez az adottság nagyon keveseknek adatik meg! Talán a Tolcsvay testvérek az üdítő kivétel, meg Varga Miki, Pataky és ide sorolnám még Rudán Joe-t is.
Egy történet szerint az egyik legnagyobb buktát Koncz Zsuzsa szenvedte el, akinek a koncertjén beakadt a CD. De ma már ő is nyugodtabban tátoghat, mert a digitális hang énekel helyette. Ezt a módszert egyébként ma már rengetegen használják. A közönség nagy része észre sem veszi, hogy át van verve, elmegy egy koncertre és egy komplett stúdió-lemez összeállítást hall.
Én még jártam olyan Bikini koncerten, ahol mindenki élőben nyújtotta a maximumot. A KEK-en, majd a Lágymányosi művelődési ház kis színpadán 20-30 ember előtt. A sikerhez kellett egy dal – a Fagyi – és kellett B. Tóth László Poptarisznyája. Szinte pillanatok alatt változott meg minden. A zenekar sosem látott magasságokig szárnyalt. És akkor még teljesen élőben! 35 éven keresztül a rádió naponta négyszer-ötször sugározta a zenekar dalait, hát persze, hogy ez idő alatt a csúcson maradt.
Nem felmentve senkit, de a mai digitális világban az utolsó generációk - akik már azt sem tudják, hogy a rock ŐSZINTE és kőkemény - pont leszarják, ha át vannak verve. Látvány legyen meg sör, ja és szóljon jó hangosan... és stúdió minőségben. Egy rádiósztár bandának fontos, hogy a látvány mellett minden úgy szólaljon meg, mint a rádióban. Talán ezért van az, hogy egy énekes nagypapa korban, vagy akár Dé' nagypapa korban nem mer őszinte lenni, mert tudja, hogy a rajongói nem értenék meg azt, hogy felette is eljár az idő...
Hol van már az, amikor zörgő, szüttyögő hangfalakból búgtak a hangszerek, elcsuklott egy hang, egy mellé nyúlt pengetés, egy a megszokottól eltérő hangzás? A közönség összenézett és nem azt mondta, hogy ezek bénák, hanem azt, hogy "Hallottad? Most másképp játsszák..."
Írta:
Fiery