Cikipédia 16/20 – Hová tűnt a közönség?

Néhány nappal ezelőtt osztottam meg egy beszélgetést Sipos Péterrel, az Irigy Hónaljmirigy és a Triász frontemberével. Az interjú központi témája a folyamatosan csökkenő közönségszám volt. Hivatalos statisztikák szerint az előző évekhez képest a nézők egyharmada tűnt el a színpad elől. Mégis mi lehet ennek az oka? Pénz? Külföldi zenekarok? Lustaság? Kényelem? A problémát megfejteni nyilván én sem fogom, de a gondolat-rohamok között hátha mégis rálelünk legalább az igazság egy apró szeletére. Az alábbi elmélkedéssel lehet vitatkozni - sőt kell is - addig is serkentjük az agytekervényeinket. Kellemes gondolkodást mindenkinek. (Fiery)

Mielőtt neki állunk a kérdések megfejtésének, lássuk, hogy mi történt régebben, mert két időszakról is tudunk, amikor pontosan ugyanígy 1/3-dal lecsökkent a koncert látogatások száma, mint most. Persze, más idők, más problémák, de ez a folyamatosan előkerülő varázsszám mégis mindig előkerül. Az első ilyen 1972 és 1975 között történt.

1975 a hazai rockzene születésének csendes éve. Az egyre nagyobb - nem anyagi - állami támogatásnak köszönhetően sorra alakulnak a vidéki és fővárosi fiatal zenekarok, de a koncerteket nagyon kevés érdeklődés követi. Az Ifipark látogatottsága mélypontra süllyed, harmadával visszaesik. Az eddigi éves átlag háromszázezer érdeklődő helyett 1975-ben nyolcvanezerrel kevesebb néző látogat a Parkba. Ennek főleg az az oka, hogy nincs közönségcsalogató együttes, aki lenne, aki lenne, az is inkább külföldön turnézik. (Színfalak mögött: A Budai Ifjúsági Park majdnem teljes története)

1976-ban a Tükör újság is írt a pangásról. Ez persze akkor az utolsó ilyen nehéz év volt, de erre mondják, hogy jobb későn, mint soha. Legalább fennmaradt az utókornak.

Hűvös, nyári este. Budai Ifjúsági Park. A belépőjegy ára tíz forint. Most nincs sorban állás, hely akad bőven. Kétszáz wattos erővel harsog az El Bimbo, a beszéd felesleges. Lányok, fiúk párosával, és csak nehezen oldódó majomszigetekben. Ketten táncolnak, húszan nézik, százan csak hallgatják a zenét. A bangó az új tánc; néhányan ezt járják: körbe forogva csípőjüket ütik össze. A többiek ácsorognak, üldögélnek, ténferegnek. Rágógumi, coca-cola üvegből és söröskancsóból, zsíros kenyér uborkával egynyolcvanért. A könyvpavilonnál magányos fiatalember nézelődik. A hangszóró felhívására egy kisebb csapat a játékterem felé tart. Sakkot, asztali focit kölcsönözni is lehet. Az együttes népszerű tagja szólózni kezd, most mindenki őt figyeli, a táncolok is leállnak. Hűvös nyári este, 7 óra a Budai Ifjúsági Parkban.

Aztán berobbant a Piramis, majd három évre rá sorra alakultak - vagy a ma már meglévők kinőtték magukat - és mára mind legendásnak tekinthető rockzenekarrá váltak. A nagy időszak azonban 1983-ra – eltekintve néhány nagyobb bulitól - már újra az érdektelenség képét mutatta.

1983 a visszafordíthatatlanság éve. A nézőszám pont olyan alacsony, mint 1972 után. Az Ifipark csúcsidőszakában többször is tízezer ember tolongott egy bulin, de ebben az évben a látogatottság maximum heti egy alkalommal érte el a három, nagy ritkán a négyezret. Nem véletlen, hogy a készülő monstrum szabadterét (PeCsa) a bővítés lehetősége nélkül ötezer fővel számolva építették meg. (Színfalak mögött: A Budai Ifjúsági Park majdnem teljes története)

1983-ban az Esti Hírlap így számol be egy "átlagos" hétvégéről:

Kevesen vannak. A fedett teraszon és a színpad előtti téren is még sok az üres asztal. A szabad teraszokon magányosak a fák. — Holt tér — mondja a népművelő, s gondjairól beszél. — Nehéz lesz újból elfogadtatni a parkot. Most örülünk, ha egy-egy rendezvényre, ilyen szombatokon, kétszázan eljönnek. Ha már ötszáz belépőt sikerül eladnunk, akkor telt házunk van. Nem csoda, hogy ráfizetünk. Csak az együttes, például ma az Old Boys, tizenegyezer forintot kap. Hat órától tíz óráig játszanak. A gázsijuk 160 százalékát kell kifizetnünk. És ők még olcsó együttes. Ha mindent beleszámolunk, majd húszezer forintba kerül egy ilyen szombat. S számolunk. Valóban luxusnak tetszik 100—150—200 ember "szórakoztatásáért" szombatonként ilyen kiadásokat vállalni? A feleletet erre csak a fenntartó, a Budapesti Művelődési Központ adhatja meg. Azért drágák a belépők, mert sokat kell fizetni az együtteseknek? Vagy azért kell sokat fizetni az együtteseknek, mert drágák a belépők? Próbálkozunk, s reménykedünk benne, hogy előbb vagy utóbb, de eredménnyel. Elmennek inkább sörözni. Nyolc óra. Néhány pár már táncol. A zenekar nem kockáztat. Játszik a gázsiért Különösebben nem zavar senkit, talán csak a népművelőt, hogy ez az este sem az igazi. Még nem. Ahogy elnézem, igazán nincs nagy tömeg. Kifelé menet már köszön a portás. Azt mondja: "Viszontlátásra". Fiúk egy csoportja térne be. Egyetemisták. A zárthelyi dolgozatról, a vizsgaidőszakról beszélgetnek. Megtudják, hogy negyven forint a belépő. Nem jön össze. Másként döntenek, elmennek inkább sörözni valahova. Arra a két órára, ami még hátravan ebből az estéből, itt a Budai Ifjúsági Parkban, nem adnak ki ennyit.

Pénzhiány

Szóval 2025-ben mi lehet a baj? Pénzhiány? Sipos Peti szerint igen és ezt a tényt az alábbiakban állapítja meg:

Én azt gondolom, hogy nem a külföldi zenekarok viszik el a közönséget, sokkal inkább az alacsony fizetések és az ingyenes rendezvények. Bár ez utóbbiból is sokkal kevesebb lett az idén, mert az önkormányzatok jóval kevesebb támogatást kapnak. Egy falunap, ami eddig háromnapos volt, most csak kétnapos – tehát öttel kevesebb zenekarra van szükség – és bizony vannak olyan nagy bandák, mint például az Edda, vagy az Első Emelet, nekik tavaly kétszer ennyi koncertjük volt, ebben az évben a kevesebb támogatás miatt nekik is sok fellépésről kellett lemondaniuk. Az önkormányzatok tavaly még bősz szervezésben voltak, de nagy részük idő közben visszalépett. Egyszerűen nem képesek finanszírozni az egész hétvégés falunapokat, ami egyébként hatalmas sikerrel szokott lezajlani.

Az embereket – és önmagunkat - ismerve a nálunk levő pénz sosem elég. Nem emlékszem olyan időszakra, amikor könnyű lett volna az élet, amikor nem kellett volna a rezsit előre kikalkulálni, hogy tudjuk mire költhetünk. Ma nagyon divatos a fiatalok körében az "erre a világra nem szülök" fedőnevű sirám, pedig ennél a világnál szinte csak nehezebb időszakok voltak és akkor fele annyit sem panaszkodtak az emberek. Milyen kemény lehetett az élet a Rákosi korban, vagy a világháborúk alatt? A középkort már el sem képzelem. De a '70-es- '80-as években sem éltünk jobban. Sőt! Persze, akkor még nem volt divat az egoizmus. A pénzre való hivatkozás inkább csak kifogásnak tűnik. De lépjünk tovább:

Külföldi zenekarok

Az igaz, hogy a pénz hiánya, vagy a drága koncertbelépők lecsökkentik az ember kedvét egy jó magyar rock bulitól, de akkor vajon miért költik a sokszorosát egy külföldi előadó, vagy zenekar fellépésére? Jennifer Lopez esetében sokan még az irreális 600.000 forintot sem sajnálták. Mostanában valóban irdatlan mennyiségű külföldi banda érkezik Magyarországra. Nem rég egy ismeretlen ausztrál zenekar játszott telt ház előtt és a belépőn kívül több mint hatmillió forintot költött a közönség csak a szuvenírek - pólók, emléktárgyak - beszerzésére, plusz a büfé forgalom, ami általában minimum ötszöröse a boltokban tapasztalható áraknak. Ez mit jelent? Sznobok vagyunk és csak a drága, elit dolgok a fontosak? A hazai kedvencek úgyis fellépnek majd a jövő hónapban, vagy egy fél év múlva? A választ mindenki csak önmaga tudja. Mindenesetre tapasztalható, hogy könnyebben költünk a ritka, de látványosabb produkciókra, mint az évtizedek óta hozzánk kötődő kedvenceinkre. Hol marad a hűség, a lojalitás? Az már a maradék 2/3 feladata? Lehetséges. Akkor most mi lesz? Nyugdíjba küldjük a zenészeinket, mint a mackókat, babákat annak idején, amikor beléptünk a tinédzser korba? Rendben, de ki követi őket? Újabb Piramis érkezik az űrből, vagy elkezdünk tinizenekarok fellépéseire járni? Esetleg a negyvenes-hatvanas korosztály is nyugdíjba vonul és kényelmesen elterpeszkedik a tévé előtt?

Mindenesetre 1982-83-ban a hazai rockzenészek felháborodásukat fejezték ki a hazánkba látogató nyugati bandák miatt, akik nem csak több pénzért játszottak itthon, mint ők, de szerintük el is vitték a közönségüket. Lehetséges, de szerintem akkor inkább az volt a gond, hogy a hazai rockzene már nem volt annyira érdekes, a külföldiekkel való "személyes találkozás" meg nagyon új dolognak számított. vérfrissítésre volt szükség.

Kényelem és lustaság

A mai modern digitális világban az emberek már nem a saját életüket akarják élni, hanem másokét. A mozicsatornákon új példaképekkel találkoznak, ami egy kényelmes álomvilágba szállítja őket. Egy hónap díja pedig harmada egyetlen koncert belépő árának. Én megértem, hogy sokkal komfortosabb és olcsóbb is más bőrébe bújni, nem kell utazgatni, nyomorogni, nem kell kiöltözni és kényszeres beszélgetéseket folytatni régi ismerősökkel és megértem azt is, hogy mennyire egyszerűbb a napi meló után felbaszni a lábunkat az ágyra és hideg sört iszogatva bámulni a színes és izgalmas képsorokat. Ha véleményünk van, azt már nem énekeljük ki magunkból, arra ott van a közösségi média, vagy az internetes portálok, ott névtelenül is megbosszulhatjuk a főnök, vagy az asszony elnyomását és beolvashatunk olyan embereknek, akiket nem is ismerünk, de más a véleménye, mint a miénk. Mennyivel egyszerűbb és biztonságosabb olyan sikeres emberek életét követni, akik megtesznek mindent, amit mi nem merünk, vagy nem akarunk megtenni. 

Unalom

A '70-es évek közepén, majd a '80-as évek közepén is – úgy látszik az évtizedek közepe mindig a mélypont – az emberek ráuntak a megszokottságra. Igazán érdekes újak nem jöttek, a meglévő sztárok pedig már nem voltak képesek megújulni. Minden csordogált a maga medrében, de aztán valaki mégis képes volt megújulni és 1976-ban a Piramissal beindult a rockhenger. Ugyanez történt - kicsit kisebb formában, amikor - A '80-as évek közepén az Első Emelettel a rockzenén alapuló új hullám hódított teret. Úgy látszik kellett a vérfrissítés. Ez talán jó jel, mert arra enged következtetni, hogy van még remény, valaki megint begyújtja a motorokat, ami szét hordja a tüzet és az emberek újra önálló életet akarnak majd élni. De ebben a digitális elmagányosodott világban van esély?

A nagy zenekarok váltak unalmassá? Akadnak a csúcson lévő bandák között 30-, 40-, sőt 50 éve működők is, de én a 15 éveseket is ide számítom. Miért éppen most unta volna meg őket a közönség? Miért nem tavalyelőtt, vagy az előtt? Lehet, hogy nem is kell ezzel a mélyponttal foglalkoznunk, mert úgy is megoldódik? Új messiás érkezik, vagy ezúttal tényleg itt a rockzene vége? A válasz jelenleg csak annyi, hogy az évtized közepe egy szürke időszak, ami bármelyik évtizedben rányomja bélyegét az emberek életére? Tudja a fene, de én várom az önálló gondolatokat, esetleges megoldásokat...

Írta: Fiery