Cikipédia 16/16 - Öt perc hírnév

A zenész nem csak azért megy fel a színpadra, mert szeret gitározni, hanem azért, hogy az általa képviselt zene minél több emberhez eljusson, minél többen szeressék. Nem mellékesen ez egy sokkal talpra esettebb megoldás, mint egy pszichológus, aki miután meghallgatott csak annyit mond: "próbálja megszokni, ötvenezer". És az sem elhanyagolható, hogy a koncerten szerzett élmények sokasága mellett még pénzt is lehet keresni. Persze a próbálkozók 90%-a soha nem jut el a valódi csúcsig, csak egy bizonyos szintig, ami az ő személyes csúcsuk. A szintet pedig nem adják csak úgy, annak eléréséhez egy csomó minden szükségeltetik. A legfontosabbak nem sorrendben: tehetség, tudás, szerencse, rátermettség, csapatmunka, egyéni belefektetett munka, kiállás, színpadképesség, türelem, lojalitás, hit.

A felsorolt jellemzők aránya mindenki esetében változik, de ahhoz, hogy valaki valóban valaki legyen ezek nagy többségével rendelkeznie kell. (Ezt a témát talán egyszer majd komolyabban kibogozzuk.) Aki a színpadon van, az szeretetre, elismerésre vágyik és ez így természetes. Ezért történhet meg, hogy egy alig ismert zenekar még 30-40 év után is létezik. Ennek is egyszerű okai lehetnek: egyszer egy fesztiválon, vagy valahol egy több fellépős koncerten elértek egy számukra elérhetetlennek tűnő sikert. Ők később ebből az emlékből táplálkoznak. A siker megtörtént, még ha nem is nekik szólt, hanem a hangulatnak, a főzenekar mindenre éhes rajongóinak, vagy annak az időszaknak, amikor még valóban ötszázan látogatták a csapat fellépéseit. Ők a múltban ragadtak és abban a reményben lépnek fel, hogy egyszer visszajön az az idő. És egyeseknek tényleg visszajön. Ezért nehéz abba hagyni és a mai napig is fellépnek akár 10, akár 50 néző előtt. Ezt pedig nem nézheti le senki, mert ez egy alsóbb szint, de sikernek számít. Ki nem szereti, amikor az emberek csak miatta gyűlnek össze és abban a másfél órában ő a világ közepe? Még akkor is kellemes érzés, amikor csak hatan ugrálnak a dobogó előtt egy eldugott külvárosi kocsmában. Ők is megdolgoztak az eredményért, nekik ez a csúcs és ezt nem veheti el tőlük senki. Ez egy olyan szalmaszál, amibe kapaszkodni kell.

A sikert – megkerülve a követelményeket - már vagy millió formában próbálták elérni, de az eredményhez elengedhetetlen szükség van a bevezetőben említett jellemzőkre. Persze akadnak olyanok is, akik nem a munkában hisznek, sokkal inkább a megcsinált szerencsében, akik nem magukban hisznek, hanem társaik nevében. Alábbi főszereplőnk – aki mellékszereplőként vált azzá – pont egy ilyen ember, egy dobos. A története egyébként nem egyedi, naponta megesik az ilyen, ezúttal mégis kifejezetten róla fogok beszélni. Ő is híres akart lenni, mint a többiek, de nem volt türelmes és nem volt lojális, a végére kiderült milyen is valójában. Híres akart lenni és a színpadon nem ment, akkor most tőlem megkapja a hírnevet, még ha csak öt percre is, amíg az olvasó végig fut az íráson, bár névtelensége miatt mégis csak mellékszereplő marad.

Szóval, van ez a dobos, aki menedzsernek valószínűleg jobban beválna, hiszen addig sertepertélt a zenészek között, míg haverként bekerült az elitbe, jó néhány közismert zenész baráti körébe. Remek szimattal ráérzett a lehetőségre és hamarosan néhány igen komoly nevű muzsikussal együtt egy új, nagy lehetőség előtt álló bandába került. Azt gondolta, hogy a szerencséjét megcsinálta, a siker már csak a többieken múlik, mert iIlyen zenésztársakkal nem lehet veszíteni. Bár a brancsban ő volt a kakukktojás, mégiscsak megalakult az "álomzenekar".

Emberünk nem írt dalokat, nem írt dalszövegeket, nem hirdette a közmédiában a zenekari aktualitásokat, nem szervezett fellépéseket, nem nyilatkozott a médiában, nem hirdette a zenekart és nem hívott ismerősöket sem a buliba, ő csak lelkesen dobolt hátul. Próbált és koncertezett, amikor kellett, de mint már tudjuk, ennyi kevés a jó csapatmunkához. A banda valóban élvonalbeli és benne van a siker lehetősége, de valamiért a közepes méretű kluboknál nem került feljebb. Talán a marketing munkájuk csapnivaló, talán a csapatmunka. Így telt el egy év, talán kettő, és hősünket egyre jobban kezdte zavarni a sikertelenség. Az öltözőben és a színpad előtt nem volt elegendő csaj, az utcán, a villamoson sem ismerték fel, ezért úgy döntött, hogy kipattan a csapatból. A többiek ezt a szándékát a fellépés előtti percekben tudták csak meg, amikor már gyülekezett a közönség. Gondolom, a társak ebben a pillanatban ismerték meg szereplőnk igazi jellemét. Mindegy, mert nélküle is lehozták a bulit, még jobban is sikerült a megszokottnál.

Dobosunk úgy döntött, hogy új – sikeresebb – társakat keres, akik majd felrepítik őt a csúcsra. Ne felejtsük el, hogy aki ilyen társakkal dolgozott együtt, az akármilyen tudású és jellemű ember, az "önéletrajza" akkor is nagyon jól néz ki. Nos, ez eddig nem jött be, hiszen azóta is csavarokat húzogat egy gyárban három műszakban, mellette egy kis zenekarban eldobolgat. Ezúttal sokkal többet kell bizonyítania, ha még el akar érni valamit, de mint tudjuk, ilyenkor történik az - általános forgatókönyv -, hogy a türelmetlen kiszáll a csapatból, az megtáltosodik és egyre látványosabb sikereket elkönyvelve a csúcsra ér, a balek pedig a civil életben, meg az amatőr ligában téblábol tovább, míg végleg el nem felejt dobolni. És, ha majd öreg lesz és lezüllött társaival egy kocsmában kimegy a világot jelentő deszkára, az pont ezért az egy-két év miatt fog történni, mert ez az időszak volt számára a legsikeresebb és akkor majd világgá kürtölheti, hogy ő is játszott egy ideig abban a nagy nevű zenekarban, amelyik azután futott be, miután ő lelépett onnan...

Azt aláírom, hogy ez nem egy nagy történet, de miután nem is egyedi, ezért a jövő nemzedékének - ha lesz olyan - szerintem tanulságos. A sikert magunknak és együtt kell elérnünk és nem másokra támaszkodva. Kitartónak kell lennünk a legnehezebb percekben is, mert a siker bármikor jöhet, és az akkor jön, amikor nem számítunk rá és nem akkor, amikor elhatározzuk, hogy sikeresek leszünk...

Írta: Fiery