Cikipédia 15/14 - Kis rajongó határozó 1.

A rajongók belső világa megmagyarázhatatlanul furcsa. Amikor kedvenc zenekarukról olvasnak kritikát, amiben 96% pozitív és 4% negatív észrevétel van, olyankor vissza vedlenek 10 éves énjükbe és vérre szomjasan, kardjukat a fejük felett lóbálva, habzó szájjal tiltakoznak a 4% miatt. Elvakultságukban észre sem veszik a kedvencük felé áradó dicséretet. Gondolkodás nélkül előtör belőlük az anyatigris, de ezzel nincs semmi gond, a rajongóknak az a dolguk, hogy elvakultan küzdjenek kedvenceikért. Ettől lesz erősebb köztük az összetartás és nagyobb a rajongás. Elméletben már többször kinyírtak, agyonvertek, megaláztak, és ilyenkor szinte minden esetben azok a zenészek álltak ki mellettem, akik miatt a torkomnak ugrottak. A zenészek átlátják a helyzetet és megértik az üzenetet.

Szerencsére a zenészek másképp reagálnak, még ha fáj is egy kicsit, megköszönik és igyekeznek a feltárt hibákat kijavítani, hiszen ettől is csak jobbá válhatnak. Persze szükség van a közönség támaszára, összefogására, de fontos számukra a kritika is. Így megy ez évek, évtizedek óta. A kritikus nem azért van, hogy szeressék, hanem hogy oda figyeljenek rá, mert nem bántani akar, csak még jobb eredményt.

A rajongókkal kapcsolatban jutott eszembe egy 14 éve készült Cikipédia sorozat – amit akkor sokan magukra ismerve is szerettek és megértettek -, úgy gondoltam, hogy Szilveszterre, Új évre leporolom, frissítek rajta és újra közre adom. Végül is nevessünk is egy kicsit. Kellemes szórakozást mindenkinek és Boldog Új Évet! (Fiery)

2011. Kis rajongó határozó 1. rész

Évek óta kapok leveleket, hogy ne csak a zenészekkel, hanem a közönséggel is foglalkozzak, hiszen annyian vagyunk, és annyifélék és mi is fontos része vagyunk a koncerteknek. Hát több mint 30 éves tapasztalatra és több ezer koncertre hagyatkozva megalkottam egy rajongó határozót. Kidolgozás közben vettem észre, hogy poénnak jó, de a személyiségek csak látszólag különböznek egymástól. A jellemzőket tanulmányozva rájövünk, hogy ránk is illeszthető szinte bármelyik jegy. Ezért a groteszk tükörért ezúttal sem szükséges megsértődni, ez csak játék...

A történetet három alfejezetre bontottam: milyen típusok vagyunk a koncert előtt, mit teszünk a koncert alatt, és hogyan viselkedünk az előadás után. Azokra a véleményekre vagyok kíváncsi, akik nem találták meg magukat a felsorolásban. Kellemes olvasást!

A koncert előtt

A Facebookos: Minden facebook meghívót személyesre vesz. Meg van győződve arról, hogy a "művész" kifejezetten csak miatta tartja a koncertet a környékükön. Ilyenkor ír egy terjedelmes sajnálkozó választ (amit a kutya sem nagyon olvas el), amiben megköszöni a meghívást, de mély fájdalommal tudatja az egész rajongótáborral, hogy ő akkor éppen kis családjával Satyakpusztára megy a nagynénje unokahúgának a kis unokájának a születésnapját ünnepelni. Az alaposabbak még fotót, rosszabb esetben videót is mellékelnek.

A szervező: Hónapokkal a koncert előtt már vadul szervezkedik. Boldog-boldogtalant meghív és elvárja, hogy mindenki ugyanolyan lelkes legyen. Lelkesedése annyira erőszakos, hogy a végén majdnem mindig egyedül megy, legfeljebb egy-két gyámoltalan haver kíséri el. Az ügyesebbek vagy az utolsó pillanatban mondják le a programot, vagy cselesen el se mennek, még a telefont is kikapcsolják. De mindig van néhány akarat-gyenge, aki nem talál kibúvót, hiszen a szervező ebben a legjobb, összegyűjti őket a saját autójával.

Az akarat-gyenge: Bármennyire is utálja a zajt, a ricsajt, meg a koncerteket, nem tud nemet mondani a szervezőnek és ahelyett, hogy kedve szerint az internet, vagy a tévé előtt tespedne, ráveszi magát, hogy elmenjen. Minden egyes sejtje tiltakozik a kimozdulástól és már előre iszonyodik a tömegtől, erősebb társa mégis győz. Ő az, aki szinte biztosan nem érzi majd jól magát, de ezt bevallani nem fogja.

A balek: Haverjával csak meginnának egy korsó, jó hideg sört. A legelső szimpatikusnak tűnő hely csábításának engedve egy olyan klubban találja magát, ahol a borsos jegyárak kifizetése után bánatosan ülhet a pultnál, a zene dübörgésétől nem tud beszélgetni sem, undorodva kortyolgatja a háromszoros áron kínált vizezett meleg sört és a hideg, keserű kávét. De ha már kifizette megissza, akkor is, ha az visszajön…

A pénztáros: Mindent alaposan előre kikalkulál, a benzin árától a belépőn keresztül, a várható alkohol mennyiség számított összegéig. Az összeghez hozzáadja még a helyszínen fogyasztandó ételek várható költségét is. Ilyenkor legtöbbször elmegy a kedve az egésztől és otthon marad, vagy elindul, de busszal. Természetesen elővételben veszi meg a jegyet olcsóbban és meggondolja magát, mégsem fogyaszt semmit, max ha nagyon szomjas, a mosdó vizéből szürcsöl egy keveset...

Az izgulós: Óráját, naptárát és a facebook állapotát percenként frissíti, még csak véletlenül se késse le a várva várt eseményt. Barátait többször is figyelmezteti, hogy meg ne feledkezzenek az aranykeretbe foglalt napról. Videók, képek százait ossza meg a világhálón, hogy még az argentin szarvasmarhapásztor is tudja, mi várható a közeljövőben. A koncertre már persze nem jut el, mert éppen egy makacs megfázás dönti le a lábáról, vagy hirtelen berántják a munkahelyére, esetleg sürgős lakásfelújítás jön közbe...

Az ígérgetős: Egészen a koncert napjáig úgy viselkedik, mint aki valóban tervezi, hogy elmegy a koncertre. Többször is határozottan megerősíti barátait, hogy ott lesz. Viselkedése és a jelenléte eredménye kísértetiesen hasonlít az izgulós típushoz, de ő nem veszi komolyan, csak úgy tesz. A koncert napján persze már nem elérhető, telefonja kikapcsolva, mert mégis inkább lábáról lehajítva a papucsot, végig dől kanapéján és valami irtózatos marhaságot bámul a tévében. Ő az, aki a koncert után viszont elszorult torokkal hallgatja barátai élménybeszámolóját és erős ígéretet tesz, hogy legközelebb már biztosan ott lesz. De mi tudjuk, hogy nem...

A koncert közben

A szegény: Soha sincs pénze. A bejáratnál lejmol, vagy ha felismer egy ismerőst, zenészt, bekunyerálja magát. Ilyenkor bárkinek a legjobb barátja. Egyébként senki nem foglalkozik vele, ismerősei igyekeznek lerázni pedig, ha kicsit jobban figyelnének, látnák, hogy az egész buli alatt folyamatosan vásárolja magának a piákat és az átlagosnál drágább és több cigit szív.

Az arc: Ő az, aki azt hiszi nélküle nem élet az élet. A társaság széles szájú közepe. A dalok között mindig van egy jópofának vélt mondata. Az első poén még tetszik a népnek, amire ő fellelkesedik és unalomig kiabál, mintha meccsen lenne. Tanácsokat osztogat, hogy melyik szám következzen, melyik cuccra kell még hangerő, kire kell több fény. Önkéntelenül is egyre hangosabban és az idő múlásával egyre halványabb viccekkel ótvaroskodik. Egy idő után már a haverok is kezdenek távolodni tőle, amit ő természetesen észre sem vesz.

Az örök elégedetlen: Feladatának érzi, hogy mindent megjegyezzen, ami neki nem tetszik. Látványosan felháborodik, amikor hitelesnek akarja magát mutatni. A szemei vérben úsznak, ha egy hang nem CD minőségben szólal meg, ha a frontember nem vele szemez, ha kiégett egy körte a WC-ben, vagy valaki elé mer állni. Felháborodik, ha kettőnél többen állnak előtte a sorban, de már azért is kiborul, ha egy ismerőse magáról csúnyán megfeledkezve halvány mosollyal a szája szegletében élvezni merészeli az általa lefikázott bulit. Ösztönösen lesi kinek mi a véleménye és arra rástartolva meggyőzi annak ellenkezőjéről, mindegy mi az...

Az árva: Magányosan ácsorog, mint akinek se anyja, se apja. Arra vár, hogy a teremben leoltsák végre a világítást és végre harcos önmaga lehessen. Úgy érzi, hogy minden ember őt bámulja, ezért idegesen kapargatja az orrát, hátha rajta maradt valami fogkrém csík vagy spenót maradék esetleg fika. Ha valaki véletlenül rá néz ő máris a saját öltözékét piszkálgatja, mert ki lehet gombolva a slicce, vagy az inge. Azért is határozottan szégyelli magát, mert létezik. A sötét eljövetelével persze nem jön el a felszabadulás pillanata. Ilyenkor még mélyebben elbújik, hiszen így könnyebben nem veszik észre "felettébb feltűnő kihívó" viselkedését.

A bunkó: Életében legalább egyszer látta már személyesen a zenészt – talán bejáratnál, vagy a pultnál - ezt úgy magyarázza nem rég összeszedett ismerőseinek mintha az ezeréves belső haver lenne. Akkor a leghangosabb, amikor egy idegen társaság van a közelében. Ilyenkor jönnek az olyan mondatok, amikből már azt hiheti a kívülálló, hogy ő nevelgette, irányította a csúcsig a sztárt. Ha a koncert után véletlenül összefut a zenésszel – főleg, ha a haverok is ott vannak -, "most nem zavarom" csendes mormogással elsunnyog a másik irányba.

A láncdohányos: Annyira rabja a ciginek, hogy a koncert teljes időtartama alatt a kijelölt helyen ácsorog, legtöbbször egyedül. A nagy élvezetben már az se számít, hogy drága volt a jegy a ritkán fellépő zenekar koncertjére, de azzal nyugtatja magát, hogy simán hallja a buli kiszűrődő részleteit. Nem tudja eldönteni, hogy szenvedjen-e, hogy nincs ott, vagy bemenjen, miközben a zárásig füstkarikákat ereget a kültéren.

A szépfiú: Úgy járkál a tömegben, mintha ő lenne a sztár. Maga az esemény nem is érdekli. Jön-megy, had láthassa mindenki, hogy mennyire jól néz ki. Öltözéke, haja és a magára szórt parfűm áradat kifejezetten irritáló a nővel érkező férfiak számára, mégis ő a legveszélytelenebb mindenkire nézve. Komplexusa ugyan súlyos – egy pszichiáter biztosan visszavezetné anyjával való gyerekkori kapcsolatára, vagy a korai magömlésére -, de nem életveszélyes. Nem akar ő semmit csak némi elismerést, amit viselkedésével sosem fog kiharcolni. Ő az, akit bárki szívesen megrugdosna, amikor nyolcadszor sétál el a legérdekesebb színpadi történések alatt, pedig ahhoz nagyon ért...

A barinő: Valamelyik zenészhez tartozik, vagy annak egy haverjához. Úgy viselkedik, mintha róla szólna a koncert. Szűk naciba húzza megereszkedett fenekét, mintha a Maxim Varietében lenne fellépése. Látványosan és hangosan tombol, legalább az egyik melle kilóg vékony ruhájából. Leginkább a barátnői előtt pózol és villog, akik ilyenkor szeretik őt a legjobban, mert így ők is a színpadon álló sztár társaságához tartozónak érzik magukat. Végig vihorássza a bulit, és folyamatosan jelzi szerelmének - így az egész teremnek is -, hogy éppen merre jár. Annyira látványos eleme a koncerttermeknek, hogy sokszor már többen figyelik az ő feltűnését, mint a dobogón küszködő zenészekét.

A kemény csávó: Mindenképpen bőrben vagy a legszakadtabb farmerban érkezik. Jellegzetessége, hogy nyáron elengedhetetlen viselete a vastag, meleg bakancs és valami iszonyat durva zenekar fekete pulóvere. Az a lényeg, hogy izzadjon, mint kurva a templomban, had érezzék a többiek, hogy jelen van. A téli viselete viszont max egy fekete póló, vagy egy laza ing, hogy észrevegyék az emberek, mennyire tökös. Bár utálja és nem is iszik belőle, kezében mindig van egy korsó sör, ettől még bátrabb lesz és a koncertre annyira részegnek érzi magát, hogy leül a földre és mereven bámul maga elé...

A járvány felelős: Vannak olyan alakok, akik küldetésüknek érzik, hogy akármilyen betegen is, de ott legyenek kedvencük koncertjén. Ezek a nyakunkba prüszkölnek, az arcunkba köhögnek és mindent végig fogdosnak, ami a kezük ügyébe kerül. A legromantikusabb nótát végig tüsszögik, krahácsolják, miközben harsány trombitahangot adnak ki orruk fújásakor. A tömeg szétnyílik körülöttük, de addig helyezkednek, amíg újra kedvükre szórhatják a bacilusokat.

Az anyatigris: Bárkinek a kritikájára ugrik, ha az kedvencét veszi górcső alá. Fél szóból is kihámozza, hogy itt most egy "Nürnbergi per" van kilátásban, és szívesen vitatkozik mindenkivel, akinek csak egy hangyányit is más a meglátása. Számára két vélemény létezik: az övé és a másik rossz. Nem érti, hogyan lehet olyat mondani az "isteni sztárra", mint hamis, rekedt, fáradt, kócos, részeg, beteg, alacsony, kövér, ápolatlan, láncdohányos, alkoholista, amikor az maga a tökély…

Folytatjuk…

Írta: Fiery