Cikipédia 14/27 A Labanc Géza

Igaz történet alapján... 

A rock & roll bizony a seregben is rock & roll, akinek a vérében van, az nem adja fel a másfél éves menetelés egysíkú üteme mellett sem. Lacikának is csak a kiképzési idő első hónapjai voltak kegyetlenek, hiányoztak a barátai, a zene és a nagy tervek kigondolása. Lassan beletörődött, hogy hosszú ideig idióták irányítják majd az életét, amikor végre pozitív irányba fordult nem remélt szerencséje, ugyanis ebben a dallamoktól mentes környezetben rátalált egy helyre, ahol a zene háborítatlanul szólhatott és egy zenésztársra, amiről nem is álmodhatott. Ez a társ pedig nem mindennapi fiú volt, ő volt a Labanc Géza...

Ez a Labanc Géza nem volt kiváló, de még élenjáró katona sem. Tehetsége legjavát a lógás művészetébe ölte, talán azért, mert őszintén nem volt huszáros alkat. A Géza rendkívül alacsony termetű legény volt és mellette még kövér is, az ilyenre mondják, hogy széle-hossza egy. Sosem tartozott a Labanc Géza kedvenc sportjai közé a málhazsákos hegymászás, vagy a hajnali huszonötkilométeres futás, igazán sosem szerette a sport semelyik ágát sem még a nézésébe is belefáradt. Egyedül a rúdmászással nem volt gondja soha, mert vállalva a súlyos következményeket, meg sem próbált felmászni rá, inkább távolról tisztelte. Emberünk kúszni is csak egyszer volt hajlandó, de a felette magasodó, hátát és széles fenekét karistoló drótok miatt ezt a sportágat is hamar feladta. Ezek után természetes, hogy emberünket a lövészet sem fogta meg, mert hangos volt és nagyot ütött a vállán és mindig legalább egy méterrel mellé lőtt, ezek után természetes, hogy a gránátot a kezébe sem adták. Ennek okán a felettesei sem siettek a kedvében járni, sokáig szivatták, amennyire csak tudták, de a kiképzés végére ők is feladták a harcot. A Labanc Géza megnyugodhatott és a szokásos őrködési szarságok mellett keresett egy olyan helyet, ahol egyedül lehet, ahol nem zavarja senki.

A Géza szülei vonásait örökölve kifejezetten görbe, elálló fülekkel és széles arccsonttal született, ezen az állapoton a honvédségbe való bevonulása sem változtatott. Agresszíven előre álló fekete fogainál már csak zombi- és tehéntrágya keverék szagú lehelete volt kiábrándítóbb. A Gézának sosem voltak barátai és ez a magányos állapot a seregben is megmaradt, amíg nem találkozott a zenemániás, álmodozóval, Lacikával.

A Gézának voltak jó tulajdonságai is, például nem szeretett veszíteni, és az ínséges szolgálati időben abból tartotta fenn magát, hogy különböző fogadásokat kötött főleg az újoncokkal, akik még nem ismerték. A Géza mindig nagy tételben fogadott abban, hogy egyetlen nyeletre lehúz egy üveg 20%-os ecetet, ha kellett megette az ide-oda tekergő földigilisztát, kiszívta a csigát a házából és egyszál alsógatyában átsétált az alakulótéren. Utóbbi tevékenységéért - ha észrevette - valamelyik tiszt, néhány napos kimaradással díjazta, amit a közeli fogdában tölthetett el. A Gézát nem érdekelte, ha üvöltözött vele az őrmester, vagy megtréfálták bakatársai, tudta jól, hogy minden egyes nappal közelebb kerül a leszereléshez, ő egyetlen dolgot szeretett az életben, a zenét. A Géza - ha nem volt nála hangszer - zenét varázsolt kanalak, és poharak segítségével, de még a nyikorgó ágy feszítőrugóján is képes volt órákig eljátszani. Régi és új slágereket, magyar nótákat fütyürészett, de néhány evőeszközzel még Beethoven IX. szimfóniáját is megoldotta.

A Gézának olyan hallása volt, hogy még a fékcsikorgásból is kihallotta a magas C-t, ugyanis ifjú művészünk nem akármilyen zenész famíliában nőtt fel- Az apja és a nagybátyja kemény munkával a putrinegyed egyik legelfeledettebb sarkából küzdötték fel magukat így néhány évvel később a Labanc vezetéknév a megye egyik leghíresebb muzsikus családja lett. Mivel önerőből emelkedtek ki a sárból, úgy különböztették meg magukat a többi szintén Labanc nevű rokontól, hogy a megnevezésük előtt mindenkinek kötelező volt kimondani - és annak, aki tudott - leírni az A betűt. Az ő irántuk való tiszteletből írom én is...

Annak szellemében - hogy soha ne kerüljenek vissza a negyedbe - nevelték a Gézát is és annak mind az öt testvérét. Az összes pujába belevertékl, hogy tisztában legyenek azzal, hogy mennyire nehéz kikerülni a mélyből és mennyire egyszerű oda visszaesni. Ezt pedig nem engedhette meg magának a család. A Géza nem is vágyott vissza, hiszen már három éves korától kezdve napi 12-14 órát gyakorolt. Az első hónapokban még a számára kijelölt hangszerhez sem nyúlhatott, amíg nem volt képes órákon keresztül vízszintesben tartani a könyökét. Az volt a menet, hogy a kicsi, alig hároméves gyerek vállmagasságig felemelte a könyökét, ugyanígy a kézfejét, az édesanyja a kezébe adott egy teli pohár vizet, majd ráterített egy konyharuhát a karjára és azt kellett tartani mozdulatlanul hosszú órákon át, amíg ki nem loccsant a víz, vagy el nem ejtette a poharat. Ha hibázott, pihenő nélkül elölről kellett kezdeni a fájdalmas műveletet. Minderre azért volt szükség, hogy a későbbiekben megfelelő helyzetben előírásszerűen tudja tartani a hegedű vonóját. Persze üröm az örömben, hogy a Géza végül nagybőgős lett. 

Lacika belegondolt, hogy szerencsétlen valóban hátrányos helyzetű romagyereknek milyen kemény gyermekkora lehetett, nem szaladgálhatott, nem játszhatott a testvéreivel, a barátaival, a nap 3/4-én készült, tanult, gyakorolt, míg ő az osztálytársaival focizott, biciklizett, éjszaka dinnyét lopott a piacról, hajnalban meg iskolatejet és kiflit a közért elől. Ez a Géza meg egész nap csak egy helyben állt a kiskonyhában és ha nem úgy állt a keze, jött a menetrendszerinti pofon, az elölről kezdés. Nem véletlen, hogy a Labanc Géza egy kissé antiszociális ember lett, miközben hegedülni és bőgőzni kiválóan tudott.

Lacika pont ugyanabba a körletbe került, ahová a Géza, de ott nem volt lehetőség kommunikálni egymással. Mint az összes többi katonatársa, Lacika is el volt foglalva a maga problémájával. Nem szerette a kötelező másfél évnyi rabszolgaságot, azzal nyugtatta magát, hogy azon kívül, hogy rendet és fegyelmet tanul, utólag sok vicces történetet mesélhet majd a haverjainak. Egy délután, amikor lejárt a hadtápszolgálat, arra lett figyelmes, hogy a Géza az étkező túlsó sarkán egy eldugott ajtó felé igyekszik, úgy gondolta, hogy megnézi magának ő is, hogy mi van az ajtón túl. Amint belépett, feltárult előtte egy eldugott kis terem, amelynek a közepén ott ült a bejáratnak háttal a Géza, éppen nagy buzgalommal tisztogatott valamit. Amikor Lacika feleszmélt, hogy hová került, szélesen elvigyorodott. A teremben borzalmas állapotban magukra hagyott hangszerek feküdtek szerte-szét. Nem hittek a szemüknek, hogy pontosan ezen a helyen, a zenei analfabéták központi bázisának kellős közepén találtak hatalmas kincseket. A sarokban egy ütött-kopott dobfelszerelés állt, a földön pedig egy pár törött-repedt gitár. A Géza szakértői szemmel ellenőrizte a falak és az ajtó vastagságát és megállapította, hogy jobban szigetel, mint egy hangstúdió.

A Géza egyébként úgy talált az eldugott teremre, hogy ebéd közben az egyik alhadnagy odalépett hozzá és a fülébe súgta, hogy mit és hol keressen. A kincsesbánya megtalálása után könnyebben vette a kötelező szolgálatot is. Mivel megvolt a közös érdeklődési pont, Lacika hamar összehaverkodott a mokány gyerekkel, és attól a perctől kezdve szabadidejük minden percét a kis teremben töltötték. Megtisztították a gitárokat, felhúrozták és amennyire lehetett behangolták. Már nem számított a katonaság, hogy nem mehetnek haza, hogy őrséget kell vállalniuk, azokért az órákért éltek, amiket lent tölthettek a titkos teremben és soha, senki nem nyitott rájuk. Olyan dalokat gyakoroltak, amiket mindketten ismertek, és közben a Géza tanította gitározni Lacikát, mert az ő hangszeres tudása még elég kevéske volt. Ez a putriból származó egyszerű cigánygyerek pedig remek tanárnak bizonyult, minden fogást nagy türelemmel annyiszor mutatott meg, ahányszor csak szükségesnek tartotta és a jó tanárnak kiváló tanítványa lett. 

Amikor tehették mindig együtt voltak, miközben alig beszélgettek, minden közösen eltöltött pillanat csak a zenéről szólt. A Géza zenei képzettsége, elméleti ismerete - bár csak a szüleitől tanult - magas szintű volt, hogy Lacika élete legnehezebb iskoláját járta, mégis ezek voltak számára a legboldogabb hónapok. A Labanc Géza – aki örök magányra lett ítélve –, ha csak 18 hónapra is, de barátra talált.

Így repült el másfél év és Lacikából jól képzett, ügyes zenész lett, aki alig várta, hogy a civil életben kamatoztathassa tudását és végre egy jó zenekart alapítson. A Labanc Géza pedig megmaradt az olcsó bárok magas színvonalú jazz muzsikájánál, valamint kiegészítő lehetőségként az esküvőknél, ahol azért nagy ritkán hegedűn is játszott.

Leszerelésük napján bezárták maguk mögött a kis terem ajtaját, de a kulcsot a zárban hagyták, hátha egyszer még más is felfedezi a csodás menedéket. A kapuban egy utolsó, erőteljes kézfogással megerősítették soha ki nem mondott barátságukat és végtelen tiszteletüket egymás iránt. A leszerelés után a két fiú többé nem találkozott egymással, de amikor bármelyiküknél szóba kerülnek azok a felejthetetlen katonaévek, csak a közösen eltöltött pillanatok jutnak eszükbe abban az eldugott kis teremben, azokkal az ütött-lopott, mégis csodálatos hangszerekkel…

folytatjuk...

Írta: Fiery