Cikipédia 14/26 A Budai Ifjúsági Park majdnem teljes története – 1971

Magyarországon a zenei élet sokkal szabadabb - mint a testvéri szocialista országokban -, mégis a haladó nyugati kultúrához képest évekkel elmaradva működik. Sem az újságok, sem a rádió nem szolgál olyan témával, amivel követni lehetne a kinti fejlődést, csak a Szabad Európa rádió és a Radio Luxembourg adott hanganyagban némi támpontot, ezért a koncert kultúra is jóval később - a TV műsoraiban látható képek alapján - honosodott meg. Többek között nyugaton pont ezért nem értették meg a '80-as évek elején itthon nagyot futott Hungária kamu nosztalgia produkcióját. (Magyarországon sosem volt jampec világ, azt a néhány fickót - aki megpróbálta divatként behozni - elég hamar elintézték). 

Itthon 1971-es év újra a változások ideje, de ezúttal a politika lazulásának köszönhetően. Meglehetősen furcsa írást olvashatunk a Hídfő nevezetű újságból, ami elég durván veszi górcső alá az aktuális politikai helyzetet. Arról nincs információm, hogy az újságíró a továbbiakban is dolgozhatott-e a sajtó égisze alatt, vagy ezek után visszavonhatatlan ajánlatot kapott egy külkerületi gyárból, miszerint szívesen alkalmaznák őt hegesztői, vagy szarlapátoló munkakörben, persze csak azért, nehogy KMK-s (közveszélyes munkakerülő) legyen.

A történetben szereplő Rajk Lászlóval kapcsolatos észrevétel azonban még erősebb és egyben bizonyíték arra, hogy aki "valakinek" a gyermeke, az abban a korszakban is bármit megtehetett. Jó, értem én, hogy kicsivel később a rendszerváltás után kiderült, hogy ezek az elkényeztetett harsányan lángoló ifjak, akik a pubertástól a székdobálásig mindent megúsztak, igazi ellenállók voltak, szembe szálltak a rendszerrel, csak nem úgy, ahogyan azt mi elképzeljük. Mindenesetre érdekes írás. Vajon mire gondolt a költő?

Miniatűr polgárháború zajlott le nem régiben a budai ifjúsági parkban. Történt ugyanis, hogy a Kommunista Ifjúsági Szövetség (KISZ) táncestélyt rendezett, amelyen az ifjú kiszisták fekete ruhában és jól kötött nyakkendővel az álluk alatt jelentek meg. A legújabb pártutasítás szerint ünnepélyeken, összejöveteleken "kommunistához méltó öltözékben kell megjelenniük a tagoknak", ami annyit jelent, hogy elmúltak azok az idők, amikor a kommunista elvtársakat koszos ing és ötnapos mosdatlanság jellemezte. Elmúltak azok a harcos idők, amikor Rákosi Mátyás első parlamentje úgy nézett ki, mint egy külvárosi csapszék. A péksegédből miniszterré avanzsált Marosán Gyuriból dőlt az alkohol, amikor nyitott ingben, felsőkabát nélkül foglalt helyet a bársonyszékben. Egy Piros nevű kommunista hölgyszerűség Sulyok Dezsővel folytatott vita során beismerte, hogy ő bizony "altesti bérmunkás" volt azelőtt, mely foglalkozására még képviselő korában is büszke volt.

Szóval no, ezek az idők elmúltak és az új párttagok lassan kezdik utánozni a "rothadt nyugati" életformákat. Legalábbis külsőségekben. A fiatal kommunisták is, ott a budai népünnepélyen. Már éjfél felé járt az idő, amikor egy úgynevezett huligán társaság is részt akart venni a táncos mulatságon. Csőnadrágban, hosszú hajjal rontottak be a terembe, mire a program felelős elvtárs felszólította őket, hogy előbb menjenek haza, borotválkozzanak meg és úgy jöjjenek vissza. Az ifjak erre felborították az asztalokat és parázs verekedést rendeztek. A nagy népi összejövetelnek mindenütt ott levő rendőrség vetett véget. Toloncautóba tuszkolták a résztvevőket és bevitték őket a rendőrségre, ahol kiderült, hogy a randalírozó csőnadrágosok vezetője ifjabb Rajk László volt, a Rákosi parancsára kivégzett Rajk László fia. Tekintve, hogy a Rajk név még mindig mumus egyes főpártkorifeusok előtt — így felsőbb utasításra az ifjú Rajkot hajnalban szabadlábra helyezték. Hogy német hasonlattal éljünk, meg kell említenünk, hogy Brandt német kancellár Péter nevű fia is hasonló népünnepélyeken szokott részt venni, sőt egyízben meztelen felsőtesttel táncolt valahol nyakában egy valahonnan ellopott lovagkereszttel, jobb kezében pedig vörös zászlót lobogtatva. Nem olvastuk, hogy a német rendőrség eljárást indított volna ellene . . .

Akár hisszük, akár nem, ekkoriban létezett egy olyan sajtótermék, amelynek a neve Valóság volt. Aktuális ügyeket, problémákat igyekezett megvitatni amúgy "demokratikusan". Ilyen volt a Budai Ifjúsági Park farmer ügye is. A cikk ugyan felveti a kérdést, valamit válaszol rá, de a megoldásról egy szó sem esik. Ahogy szokták mondani, csak a fingot darálták és ez a szocializmus jellemzője volt...

A Valóság múlt havi számában nyílt levelet írt Gyurkó László a KISZ Központi Bizottságának, őszinte szándékát és segíteni akarását, amely arra indította, hogy több tízezer budapesti fiatalt érintő és foglalkoztató ügyben szót emeljen, csak tisztelni tudjuk, egyetértünk azokkal az elvekkel is, amelyeket levelében megfogalmazott. Az ügy, amelyről nyílt levele szól, a Budai Ifjúsági Park úgynevezett "farmer-ügye" ez év áprilisa óta témája különböző lapok bennünket elmarasztaló cikkeinek. A Valóság júliusi száma is idéz közülük néhányat a nyílt levél utáni Nagyító rovatban. Már az első újságcikk megjelenésekor azt gondoltuk — s a későbbiek során megerősödött véleményünk —, hogy a bírálatokra egyetlen módon reagálhatunk helyesen: a valóságos tények, a valóságos helyzet minél alaposabb feltárásával. E szerint próbáltunk cselekedni a közelmúltban, s most is ezt tesszük, válaszképpen Gyurkó László levelére.

Elöljáróban annyit, hogy a Budai Ifjúsági Parkot kezdettől fogva a KISZ Budapesti Bizottsága irányítja, most már az újonnan megnyílt Kőbányai Ifjúsági Parkkal együtt. Hosszú évek során kialakult az a rendszeres gyakorlat, hogy a KISZ Végrehajtó Bizottsága évente két alkalommal, tavasszal, induláskor és ősszel, az évad befejeztével megvitatja a parkok munkáját: jóváhagyja programjukat, illetve értékeli a program gyakorlati megvalósítását. Ilyen alkalmakkor megpróbálunk javítani a működési feltételeken, de számos esetben elvi döntés is születik.

A Magyar Hírlap egyik nyári számában végre valaki felfedezte, hogy 1971-ben kerek tizedik évfordulója van a Parknak. Az írás tényszerűen számol be az itt történtekről fejlődésről és változásokról. Nem győzöm hangsúlyozni, hogy ebben az időben még rengetegen foglalkoztak a fiatalokkal és ez – ha terhes is az érintetteknek – fontos volt nagyon.

Tíz éve, 1961 augusztusában nyitotta meg kapuit Budán a néhai Várbazár helyén az Ybl Miklós Ifjúsági Park. Sok ezer fiatal társadalmi munkája és sokmilliós anyagi erőfeszítés hozta létre annak idején az ország legnagyobb ifjúsági szórakozóhelyét. Restaurálták a bazár öreg kőoszlopait, rendbe hozták és a lehetőség szerint elnyűhetetlenné tették a kis kupolás épületet. Akadtak ellenzői is a tervnek; a környékbeliek nyugalmukat féltették a gyerekseregtől, mások a műemlékek épségéért aggódtak. Azóta a balsejtelmek eloszlottak. A Park fogalommá vált.

A tinédzser csak úgy mondja; "megyek a Parkba", és ebből a hasonkorúak biztosan tudják, hogy a budai Duna-part felé indul. A belépődíj öt forint, s ez azt jelenti, hogy a 3—5000 személyt befogadó óriás park nem csak rentábilis, de önmaga fejlesztését is többnyire finanszírozni tudja. Megnyitása óta Rajnák László igazgató vezeti egy kis gárda élén az intézményt. A vendéglátásról a Dél-budai Vendéglátóipari Vállalat gondoskodik, egységesen III. osztályú árakkal. Az étterem modern, és ahogy idáig is apránként épült, úgy tervezik, ezután is bővíteni fogják. Ahogy épült és szépült az egy évtized alatt, úgy váltottak a divatok és az ízlésnormák is. Az Ybl-parkba hosszú hajú, tarkán öltözött fiatalok járnak, és ez csak azoknak meglepő, akik először látják így, nagy tömegben őket. A tinédzserek ilyenek, ezt el keli fogadnunk, nevezhetjük korszellemnek, tünetnek, divatnak — mindegy. Az évek során kiderült, vitatkozni nem érdemes rajta. A kamaszfejek között huszonéves arc villan fel. Szabó András, a Közgazdasági Egyetem hallgatója is szemlélődni jött ide. Úgy tervezi, idővel egy szociográfiát ír az ifjúsági parkról. Érdekes dolgokat vett észre. — A budapesti tizenévesek legtöbbje — mondja — ipari tanuló, munkás, középiskolás. Valószínű, hogy az ifjúsági parkban is a generáció belső arányainak megfelelő számban fordulnak meg munkások és diákok, de észrevehető különbség nincs közöttük, egyformán szórakoznak. Táncolnak, zenét hallgatnak, beszélgetnek, és ahogy körül ülik a néha tíz-tizenöt tagú társaságok az összetolt asztalokat, észre kell vennünk, hogy itt a társasági élet egy vadonatúj formája bontakozik ki.

Talán a mindenkit befogadó óriás park egészséges demokratizmusából következik, hogy ezek a társaságok minden fiatal számára teljesen természetesen heterogének. Ritka az egy gimnáziumból vagy egy gyárból toborzódott társaság, a tagok gyorsan cserélődnek, a kapcsolatok viszonylag lazák, és a fiatalok számára teljesen természetes, hogy a kor, a származás, a munkahely vagy az iskola nem adhat okot sem miféle elkülönülésre.

Rendbontók? Vannak. Szerencsére évről évre kevesebben. Az ifjúsági parknak fennállása első három évében tagadhatatlanul rossz volt a híre. Sok volt a verekedés, akadtak "rosszlányok", egyszóval nem minden tekintetben volt alkalmas az ifjak épülésének előmozdítására. A vezetők szerencsére idővel kiismerték a rendbontás mozgató rugóit, és kiderült, hogy mindig ugyanazok a bajkeverők. Néhány tucat huligán kitiltása gyökeres javulást eredményezett Persze ez még mindig nem jelenti azt, hogy szelíd és paradicsomi állapotok uralkodnak a Duna-parti szórakozóhelyen. Néha a féltékenység, a kakaskodás, vagy a táskában becsempészett szeszes ital megsűrűsíti az indulatokat és akkor néhány percig zuhognak a pofonok. A végeredmény mindig ugyanaz: futólépésben érkeznek a markos rendezők, és a verekedőket az igazgató egy időre — vagy végleg — az eset súlyosságától függően, kitiltja a parkból. A szigorú büntetés és a jól időzített megbocsátás eredménye: jó pár néhai nehéz gyerek tartozik ma már a rendfenntartás mindig segítő törzsközönséghez Közéjük tartozik Stefanovits Péter villanyszerelő is. — Három évvel ezelőtt — meséli — egy bunyóért két hónapra ki voltam tiltva. Pedig nem is én kezdtem. Iskolába jártam, nem volt pénzem, esténként két hónapig otthon kellett csücsülnöm. Azóta igyekszem megakadályozni minden verekedést. Egyszerűen nincs értelme, azt sem szeretném, ha kitiltanának és másnak sem kívánom ezt.

A fegyelmet fenntartani hivatott rendszabályok néha túl szigorúra sikerültek. Évekig tartott a farmer- és a hosszúhajvita, amit a kapuőrök által, külsejük miatt kirekesztett fiúk, vagy lányok kezdtek, és az elmúlt két évben a sajtó folytatott. Az ifjúsági park gazdája, a budapesti KISZ-bizottság. A park irányítója, Gábor László, az agitációs és propagandaosztály munkatársa így emlékszik a már lezárt ügyre: — Ez a rendszabály korábban nevelési koncepciónk része volt. A farmernadrág és a hosszú haj divatja csak az elmúlt egy-két évben vált általánossá, régebben — tapasztalataink szerint — valóban problematikus embert jeleztek ezek a külsőségek. Ma már a megkülönböztetésre ez a módszer nem alkalmas. Most csak egyetlen feltétele van a belépésnek: piszkos, rongyos egyetlen vendégünk sem lehet. Még az ilyen fiatalt sem zárjuk ki kurtán-furcsán, a kapuban álló rendező megindokolja, hogy miért nem engedik be, és megpróbálja rábeszélni: menjen haza, öltözzön át, vagy mosakodjon meg. A piszkosak-rongyosak ősidőket idéző divat-illatfelhőjükkel és paletta színű ruha roncsaikkal nem tehetnek mást: a kerítésen kívülről "élvezik" a többiek szórakozását.

Kevesen vannak a sok ezer vidáman táncoló tinédzserhez képest — Most az a legfontosabb feladatunk — mondja Gábor László —, hogy színesebbé, tartalmasabbá tegyük programjainkat. Minden este más beat együttes áll a színpadra. Hogy az értékes műfajra felhívjuk a figyelmet, hetente egyszer Pege Aladár dzsesszegyüttesét is szerepeltetjük. Első irodalmi műsorkísérletünk a Forrás költőcsoport estje volt — kellemes meglepetés — nagy sikerrel. Az augusztus 20-i ünnepi emlékműsorban sokan szerepeltek azok közül, akik az elmúlt tíz évben sikeresek voltak az Ybl-park színpadján. Jól érezzük magunkat Már csak egyetlen kérdés van hátra. Azon az estén, amikor a fentieket megtudtuk — az Apostol együttes blues ritmusaira ezrek ringatóztak egy ütemre — vagy két tucat fiatalt megkérdeztünk, nem unalmas-e ez így, mindig csak beatzenét hallgatni; csikorgót vagy lágyabbat, kavargót vagy népdalízű tiszta dallamot — mindegy. A legtömörebb választ egy fitos orrú, szőke gimnazistalány adta; — Mi rengeteg más, értelmes dolgot is csinálunk, de ide azért jövünk, hogy együtt, egymás társaságában zenét hallgassunk és táncoljunk. Ezt várjuk a parktól, és ezt kapjuk. Jól érezzük magunkat…

A Magyar Hírlap egyik szeptemberi számában ismét előkerült a Budai Ifjúsági Park helyzete. Noha a Parkot minden évben – minimális szinten – felújították, azért az mégis több figyelemre szorult volna. Szeretett szórakozóhelyünk tíz év alatt egyre romosabb állapotba került, amit elsősorban a fiatalok rongálásainak – falrugdosás, krétafeliratok – tudtak be, miközben inkább a cement, tégla és egyéb anyagok hiánya jelentette a fő problémát.

Talán a kelleténél is több szó esett az "utóbbi években az ifjúság külsejéről. Se szeri, se száma a különféle nyilatkozatoknak és cikkeknek, s nem ritkák bennük a végletes állásfoglalások sem. Az egyik véglet a külső jegyek alapján az ifjúság "elfajulásának" rémképét idézi fel prófétai aggodalommal, a másik pedig cinkos szemhunyorítással tesz engedményeket annak az antidialektikus naivitásnak, amely szerint a külső jegyeknek semmi közük sincs a fiatalok valódi hangulataihoz, életérzéséhez, emberi fejlődéséhez. Idézhetnénk természetesen több józanul mérlegelő, a végleteket okosan elkerülő megnyilatkozást is, például Gyurkó László író-képviselőnek, a KISZ központi bizottságához intézett levelét. Emlékezetes, hogy a Valóságban nyilvánosságra hozott levél élesen elítélt "minden szemléletet, amely a külsődleges, s nem a lényegi jegyek alapján mond ítéletet", majd hozzáfűzte: "Senkinek sincs joga a maga ízlését a közízlés rangjára emelni". Gyurkó ezzel egyáltalán nem valami elvtelen laissez passer álláspontot képvisel, hiszen egyúttal azt is hangsúlyozza: "A felnőtt társadalom nemcsak kénytelen, hanem köteles is tilalmakkal és megkötésekkel korlátozni az ifjúságot".

Szerintem lehet úgy is véleményt nyilvánítani, hogy közben nem gondoljuk azt, hogy a mi zsebünkben van a bölcsek köve, de visszatekintve elmondhatjuk, hogy bizony a külső megjelenés számít, mert az képes befolyásolni a belső tulajdonságainkat. És itt van az utolsó mondatban elrejtve az igazság és a titok egyaránt. A tapasztalatlan fiatalságot nagyfokú figyelemmel és megértéssel, de irányítgatni, támogatni kell. Ez a koncepció hiányzik erőteljesen a mai világból. A gyerekkel nem foglalkozik se a szülő, se a tanár, senki. Ma apa és anya helyett gyerektelen üzletemberek sugallják, hogy mi a jó és aki az ellen szólni mer, azt azonnal eltiporják. 

Méltó volt a levélhez az az őszinte és megértő válasz is, amelyet Csillik András a KISZ nevében tett közzé a folyóirat következő számában. Az említett levélváltás még jellegzetesen nyári témából, a budai ifjúsági park divatnormáiból indult ki, az Élet és Irodalom szeptember 11-i számának Hej, haj című glosszája azonban már arra figyelmeztetett, hogy a szeptember beköszöntésével a fiatalok külseje miatt fellángoló ellentétek tűzfészke az ifjúsági parkokból az iskolákba tevődött át. A glosszaíró értesülései szerint egy iskolaigazgató a hosszú hajú fiúkat sommásan társadalomellenesnek minősítette, a Világnézetünk alapjai elnevezésű tantárgy tanára pedig egyenesen buktatással fenyegette meg az egyik hosszú hajú fiút. Sajnos, a glosszaíró nem tudja, hogy az igazgató és a tanár milyen hosszú haj ellen emelt szót, holott ebben az esetben az sem lett volna teljesen mellékes. Ám akár boglyasra ondolált hajkoronák ellen szállt harcba a glosszában kipécézett két pedagógus, akár szerényebben divatos frizurák ellen, annyi mindenképpen bizonyos, hogy az iskolákban sok kínos konfliktust robbantanak ki a divat újdonságai. Mihelyt a diáklányok hosszú nadrágot vesznek fel, vagy elvékonyodik a szemöldökük, és meghosszabbodik a szempillájuk, mihelyt a fiúk farmernadrágba bújnak és oldalszakállt vagy a hagyományosnál néhány centiméterrel hosszabb hajat növesztenek, nyomban akadnak pedagógusok, akik élesen felcsattannak, és rendreutasítják, sőt. nemegyszer meg is büntetik ezeket a diákokat. A diák pedig úgy érzi, hogy méltatlanul megalázták, s még jó, ha csak akkor csikorgatja a fogát, amikor senki sem látja.

Vajon szükségszerűek-e ezek a keserves összeütközések? Úgy gondolom, hogy nem. Mindenesetre súlyosan vét a szocialista pedagógia elvei ellen az a tanár, aki bármi okból — beleértve a hosszú hajat és a szoknya hosszát is — megalázza a tanítványát. Korántsem lehet azonban ugyanezzel a vétséggel vádolni azt a pedagógust, aki az ifjúság iránti felelősségtől áthatva szót emel a divat hóbortjai és túlzásai, vagy akár csak a legújabb áramlatok túl gyors követése ellen. Az iskolának ugyanis egyebek között, rendkívül fontos hagyományőrző funkciói vannak. Hol tart a pedagógia? című könyvében Roger Gal, a neves francia marxista tudós-pedagógus így ír: "A pedagógusoknak az az elsőrendű feladatuk, hogy a múlt örökségét származtassák át a felnövő nemzedékre". Érthető tehát, ha a pedagógus nemcsak a tananyagban igyekszik a visszavonhatatlanul igazolt tudományos igazságokhoz tartani magát, hanem a viselkedés és az ízlés hagyományos normáit is szeretné többé-kevésbé változatlanul megőrizni. Nem lehet tehát rossz néven venni tőle, ha azt akarja, hogy tanítványai ne fussanak hanyatt-homlok a divat változásai után, s az iskolában se hajviseletükkel, se öltözködésükkel, se viselkedésükkel ne hajhásszák a feltűnést. Az ÉS glosszaírója kijelenti, hogy a fodrásznál "még egy gimnazistának is joga van a saját fejéről dönteni". Valóban úgy véli a szerző, hogy a gimnazistának a fodrásznál nem kell gondolnia a munkahelyére, az iskolára? Akár tetszik, akár nem, minden munkahelynek és munkakörnek megvannak a külső megjelenésre vonatkozó normái is. A külkereskedő nem tárgyalhat partnerével nyakkendő és zakó nélkül, az esztergályos nem állhat gépe mellé libegő-lobogó hacukában, a közért-kiszolgálónő nem mérheti a parizert bikiniben, fehér köpeny nélkül, a diáklány nem járhat iskolába halványlila forró nadrágban, s a diákfiú haja sem lehet olyan az iskolapadban, mint a zenészeké a beatkoncertek dobogóin. Persze, azt sem szabad elfelejteni, hogy az iskolának nem csupán hagyományátörökítő funkciója van, hanem egyúttal a mozgó világ változásait is nyitott szemmel kell figyelnie, s friss érzékenységgel kell igazodnia ezekhez a változásokhoz. A pedagógus nem fogadhatja berzenkedéssel, hanem csakis tettrekész érdeklődéssel, ha a szaktudományok legújabb eredményei, a legújabb művészeti irányzatok vagy a korszerű pedagógiai módszerek kopogtatnak az iskola kapuján, s ugyanígy számolnia kell a diákdivat gyors változásaival is. A túlzásoktól csakugyan vissza kell tartania tanítványait, de a legfélénkebbeket talán éppen neki kellene biztatnia, hogy növesszék valamivel hosszabbra a hajukat, mert a géppel felnyírt tarkó már kiment a divatból. Ez azért is nagyon fontos, mert csakis így lehet elejét venni annak, hogy a haj és szoknyahossz-pörpatvarok szakadékot nyissanak tanár és diák között.

És akkor a kismalac beengedte a házába a farkast. Először a hosszú haj, a farmer, aztán a kakastaréj és a csíkos nadrág, alkohol, fülkarika, tetoválás, drog, amik önmagukban pusztán csak önkifejezési formák, idővel kinövi mindenki, mégis mindennek az alapja. 

A szociálpszichológia egyik kiváló művelője nemrégiben közvélemény-kutatást végzett arról, hogy melyek a tizenévesek legfőbb panaszai a felnőttek ellen. A panaszok listáján meghökkentően "előkelő" helyre került ez a kifogás: "Szüntelenül zsörtölődnek a hajviseletünk és az öltözködésünk miatt." Pontosan erről a szüntelen zsörtölődésről kellene minél gyorsabban leszoknia minden felnőttnek — az iskolában és az iskolán kívül egyaránt. Ha ez sikerülne, akkor bizonyára annak is könnyebben a végére járhatnánk, hogy milyen belső motívumok fejeződnek ki a sokat kárhoztatott külsőségekben. Indulatmentesebben tűnődhetnénk el például azon, hogy társadalmilag miként függ össze a hosszú haj és a szakáll divatja, vagy az indián elemek alkalmazása a legújabb modelleken a "vissza a természethez" rousseau-i elvének újjáéledésével. Hogy aztán ezt miképpen értékeljük, az más kérdés — ezúttal csak az összefüggések bonyolult voltára kívántunk utalni. Az egyéni variánsok tekintetében pedig alighanem azt is meg kellene végre vizsgálni, hogy nem húzódnak-e meg a személyiség fejlődésének bizonyos zavarai a divatirányzatok túl gyors követése mögött. Nem lehetséges-e például, hogy egy alacsony termetű, közepesen tanuló fiú, aki tanulmányi eredményei miatt állandó összeütközésben van a szüleivel, azért növeszt excentrikusán hosszú hajat, mert így legalább a társai között sikert érhet el, és a lányok sem tekintik többé "kisfiúnak? De mihelyt mindez kiderül, egyúttal az is nyilvánvalóvá válik, hogy a diákgyerek torz sikervágyát nem a haj és a többi külsőség ostorozásával. hanem csakis a belső feszültségek feloldásával lehet és kell leküzdeni. Ha megmaradunk a külsőségek ostorozásánál, úgy járunk, mintha a sör minőségét egyedül a hab alapján akarnánk megítélni. Márpedig mindenki tudja: nem igazi sörivó az, akinek csak a habról van mondani- vagy vitatkozni valója.

Az Esti Hírlap Záróra a Budai Ifjúsági Parkban címmel készített egy rövid összefoglalót az évről. Jó lett volna legalább egyetlen mondat erejéig megemlékezni az évfordulóról, de ez elmaradt, ráadásul a rövid írást szinte szó szerint átvette a Népszabadság is.

Százharminc nyitvatartási nap, 300 000 vendég két fontos adat a budai Ifjúsági Park elmúlt szezonjának most elkészített gyorsmérlegéből. A népszerű ifjúsági szórakozóhely, amely vasárnap lesz utoljára nyitva, az idén is megtartotta vezető helyét, bár a nyáron két vetélytársa is akadt: a pestlőrinci és a csepeli park. Az elmúlt hónapokban összesen 24 hivatásos zenekar koncertezett a vár aljában a pesti fiúk és lányok előtt, s dobogóra lépett 14 amatőr, két vidéki és egy külföldi könnyűzenei együttes is, önálló hangversenyt adott a budai fák alatt a Juventus, a Hungária, a Lokomotív és az Illés együttes. Különösen nagy sikere volt a május elsejei, az augusztus 20-i, az Anna-báli és a szüreti mulatságnak, amelyen több tízezren vettek részt, 1971. újdonsága volt, hogy ifjúsági divatbemutatón népszerűsítették az ízléses, korszerű öltözködést, megrendezték a Magyar Ifjúság "Forrás" rovatának irodalmi estjét, a Pege együttes pedig a modern dzsesszmuzsikából adott ízelítőt, közkedveltek voltak az idén először lebonyolított játékos, ismeretterjesztő vetélkedők is. A Budai Ifjúsági Park vasárnapi búcsúműsorán délután a Kex együttes, a Syconor, majd a Bergendi zenekar húzza a talpalávalót. Az esten fellép Sándor György is.

1971-ben tíz éves az Ifipark és ez nagy időnek számított akkor. Generációk váltották egymást A táncosok nem értették a beatzenét, az öltönyösök a farmert, a szépen fésültek a loboncosokat. A vokál centrikus zene kedvelői nem fogadták el az ordibálást, a dallamos hangokat felváltotta a torzítógitár. Tíz év alatt is rengeteg változás történt a világban - itthon persze kevesebb -, a Beatles és a Rolling Stones után jött az Animals, a The Birds, a csend hangjain bekúszott Simon & Garfunkel, miközben pillanatok alatt berobbant a The Cream, a T.Rex, a Deep Purple, Led Zeppelin, miközben Magyarországon az Illés, a Metro és az Omega szenthármast 1976-ig, a Piramis érkezéséig nem közelíthette meg senki, talán csak Radics Béla zenekarai, a Sakk-Matt és a Tűzkerék. 1971 a változások éve volt, csak a zene maradt a régi...

Folytatjuk… (2023.07.05.)

Készítette: Fiery

Fotó: Fortepan / Rubinstein Sándor