Cikipédia 14/25 Egy mindent eldöntő szombat

Igaz történet alapján... 

A '80-as évek legelején még hangosan szólt az előző két évtized őszinte kőkemény rockzenéje, de már a közelben ólálkodtak a változást követelő első új hullámos és punk bandák is. Mivel a minőségi határok egyre távolabb kerültek, pillanatok alatt megtelt a hazai könnyűzenei piac. Lehetett ízlés, vagy ízléstelenség szerint válogatni, viszont így a rengeteg együttesre egyre kevesebb rajongó jutott. Számos alkalommal esett meg az a szégyen, hogy többen voltak a színpadon, mint a színpad előtt. Persze akkor mindez kit érdekelt, az volt a cél, hogy az adott zenekar, vagy előadó valamiben kitűnjön a többi közül és ha koncerttel nem tudott a többi fölé magasodni, előkerültek alternatív lehetőségek...

Lacika a munkás származású - valamennyire tehetséges - basszusgitáros sárga-zöld csíkos hegedűalakú csehszlovák gyártmányú Orfeus gitárja társaságában kereste a megfelelő muzsikustársakat alakuló együttesébe. Nem rég nőtte ki első zenekarát, a Békéscsabai szatírt, amit még az iskolában hozott létre az osztálytársaival. Nem jött össze, mielőbb tovább kellett lépnie. Azt tudta, hogy érdemes az öreg zöldséges, a János bácsi fiát, Jancsikát bevenni az új bandába, mert úgy énekel, mint senki más a téren. Szóval nem énekel jól, de a manus egy megveszekedett őrült, ha a színpad közelébe kerül és Lacika pont egy ilyen figurát keresett. Egy alkalommal, amikor kint üldögéltek többed magukkal a téren, Lacika neki szegezte a kérdést, hogy lenne-e kedve betársulni a bandába, Jancsika közel négy másodpercig tartó gondolkodás után beadta a derekát és ettől a naptól kezdve már kettesben tanakodtak, és szervezkedtek. az együttes jövöjéért.

Ekkoriban oszlott fel a USA (United Scandalous Animals), vagyis az Egyesült Botrányos Állatok nevezetű botrány együttes. Ők egy ismeretlen, de azért menő punk banda voltak, Óbudán volt a törzshelyük egy kisebb vendéglátó egységben, ahol a koncertjük után – ha maradt valami a helységből – horror filmeket vetített a tulaj. Gilice volt az énekes, akinek az apukája egyébként a téglagyár gyárigazgatója volt. Gilicének sem volt jó hangja, de a műfaj ezt nem is követelte meg tőle. Teddy mackó volt a gitáros, aki viszont harmincöt kilója ellenére úgy viselkedett, mint egy igazi punk. Az ismerősei szerint komplett idióta volt. Bárkit terrorizált, ha az kisebb és gyengébb volt, de csak akkor, amikor Böhöm is mellette állt. Böhöm a basszusgitárosok ékes példányaként egyetlen hangot sem volt képes rendesen lefogni, de meglehetősen izmos volt, annyira, hogy a vágóhídon, ahol dolgozott egykézzel húzgálta a félmarhát. A dobok mögött Gerinc terpeszkedett, aki egy agresszív állat volt és az egyetlen zenésznek mondható fickó a csapatban. Összességében a sikereik éppen annyit értek, amennyit a zenekar, azzal a heti 30-50 nézővel.

Szóval egyéb okok miatt feloszlott ez a banda is. Gilice szerint az épületben lakók - ahol rendszeresen próbáltak - nem értették a magasfokú művészet lényegét, ezért minden egyes alkalommal kihívták rájuk a rendőrséget, de ez nem lett volna baj, viszont volt a kocsma előtt egy tartalmasabb verekedés, aminek az lett a következménye, hogy a kerületi rendőrkapitányság a Pártvezetés jóváhagyásával betiltotta a zenekart. Böhömöt és gerincet 2 évre eltiltotta a színpadtól. 

Ezúttal kivételesen nem is ők voltak a hibásak. Volt egy csávó, a Benedek, akit nem engedtek be a bulira, mert szórakozás helyett állandóan bunyózni akart. A félreértések elkerülése végett Benedek nem a pápáról kapta becenevét. Szóval ez a Benedek zárás után megvárta az utolsókat, akkor kiugrott a bokorból és hátulról két hatalmas pofonnal földre küldte a szelíd óriás Böhömöt, és a mellette sétáló Gerincet. Böhöm viszont a lendületes maflás ellenére - Benedek előzetes terveivel szemben - felállt. 

Benedek fél éves kórházi ápolásra szorult, valamint némi fogkiegészítésre és egy évet halasztania kellett a kőműves szakmunkásképzőn. Teddy mackó bár szemtanúja volt az esetnek, nem állt be verekedni, ő bátran a fák mögül követte az eseményeket, így megúszta az ilyenkor szokásos hivatali eljárásokat.

Jancsika meg Gilice nagy haverságban voltak és egy házibulin - Lacika előzetes jóváhagyásával - ledumálták a közös banda jövőjét. Hamarosan megkezdődtek az első próbák. Teddy mackó gitározott, Gilice énekelt, Lacika lett a basszusgitáros és a szövegíró, míg Jancsika a vokál mellett a Casio dobgépet kezelte. Az elképzelés az volt, hogy túllépnek a punkzenén és a valamennyivel igényesebb új hullámos figurát vetik be. Az most a nagy divat úgyis.

A próbahellyel természetesen nagy szerencséjük volt, mert Gilice faterjának a gyárához tartozott egy kisebb kultúrház egy Pest melletti községben, egy erdő szélén. Kicsit hosszú volt az út odáig, de hát ilyen tuti biztos hely ekkoriban sem termett minden bokorban. A zenekar felvette az Amorf nevet és elkezdtek komolyabban gyakorolni. Az volt a tervük, hogy ha meg van vagy 8-10 dal, akkor jelentkeznek az Ifiparkba, a Ganzba, az ELTE-re, meg az FMH-ba, mivel duzzadtak az önbizalomtól, számukra egy pillanatig sem volt kérdéses, hogy tárt karokkal várják őket.

Azt még hozzá kell tennem, hogy a Pártvezetés a KISZ-szel karöltve valóban komoly támogatást nyújtott a fiatal új hullámos zenekaroknak, persze a rockzenészek kárára. Fura volt átélni, ahogy a diszkó, beat, vagy a slágerzenészek 1978-79-ben sorra alapították rock együteseiket kisebb-nagyobb sikerrel, aztán meg ugyanolyan gyorsan átváltottak az új hullámra. Dehát ez egy ilyen időszak volt, maradjunk is inkább a mi hőseinknél.

A dalokon ezernyi szorgos hétvégén keresztül dolgoztak a fiúk. A próbák után csak a hangszereket cipelték haza, az erősítőket, keverőt meg a hangfalakat mindig a kultúrban hagyták teljes biztonságban. Mivel más nem használta a termet a kulcs Gilicénél volt mindig. A szürke hétköznapokon próbáltak kapcsolatokat kiépíteni, hogy legyen fellépési lehetőség, de ennél sokkal nagyobb ajándék hullott az ölükbe,

Lacika egy szombat estén elment egy haverja koncertjére az ELTE klubba, Budaörsre, ahol találkozott néhány ott tanuló egyetemistával, akik megmutatták neki vadonatúj stúdiójukat, ahol elmagyarázták, hogy - ha nem is gyári mennyiségben, de - képesek kislemezt felvenni és készíteni. Lacikánál éppen volt - mert mindig nála van - egy kazetta, amire felvették az utolsó próba felvételét és azt meghallgatta hálás mosolyok és mély bólogatások közepette mindenki. A beszélgetés során megkedvelték egymást és Ervin, a stúdióvezető felajánlotta Lacikának, hogy szívesen megcsinálnák az Amorf együttes SP anyagát is. Még ott helyben megállapodtak, hogy a következő vasárnapon történjen meg két dal minőségi felvétele.

Lacika alig várta, hogy a csodát elmesélhesse Jancsikának, meg Gilicének, a napot azonban beárnyékolta, hogy mindkét fiú az aznap délelőtt érkezett katonai behívóját lobogtatta szomorúan. Miután Lacika elmondta, hogy milyen lehetőség előtt áll a banda, a bánat köddé vált, ugyanis az még két hét, addigra simán megvan a lemezanyag és sztárként bevonulni a seregne az már nem olyan vészes. Megbeszélték, hogy melyik két szerzeményt veszik föl és hogy ezúttal még komolyabban veszik a próbát és a szombat mellett pénteken is lemennek a kultúrba gyakorolni.

Pénteken munka után találkozott a négyesfogat és egészen hajnalig próbáltak, finomítottak, módosítottak. Életükben először érezték magukat igazán értékesnek, a zenéjüket fontosnak, életükben először voltak büszkék a saját munkájukra. Hulla fáradtak voltak, úgy gondolták, hogy ezegyszer ott hagyják a klubban a hangszereket, egy gyors alvás után hamarosan úgyis visszajönnek folytatni a munkát.

Szombaton csatlakozott hozzájuk Böhöm és Gerinc is, mert az igazán jó haverokat nem szabad kihagyni egy jónak ígérkező buliból. Leszálltak a buszról és vidáman, lelkesen elindultak a párszáz méter távolban várakozó kultúr felé. Amikor odaértek az épülethez, kissé furcsának tartották azt a sok szemetet, fa- és fémdarabot, amik a bejárat előtt hevertek szerteszét. Teddy mackó vette észre először a betört ablakot, amin egyébként rács volt és Lacika látta meg a kifeszített bejárati ajtót. 

Bent a terem olyan volt, mint - ahogy a híres mű címében is szerepel - tájkép csata után. A hangszerek, a dobgép meg a keverő eltűntek, a többi pedig atomjaira zúzva hevert szét szórva. Szegény Böhöm csak állt az ajtóban és zokogott, a többiek a szétdobált székekre ülve meredtek maguk elé. Egy nagy álom véget ért.

Hirtelen mormogásokat és lépések neszeit hallották meg az erdő felől közeledni. Gerinc ugrott fel elsőnek, majd sorban a többiek. Egymás után rohantak ki, hátha legalább a gitárokat visszahozták. Nem így történt, de a váratlan találkozás mindkét félnek hatalmas meglepetést okozott.

Benedek közeledett magában motyogva egy törött gitárnyakkal a kezében, amikor meglátta pár méterrel maga előtt a zenekart. A vigyor ráfagyott a feltételezett bűnös arcára, aki csak annyit mondott: "Mondtam, hogy velem nem játszhat senki". Csak azért mondott ennyit a srác, aki mint tudjuk, nem a pápáról kapta a nevét, mert Böhöm életében először cselekedett ilyen gyorsan, kettőt lépett előre és Benedek nyaka már a markában volt. Böhöm rávetette magát a fickóra és különböző kérdéskombinációval mindent kiszedett belőle. Miközben Benedek arca kékült, érdekes dudorok és duzzanatok alakultak ki a fején, amelyek sárgáról zöldre, majd lilára színeződtek. A püfölés vasárnap reggelig tartott. Sajnos a hangszerek nem lettek meg többé, mint ahogy az erősítők, és a hangfalak sem voltak többé képesek a zenekar érdekeit és a zenét szolgálni.

A vasárnap nem úgy alakult, ahogy a fiatalok egész héten elképzelték. Az út a lemezstúdió helyett a kerületi rendőrkapitányságra vezetett és átadták Benedeket az ügyeletes tisztnek. A srácok csendben elköszöntek egymástól és hazamentek. Hétfőn megérkezett Lacika és Teddy mackó behívóparancsa is, így sok idejük nem maradt az önsajnálatra és a másfél évnyi katonaság jót is tett. Mindenki kiheverte a maga fájdalmát, kudarcát és többé nem került szóba a zenekar. Egyedül Lacika lépett tovább és leszerelése után alapított egy új zenekart, de erről majd később...

folytatjuk...

Írta: Fiery