Eddig sem volt könnyű egy zenekarnak koncertezni és rajongótábort bővíteni, de a Covid és a világválság után, egy háború közelében még nehezebb, ráadásul a fővárosban egyre kevesebb megfelelő méretű klubot találni. Nehéz időszakot élünk. Mivel élet-halál kérdése a fennmaradás, a szórakozóhelyek gazdái alaposan megválogatják, hogy kit engednek fellépni. Mindent a pénz dönt el, még azt is, hogy egy adott napon jó zenészek lépjenek fel, vagy azok, akik garantálják a közönséget, a bevételt.

Az alábbi történet mondhatnám, hogy megtörtént események alapján íródott, de ezt még csak véletlenül sem mondanám, ugyanis nem akarom, hogy bárki magára ismerjen, pedig az eset nem egyedi. Szóval akkor jöjjön a "képzelt történet egy hazai popkoncertről", ami - mint már tudjuk - pusztán a képzelet szüleménye...

A neves belvárosi rockklub aznap estére szokásától eltérően egy teljesen ismeretlen zenekar fellépését hirdette. Na, erre felkaptam a fejem, mert egy ilyen minőségi kulturális helyen nem játszhat akárki. Gondoltam, megnézem, mégis mit tud ez a névtelen banda, mert az is lehetséges, hogy megalakult egy magyar Cream féle formáció, arról pedig nem akarok lemaradni. 

Jóval a beharangozott időpont előtt érkeztem, pontosan akkor, amikor egy hatalmas vadi új Tesla vágódott be a parkolóba. A csávó megérkezik, lazán kipattan a járgányból, így elsőre a Tesla ellenére informatikusnak néztem a hatalmas szemüvege, meg a '90-es évek stílusú öltözete miatt. Ő észre sem vett, köszönés nélkül, elviharzott mellettem. Csendben követtem - rá volt írva az elégedetten vigyorgó fejére, hogy ő a fellépők egyike. Nem is akárki, egy olyan ember, akinek csak megszületni volt nehéz.

Hamarosan megtudtam, hogy jól gondoltam és civilben ő egy jól menő vállalkozás feje, amit a fatertól örökölt, aki nagyon keményen vitte a céget a szívinfarktusig. Kiderült, hogy ő más. Sokkal lazábbnak, viccesebbnek képzeli magát, ezért úgy döntött, hogy a szigorú munka mellett gyerekkori álmát valóra váltva a színpadra áll és elszórakoztatja rajongóit, jelen esetben a beosztottjait. Nagyon szép ötlet mosolyra bírni az egész nap gürizőket, de gondolom, mindenki "önként" érkezett. A terv bevált, mert a kezdés előtt fél órával már majdnem tele volt a placc. A nívós helyszínnek már nem volt ráfizetéses a buli.

A szórakozásnak pedig ára van, még akkor is, ha a főnök - nevezzük Zsoltinak - játszik a színpadon, aki a beugrót 2000 forintban állapította meg, amit mindenki természetesen "boldogan", dalolva fizetett be a pénztárnál. Szerintem Zsolti ezt azért bent a melóban visszatérítette, ennyire azért nem volt görény. Szóval vadul gyülekezett a nép és ha nem tudom, hogy a jelenlévők kollegák, akkor is hamar rájöttem volna, mert pont olyan volt, mint egy céges buli. Mindenki mindenkivel beszélgetett, miközben külön klikkek alakultak, ahogy én kivettem, a színpadtól a legtávolabb a könyvelők ültek, de az iroda is együtt mozgott. A raktárosok és a szállítók pedig a harmadik sör után ide-oda cikáztak a klikk-asztalok és a véletlenül szabadon cikázó munkatársnők között. A jelenlévők tűkön ülve már nagyon várták a kezdést, mint azt később hallottam, abban reménykedtek, hogy akkor előbb is lesz vége. Na de, hogy ezt a történetet rendesen kibontsam, menjünk vissza az időben néhány hónapot:

Zsolti egy gyerekkori barátja esküvőjén néhány pohár Sex On The Beach koktél után, amikor már "nagyon jól érezte magát", az esküvői zenekar játékát hallgatva merész döntést hozott. Határozottan - és részegen - az emelvényre lépett és elénekelt egy dalt a banda utólagos jóváhagyásával. Szerintem az önjelölt sztár méltán híres egyszámos Right Said Fred 1991-es slágerét az I'm Too Sexy hozzá nem illő dalt próbálta a maga módján elénekelni. A mérsékelt taps inkább a bátorságának - vagy annak, hogy végre befejezte - szólt, mint tehetségének, de ő a részletekre sosem adott. 

Hősünk az esküvő után hazament és keményen edzeni kezdte a hangját. Pár vírus kíséretében letöltött karaokee slágereket az internetről és azokat gyakorolgatta a fürdőszobában a tükör előtt, az ágy tetején és talán még az irodában is. Pár héttel később, amikor úgy érezte, hogy profi énekes lett, behívta magához Erzsikét, a titkárnőt és kikérte a véleményét. Erzsi szavára pedig lehetett adni, mert ő ebben a témában komoly szakértőnek számít, hiszen már harminc éve hallgatja a Sláger, meg a Retro rádiót. A cégalkalmazott meghallgatta főnökét - se köpni, se nyelni nem tudott -, de azért bátorítóan mosolygott. Zsolti ekkor már tudta, hogy egy igazi együttest fog alapítani. Gyorsan megszerezte az esküvői zenekar telefonszámát és merészen felhívta őket, akik  - jó magyar forintért cserébe - nagy örömmel vállalták, hogy lekísérik egy koncerten, bármit jelentsen is ez. Így jutottunk el ehhez a szépnek ígérkező ominózus estéhez.

Azt nem mondom, hogy izzott a légkör, ha csak nem Ernő, a targoncás és Jolánka, a takarítónő között, de ennek semmi köze nem volt a koncerthez. Jolánka boldognak látszott, hogy négy gyerek és három férj után még mindig van valaki, aki megkívánta őt. A kollegák közben egy korsó sör mellett alaposan kitárgyalták egymást, jól elvoltak, el is felejtették, hogy miért is vannak itt, amikor a főnök üzent Ervinnel a próbaidős kifutófiúval, hogy kezdetét veszi az attrakció. 

Komolyan olyan volt, mint az általános iskolában, amikor a csapatzászló elé kellett felsorakoznunk. A csajok sikítoztak, a pasik önfeledten tapsoltak és fejüket körbeérő szájjal mosolyogtak. Az acélos kiállású banda pedig alaposan belevágott a lecsóba. Ezt persze csak képletesen értem. Jenő, a gitáros viszonylag elegáns, a '90-es években vásárolt viselt-vasalt, vászonnadrágban, nyakig begombolt ingben, olcsó, kopott fellépő cipővel a lábán, nem volt kirívóan villámkezű, de ugye senki sem lehet tökéletes. Persze így nézett ki a basszusgitáros Géza is, de belőle egyébként nem sokat láthattunk, mert elbújt a hangládák mögött. A doboknál a szakállas Sanyi ült, aki nagyon élvezte, hogy ez egyszer nem táncolnak előtte részegen az azt sem tudják mire, hanem vidáman és józanul dülöngélnek a kissé zaklatott ritmusra. Az egész olyan, mintha élveznék, amit hallanak, pedig garantáltan szar volt.

Szerintem az egész bulit egyedül ez a kis majom, a Zsolti élvezte, de ő nagyon. Pattogott, mint gumilabda az üres akváriumban, jött-ment, mint egy sztár, a dalok között beállt csendben pedig favicceket mesélt, amikkel megsértette az összes kollegáját, de kit érdekelt, ez az ő nagy napja volt. Közben megérkezett még néhány munkatárs, ők zárták be a boltot, de ezen az estén a szórakozás nekik is kötelező volt. A harmadik diszkósláger környékén az okosabbak, akik már az elején is hátul maradtak - de még a fényben, hogy lássa őket is a főnök -, elkezdtek ásításokat elnyomva kiszivárogni a színpad környékéről, inni egyet, meg rágyújtani a nagy ijedtségre. Kis idő múlva a titkárnők is elszállingóztak, vagy hátrébb húzódtak. Egyedül Lajos, a cég erőembere maradt elől. Ő minden valószínűség szerint már az első pillanatban leblokkolt. Majdnem két órán keresztül ott állt a koncert utolsó dalának a legutolsó taktusáig, mintegy másfél méterrel a főnökkel szemben és mozdulni sem mert. Nem értett semmit. Nézte, ahogy a főnök ugrándozik és trillázik, mint a hétéves unokahúga otthon a hokedlin, de ezt amit látott, mégsem volt képes feldolgozni. Most teljesen leblokkolva - mintha egy soha meg nem érkező metrószerelvényre várakozott volna - csak állt nagy buta szemekkel, bágyadtan, arcára fagyott kényszer mosollyal és nem mert elmozdulni még WC-re sem.

Az előadás természetesen meghökkentő újdonság volt, hiszen egy komplett esküvői repertoár szólalt meg előttem egy legendás rockszínpadon. Mintha valami perverz kiváncsiság hajtott volna, eldöntöttem, hogy csak azért is végig nézem a produkciót és örültem, hogy maradtam, különben nem hallottam volna az est mélypontját, a Macskajaj méltán közismert slágerét, a Bubamarát, amit a tehetségesnek igazán nem mondható frontemberünk kamu jugoszlávul énekelt el. Komolyan mondom, Tomi barátommal már sírtunk a röhögéstől. Aztán - gondolom Zsolti találta ki -, hogy a minőségi muzsikát is megmutassák, különös indíttatásból leporolták Peter Gabriel '86-os slágerét, a Sledgehammert, amit én csak törékeny zenei ismereteimnek köszönhetően ismertem fel véletlenül, mert csak hangnemben, ritmusban és ütemben volt más, ráadásul az előadáson a kamu angol sem sokat segített. Ha röviden kellene elmondanom, hogy milyen volt a dal, azt mondanám, hogy jó, ha bővebben, akkor nem jó. Nagyon nem jó! De ekkor már tudtam, hogy erről be kell számolnom. (Vagyis ki kell találnom egy ilyen történetet).

A munkatársak közül a legtökösebb az a három könyvelő csaj volt, akik végig az asztaluknál maradva azon bazsalyogtak, hogy Zsoltika kiélvezi még ezt a napot, mert jövőhéten bevallás lesz és az rettenetesen fog fájni neki. Gondolom, nem tudták leírni a Teslát haszongépjárműnek. Úgyhogy a kemény köpésű brigád még a végén tapsolni és gratulálni sem ment oda a színpad önkéntes csillagához.

Az utolsó dal előtt - úgy éjjel 11 óra környékén - néhányan látványosan beintegettek a főnöknek, hogy ők most lelépnének, mert reggel hatkor nyitni kell, de Zsolti továbbra is csak önmagára koncentrált, így a kollegák elhúztak, de azért biztosak voltak abban, hogy ezért még hétfőn kapni fognak a pofájukra. A maradók szomorú, fogpiszkálóval kitámasztott nagy vizsla szemekkel bámultak utánuk és szerintem ők is inkább bevállaltak volna egy hajnali műszakot, de ilyen ez a popipar, ha már itt vannak, végig kell élvezni a bulit. 

A rajongók "nagy örömére" Zsolti a buli végét is meghúzta, önfeledt boldogságban úszva, hosszú, de legalább unalmas konffal és poén mentes viccekkel mutatta be az őt kísérő kissé már álmosnak tűnő vendéglátó zenekar tagjait, akik még simán bírták volna tovább is, hiszen általában reggel hat előtt nem szokták abbahagyni, csak a húsleves, rántotthús, a dobostorta meg a homlokukra ragasztott ezres hiányzott nekik. 

A végére a könyvelőkön kívül az összes beosztott viharsebesen előre pattant és elégedett ünneplésbe kezdve hangos huhogással jelezte, hogy Zsoltikának nagy lehetőségei lennének a könnyűzenei fronton. Lajos, az erőember ekkor tudott csak lelépni a főnök szeme elől és elgémberedett lábaival azonnal rohant a WC-re, majd onnan a pulthoz. És valóban minden az informatikusnak kinéző szupersztár mellett szólt, mert majdnem teltház volt, bevétel a klubnak, rajongás, ficánkolás a legendás emelvényen, amelyen megfordult Deák Bill Gyula, Takáts Tamás, Schuster Lóri, sőt, Benkő Laci is. Teljes siker!

A buli után boldog hősünk fáradt léptekkel lebattyogott a világot jelentő deszkáról, azonnal megtörténtek a kötelező jellegű gratulációk és ezt bizton állíthatom, hogy seggnyalásból a mi elzsibbadt lábú Lajosunkon kívül, aki szinte egyedül nézte végig ezt a szerencsétlenséget, mindenki kitűnőre végzett. Miután a kollegák meggyőződtek arról, hogy Zsolti felfogta személyes gratulációikat, mélyen sajnálkozva gyorsan elhúztak haza, mert holnap munka van. Bizony. Egy ilyen cégnél egyedül a főnök teheti meg, hogy másnap nem megy be dolgozni...

Szóval mindez természetesen nem történt meg - még akkor sem, ha a rengeteg hülyeség miatt jobban szórakoztam, mint egy normális profi koncerten -, ahogy mondani szokták, minden a képzelet szüleménye. De azért elgondolkodtató, hogy képzett, profi muzsikusok, akik gyerekkoruk óta tanulták a szakmát, írták a dalokat, napi 6-10 órát gyakoroltak, ma legtöbbjük civil munkából él és hangszereiket csak otthon, szabadidejükben, vagy ünnepnapokon használják szomorúan, miközben egyre több "Zsolti" lép fel legendás helyeken fizetett rajongók előtt. De ugye azt csak mi tudjuk, hogy főnöke csak a vasútállomásnak és az indiánnak van...

Írta: Fiery