Cikipédia 13/7 - A Dinamit együttes története 7. (1982)

1982 január, bár megjelent egy igényesen kivitelezett album, aminek lehetne örülni, mégis a közönség számára meglepő fordulat következik. A Dinamit együttes, már csak papíron létezik. A sajtó már nem kőrözget dögkeselyűként, inkább rárepül a friss koncra. A világ változik. Az Esti Hírlapban megjelent néhány - a zenekarral kapcsolatos - szavából kitűnik, hogy a cikk írója tud valamit. A "Rockmérleg '81" című írásában lebegtet:

Piramis: személycsere után intenzív munka, felkészülés 1982-re. Időnként külföldi fellépés, s ha idén a zene dönt, ismét feladják a leckét a vetélytársaknak. V' Moto Rock: Demjén Ferenc tehetséges társaival megtalálta önmagát, nem lenne meglepetés egy nagy-nagy külföldi siker. Egyéni hangzásvilág, ének, irány külföld. Edda: bombasiker mindenütt, az év végére nagy fáradtság. Most jön a neheze, kérdés, lesz-e erejük fennmaradni? Új Skorpió: Freinreisz Károly az év basszusgitárosa, Tátrai Tibor évek óta a legjobb szólógitáros. Azzal vádolják őket, gyenge az ének; mégis sikeres évet hagytak maguk mögött, talán, mert nem vesznek félvállról semmit. Mini: jöhet a megújulás! Korál: Mind nagyobb a táboruk. Neoton: továbbra is diszkóirányzat, nagy bizalmat kaptak, itthon ritkán látni őket élőben (Japánból küldtek képeslapot). Dinamit: megalakulásuk óta folyamatos visszaesés, merre tovább?! Vagy netán vége? P. Mobil: a legfőbb siker; végre nagylemez., HBB: kicsit-fáradtan, de folytatják.

Én kedvelem a "nem államilag támogatott" V' Moto Rock zenekart, nagyszerű muzsikusokból áll a csapat, de semmiben nem emelkedik ki a többi közüll. Hogyan is volt a Skorpióval annak idején? A zenészek összegyűlnek Szűcs Totya lakásán, hogy megvitassák a jövőt és arra kérik Frenreisz Kareszt, hogy ne énekeljen, ne írjon dalszövegeket. Karesz makacs és az Új Skorpióval a probléma továbbra is fennáll. Nem számít, mert a zene mindent visz, a közönség pedig - ha nem is nagy számban, de - imádja ezt a felállású Skorpiót is. A Korálnak valóban egyre nagyobb a tábora, az ötödik születésnapjukat a Kisstadionban tartják majdnem teltház előtt. A banda Fischer Laci gitárvirtuózitásának köszönhetően külsőségében még mindig rockzene, de az új dalok egyre jobban csöpögnek, míg végül majd elnyeli őket a 8 évszak. Az Edda - mint már tudjuk - hamar elfáradt és el is tűnik, hogy később új tagokkal, új stílusban támadjon fel. Patakyék egyik nagy lehetősége a '82-es Popmajális, ahol tucatnyi együttes közül a legnagyobb névként hirdetik. A "nem államilag támogatott" rockzenekar a Sportcsarnok óriási színpadán őrtornyot, homokzsákokat állít fel, valamint egy komplett hadosztály ropogtatja fegyverét, mégis a Karthago koncertje sikeresebb. Az év végi EDDA záróbulin az FMH-ban már alig akad néző. Visszatérve a Dinamitra, elkészül egy jó lemez és mégsem elégedettek. Vajon miért?

Az Ifjúsági Magazin kutyalelkű munkatársa okulva az első lemezkritika után kapott válasz-áradatból, ezúttal ál-szakmai alapon  "Hatástalan Dinamit" címmel döfi az utolsó tőrt a zenekarba. Az átlagolvasó számára ismeretlen, fellengzős, szakszavakkal érvel, mert attól hitelesebbnek tűnik. A zenekar koporsójába az utolsó szöget beveri és ezúttal már nem reagál senki, viszont meg van a hivatkozási alap a felbomlásra.

A Dinamit együttes második nagylemeze - amely A híd címet kapta - nem tartozik a téli kínálat kiemelkedő értékei közé. Sőt, hogy tovább tetézzem a bajt: szerintem kifejezetten blöff, bár kétségtelenül jobb blöff, mint az első lemezük volt. Látványosabban, hatásosabban, egységesebben, expresszívebben mondják a semmit. Lehet persze, hogy túlzás szellemi igényekkel közeledni a rockegyüttesek teljesítményéhez?

Tanulj meg sírni! Tépd el az időt, Néma kőszobor, Dzsungelharc - ilyen és ehhez hasonló bombasztikus közhelyekből építkezik a szöveg, mint az előregyártott panelekből emelkedő lakótelepi bérház. Azt pedig végképp nem érteni, miért kell Vikidál Gyulának mindent végig üvöltöznie, különösen, hogy alapvető problémái vannak az artikulációval, a prozódiával, a szöveg és a kíséret ritmikájának egyeztetésével. Ez a lihegő, hatásvadász szerkesztés határozza meg a számok harmóniai fordulatait, a hangszerek csoportosítását és a refrének ismételgetését is.

Még leginkább ritmikailag érezhető némi törekvés a szokványelemek elkerülésére. A Tanulj meg sírni! című számnak az indító karioka ritmus némi latinos jelleget kölcsönöz, de ez hamarosan a jól bevált 4/4-be csúszik át. A Néma kőszoborban a bolgár ritmus jár ugyanígy. A legérdekesebb talán a második oldal (ami egészében jobb, mint az első) nyitó száma, a Tűz van, ahol a 4-es ütem felett a kíséretben 16-odos off-beatet alkalmaznak. Itt jó a dallamritmus is. Az Ott van a Híd című számnak a 3-as és 4-es ütem szembeállítása ad különlegességet. Ezek a kezdeményezések azonban torzóban maradnak (például nincs kellően kihasználva a két szólógitár sem), emiatt a Dinamit lemez egészében véve nem több, mint kilenc szám sablonos, érdektelen halmaza.

Sosem derül ki, hogy a szakmai abrakadabra szöveg hatással van-e a rajongókra, és már senkit nem érdekel, hogy a Dinamit egy "mesterségesen összeállított államilag támogatott ál-rockzenekar" a szintén nem létező "lázadókkal" szemben.

A Magyar Ifjúság "Lombik rock" címmel vezeti le a Dinamit új lemezének népszerűsítését és azt kell mondanom, hogy kivételesen valóban szakmai alapon. Bár nagyon sok jót nem ír a lemezről, később ezt a cikket is támadásnak veszi a zenekar:

Kockázatmentes vállalkozásba fogtak a Dinamit zenészei, mivel biztos sikerre számíthat minden olyan muzsika, amely kidolgozottságával, kompozíciós és interpretációs érettségével stabil értékrendet képvisel. Ez esetünkben azt is jelenti, hogy nem erőlködött az együttes képességétől idegen stílus vagy elérhetetlen játékmód kiizzasztásán, hanem megmaradt a heavy-metal - ma már klasszikusnak számító - hatásrendszerénél, amely még a hetvenes évek fordulóján kristályosította ki értékrendjét. Érdekes módon ez a jelrendszer kialakulásának pillanatától kezdve szinte töretlenül megmaradt a rock élvonalában, aktualitását folyamatosan meg tudta őrizni. Hosszú életkora ellenére sem hat - mint stílus lehetőség - elavultnak vagy korszerűtlennek, inkább sokat próbált veteránnak. Nem kell túl sok smink ahhoz, hogy a közönség újdonságként tisztelje, már csak azért sem, mivel ez a műfaj gyakran vállalta fel a progressziót, a kényes témákat, a társadalmi aktualitásokat. Népszerűsége persze időről időre hullámzik, hol kizárólagos, már-már egyedül elfogadható kifejezési formának véli muzsikus és hallgató egyaránt, hol mérsékelt erővel jelzi létét, s szolidabb lelkesedéssel vesz róla tudomást a nyilvánosság. De hogy végérvényesen és nyomtalanul eltűnjön a különböző stíluskorszakok párharcában - arra még nem volt példa. Az elmúlt két-három esztendőben nálunk a kereset-kínálat marionett játéka pontosan azt az életérzést mozgatta meg a beatzene színpadán, ami ennek az irányzatnak kedvezett, és sikerrel dobott felszínre olyan csapatokat, mint az Edda Művek, a P. Mobil vagy a Beatrice. Ebbe a körbe tartozik a Dinamit együttes is, ráadásul nem akármilyen szereplőként, ugyanis második lemezük, A híd épp a hazai hard-rock betetőzése idején készült el, az LP bizonyos értelemben egy korszak lezárását is szimbolizálja. Alaposan "megrágott" minden' hang, precízen kimunkált hangszeres bevezetők és betétek váltogatják Vikidál Gyula sajátos atmoszférájú énekét, a megkettőzött gitárjáték (Lugosy László és Szűcs Antal Gábor) kizárólagosan uralja a teljes hangzáseffektust, érezhetően erre épült az album, ehhez igazodik a ritmus­szekció (Németh Gábor dob, Németh Alajos basszusgitár) is. De akik esetleg óriási gitártivornyákra számítottak, azok csalódnak, a két muzsikus ugyanis egy percre sem "ereszti el" magát, hanem önmegtartóztató módon bár, de megmaradnak a hangról hangra kidolgozott szólamok megszólaltatásánál. Nem tudni azonban, hogy az improvizatív bátorság feladása egyértelműen előnyére vált-e a lemeznek. Az kétségtelen, hogy a gitárok az öncélú, technikai csillogás helyett elsősorban a számok egészéhez alkalmazkodnak, dinamikailag is jól ölelik át az éneket, így azután sok-sok zenei finomság fültanúi lehetünk, olyan nüanszokat hallhatunk, amelyeket csak ez a - megfontolt - játékmód mondhat magáénak. (Pl.: Tűz van bevezetése, a Tanulj meg sírni, nevetni refrénjének instrumentális előkészítése;) Persze akad néhány hard-közhely (Dzsungelharc), hallunk igazi "békebeli" indítást (Csontváz), vagy a mostanában divatos (staccato) gitár zakatolást (A pók) is. Feltűnően néma marad Papp Gyula hangszere, az orgonát csak akkordtömítésként értékelhetjük, ez a funkció a barokk zenekarok billentyűseit idézi fel, ott volt szokás a zenekari hangzást csembalóval, orgonával tömöríteni, összefogni. Amikor egy elvileg pezsgő, mobil formába - mint amilyen a Dinamit stílusa - aktualitásánál fogva eleven tartalmat kívánunk beleültetni, akkor az egész műéletszerű, friss, mozgékony lesz. És nagyon sokáig az marad, mert valamivel több, mint egyszerűen jó zene, mert valamiről szól. A Dinamit zenéje azonban mereven hat, hiába a mozgékony, az elementárisán kemény forma, az általa közvetített belső lényeg élettelen nehezékként viselkedik, s a darabokat visszarántja a valóban jó zene világából. Az eredetiségre törekvő, de végső soron telitalálatnak aligha mondható szövegpróbálkozások pedig őszintétlenül, érzelmi-értelmi visszhang nélkül sikkadnak el. Talán egyetlen kivétel ez alól - közhely­szerű érzelmessége ellenére - a Tépd el az időt című kompozíció, amely emellett zeneileg is a legkitűnőbb darab. Úgy látszik, a hűvös kidolgozottságnak is - melyet most a Dinamit megkísértett - megvan a maga hátránya. A számok mind alaposan átgondolt, s precízen kivitelezett, vegytiszta munkák, igazából viszont nem szólnak semmiről, nem szólnak senkihez. Abban az értelemben nem, ahogyan azt a hasonló felfogású együttesektől (vagy pont a Dinamit néhány korábbi számától) a hazai hard-törekvések progresszív időszakában megszoktunk.

Nincs mese, a Dinamit együttes legénysége össztűz alá került. A csapat végre kiizzadt magából egy igényes rock albumot, de már túl későn. Az olvasottak alapján, ha a Dinamit adja ki a For Those About to Rock lemezt és nem az AC/DC, ugyanúgy megbukik. Azt gondolom, hogy az emberek nem hülyék és látnak, hallanak ezt-azt, amiből levonják a megfelelő konzekvenciát. A Dinamit együttes 1982-ben már nem létezett. Alakulóban volt a Bikini és a többiek is nézelődtek. Egyetlen közös maradt a zenészekben, minél előbb elhagyni a sűllyedő hajót. És már teljesen mindegy, hogy van-e a zenekar tagjain sapka, vagy nincs...

A Magyar Ifjúság áprilisi számában ad hírt a Dinamit együttes feloszlásáról "Övön alul" címmel, melyben a szerkesztő nagyon jó észrevételekkel küldi padlóra a már kivérzett zenekart:

Feloszlott a Dinamit együttes. Meglepő a hír, de még meglepőbb volt az, ahogy ezt a tényt ország-világ tudomására hozta a zenekar két tagja, Vikidál Gyula énekes és Papp Gyula billentyűs. A Pulzus február végi adásában a feloszlást egyes egyedül azzal indokolták, hogy az ifjúsági sajtó rendszeres bíráló kritikái a banda ellen hangolták a fiatalokat, s közülük sokan ezért pártoltak el a Dinamittól. Tulajdonképpen örülhetnénk is e kijelentésnek, hiszen mindez azt bizonyítja, hogy a ködösen fogalmazott "ifjúsági sajtó" mögött rejlő Ifjúsági Magazin és Magyar Ifjúság kritikáit nem kevesen olvassák. S azt is, hogy az olvasók nagy többsége egyetért a megjegyzésekkel: legyenek azok dicsérőek vagy elmarasztalóak. Ha a zenészek állítása igaz lenne, példátlan esetnek számítana a tény: néhány bíráló kritika miatt mondanak búcsút egymásnak egy neves együttes tagjai. Még a fejlett popkultúrával rendelkező nyugati országokban (ahol a kritikának nagy hagyománya van a szaklapokban is ritkaságszámba megy ehhez hasonló eset.

A gyakori bírálatok ténye sem fedheti a valóságot. Általában egy-egy LP megjelenését követően jelennek meg kritikák a friss szerzeményről, s a Dinamitnak nem régiben nem a tizedik, hanem a második nagylemeze látott napvilágot. így még azt sem lehet mondani, hogy negyedévenként jelent meg róluk egy-egy "bemocskoló" írás (A vádak bejelentése után egyébként a már "feloszlott" együttes "újra" összeállt, hogy play back segítségével elimitálja új lemezük egyik dalát.) Gyanítjuk, hogy a Dinamit megszűnésének oka(i) nem a kritikában keresendő(k), ez csupán egy ürügy volt, jólhangzó kifogás. Miért kellene szétválnia a bandának, mikor az első albumból is elkelt százezer példány (a "rossz" kritikák ellenére), s A hídból is joggal számíthatnak minimum ötvenezer eladott lemezre. Ha mindegyik zenekar ennyire érzékeny lenne, aligha játszana már Magyarországon egyetlen együttes is, az énekesekről nem is beszélve. Mi lenne, ha mindenki úgy gondolkodna, mint - látszólag -a Dinamit legénysége? Egy rossz dolgozat érdemjegye miatt nem tanulna többé a diák, becsuknának a cipőgyárak nem dolgoznának a pékek? A jogos bírálatokat el kell fogadni, s ha egy kritikát valótlannak érzünk, munkánkkal kell bizonyítani annak ellenkezőjét, nem sértődéssel, tevékenységünk feladásával kell válaszolnunk. A Dinamit ütése övön aluli volt. A nyilvánosság előtt, nevetséges módon vádolt, megtévesztve még jó néhány Dinamitot kedvelő fiatalt is, akik fenyegető leveleiket már elkezdték írogatni a két szerkesztőségbe. Mindezek után kíváncsiak lennénk a Dinamit megszűnésének igazi okaira is.

Meglepő, hogy nem az Ifjúsági Magazin háborodik fel először a feloszlás hírén, így a Magyar Ifjúság egy kicsit élét veszi a bejelentésnek. Sajnos a leírtakkal a történtek ismereteivel együtt egyet kell értenünk, hiszen nem minden a sajtó. Ma már tudjuk, hogy a válás a belső harcoknak köszönhető, melyet a szakma túlzottan negatív fogadtatása idéz elő. Az "államilag támogatott" szöveg ész nélküli puffogtatása az újságban, a folyamatos árulózás a koncerteken, lassan kivérezteti a zenészeket, akik nem képesek feldolgozni a történteket, inkább egymást vádolják. A háttérben meghúzódó "főszervező" pedig kényelmesen hátra dől és kér egy kávét...

A legfőbb ellenség, az Ifjúsági Magazin részéről is megérkezik a válasz, az egyetlen gond, hogy nem az válaszol a zenekarnak, akinek illene. Talán ez sem véletlen. Az eddig gúnyolódó, vádaskodó, gyűlölködő "bértollnok" mélyen hallgat. A jó kutya az elmúlt években teljesítette a parancsot, most a nagydarab velőscsonttal visszavonulhat a kutyaházba.

Megjelent a feloszlott Dinamit két muzsikusa, hogy a bomlás okairól nyilatkozzék. Ezt abban jelölték meg, hogy az IM-ben rossz kritika jelent meg a zenekarról, lemezéről és ez annyira elvette a kedvüket a közös munkától, hogy feloszlottak. Tények: nemcsak az IM-ben, más lapokban is megjelentek nem túl biztató kritikák a zenekar tevékenységéről. Tegyük hozzá, hogy e sorok írója volt talán az egyetlen, aki az IM-ben megdicsérte az új lemez anyagát, mert úgy találta, hogy kiváló a muzsika és a szövegszínvonal is stb. De a nyilatkozatot helybenhagyni, az furcsa dolog volt. Valami ilyesfélét kellett volna rávágni: a közszereplés mindenfajta kritikát vonz magával. Jót és rosszat egyaránt, és olyan alapon, hogy egy produkció nem tetszik egy újságírónak, ma már nem létezne egyetlen hazai rockzenekar sem! Külföldi sem! És nem lenne hazai-külföldi filmgyártás sem! És nem írnának könyveket az írók, nem lennének rádió- vagy tévéműsorok sem. A Pulzus sem! Egyébként e sorok írója pontosan tudja a szétválás okát, amely, megítélésem szerint, nemigen tartozik a nagyközönségre. A zenekaroknál elég gyakori jelenség ez, nálunk is. külföldön is, rá unhatnak egymásra az éjjel-nappal együttlétre szorított muzsikusok, felléphetnek financiális problémák, a sikertelenség is melegágya lehet a civódásoknak. de elválaszthatnak zenészeket olyan mélységes ellentmondások is, mint mondjuk az, hogy az egyik a fekete címkés cseresznyét, a másik a skót viszkit részesíti előnyben. Visszatérve a Dinamitra, fogalmazzunk finoman: az elválás okát az emberi gyengeségekben keressük.

A Dinamit egy szupergrup - zenekarvezető nélkül. A demokrácia egyetlen zenekarban sem működik. Hiába az ország legjobb énekese, hiába a legjobb billentyűs, a gitárkirályok, vagy a világszínvonalú dob-basszus, ha az önmagából erőt adó irányító hiányzik. Kellett volna valaki, aki összetartja a bandát, aki kirántja a mélyből, aki reagál a vádakra, aki kapcsolatokat épít a sajtóval, aki akkor is végig megy az úton, ha mindenki köpködi, dobálja... Ilyen Som, Frenreisz, Szigeti, Pataky, Török Ádám és ilyen Schuster is. Ők bármire képesek a csapatukért, ami sajnos nem mondható el a Dinamitról. Nem csoda, hogy a szupergrup ennyire rövid ideig létezett...

Vége következik... (2022.01.29.)

Írta: Fiery