Cikipédia 12/9 - A Piramis együttes története 7. (1978/2)

A Piramis nem egész három év alatt vált legendává és 1978-ra a már 16 éves Omega mellett első számú kedvencnek számított. Az addig szunyókáló ellenfelek csendben erősödni kezdtek, a P. Mobil kapott észbe először és igyekezett a Piramis babérjaira törni. A "szakma" nem érti, hogy miért nem az LGT körül alakult ki az őrület, pedi ők mindent elkövettek ezért. A hatalom magához tért és próbálta irányítani, lelassítani az őrületet, de az ár már megállíthatatlan volt. Érdekesség, hogy a Piramist 1976-ban még beatzenekar, 1977-ben rockzenekar 1978-tól pedig egyre többen punkzenekarnak bélyegezték. (Fiery)

A Piramis jelenség

És elkezdődik A Legenda gyártása. Újságírók, pszichológusok, KISZ-, és Pártvezetők, ORI-főnökök és természetesen rajongók hada próbálja majd 1979-ben megmagyarázni az úgynevezett "Piramis jelenség" okát, 1978- közepe még a felpiszkálás időszaka. Az alábbi beszélgetésekből mindez kiderül.

Az Ifjúsági Magazin júliusi számában Som ismét magyarázkodásra szorul, de azt is bátran elmeséli, hogy az első bemutatkozásuk nem sült el jól az FMH-ban, az egész szakma és persze az ott megjelent közönség is fanyalogva, unott közönnyel beszélt a zenekarról. Igen, ezért erőltette Lajos nagyon, hogy Révész minél előbb belépjen a zenekarba. A következő konkrét kérdés Somnak szegezve, hogy van-e alapja annak, hogy a Piramis egy punkzenekar. Som válasza: "Miért lennék én punk? Amióta az eszemet tudom, így öltözködöm, így járok az utcán is. Más kérdés, hogy a punk új divatként terjed és sok mindenbe bele lehet magyarázni. A Minit is megvádolták ezzel, pedig Török Ádámék ma is ugyanazokat a dalokat játsszák, mint öt éve. Elég, ha annyit mondok, hogy egy "szakíró" nem régiben azt írta, Szörényiék új kislemezükön jó értelemben vett punkzenét játszanak. Ez már viccnek is rossz! Tudomásul kell venni, hogy a punk csak bizonyos társadalmi körülmények között jöhet létre. S ha valaki ilyen szöveggel akar megkeresni bennünket, az előbb nézzen körül, milyen társadalmi közegben élünk. Másrészt a punk egy túlérés utáni pillanat, a mi zenénk pedig éppen ellenkezője, megújuló zene. Aki veszi a fáradságot, és meghallgatja a szövegeinket, próbáljon abból semmibe beszélést, nihil hirdetést vagy társadalomellenességet, esetleg trágárságot kiszűrni."

A következő kérdés is inkább vicckategória, az újságíró mintha csak heccelni akarná Lajost, vagy meghökkenteni "valakit", ugyanis nem érti, hogy miért pont Piramis koncerten és nem LGT-n vagy a Fonográfon tombol ennyire a közönség? Som erre is frappánsan válaszol, kicsit odaszúrva Szörényiéknek: "Nem csak mi, hanem a közönség is érezte a rockot játszók zenéjében, hogy nem őszinte, nem igazi, amit csinálnak. Ezért is fogadták hűvösen a fellépésüket. Ezt aztán meg lehet ideologizálni, például úgy, hogy ők nem a szíveknek, hanem a fejeknek játszottak, de a lényeg az, hogy a közönség egy tekintélyes része, első sorban a fiatalabbak, nem tudott azonosulni ezzel a zenével. Mi - ezt el kell ismerni - szerencsés időszakban indultunk. Nem csak a zenei életben támadt űr a már említett okok miatt, hanem egy új generáció is ezekben az években bontogatja szárnyait, s úgy látszik, a zenénk találkozott ennek a korosztálynak az érzéseivel.

Mivel az interjú készítője ezek után felteszi a provokatív kérdést, miszerint az őrjöngés, közös éneklés meg volt már az első koncertjeiteken is? Som erre azt felelte, hogy először hitelt és rajongókat kellett szerezni és a szerencse mellett ebben a következetességnek is nagy szerepe volt. A Piramis soha nem fogadott el felkínált slágergyanús szerzeményeket, csak saját nótákat játszik. Az igazi áttörést az hozta meg, amikor a Mud együttessel koncerteztek és az erről készült filmet bemutatta a tévéhíradó. Az egész ország látta, de a hivatalos szerv ennek ellenére továbbra is lenézte a csapatot. 1975 áprilisától 1977 októberéig, tehát több mint két évig az ORI, mint az egyetlen menedzseriroda. (Szerintem nem nézte le, csak olyan gyorsan történt minden, hogy nem tudta követni az eseményeket, aztán megjött föntről a parancs)

Újra a Piramis jelenségről

Az Ifjúsági Magazin elindította a hadjáratot, innentől nincs megállás. Hogy a zenekarnak ez a címke jó volt, vagy rossz, csak utólag tudjuk meg. Ma már azt mondhatjuk, ez is kellett a legenda gyártásához.

"Április 30-án, a budai ifjúsági park nyitókoncertjén több tízezren szorongtak a koncertpódium előtt. Órákig vártak türelmesen, étlen-szomjan, egyetlen zokszó nélkül. Boldogok voltak, hogy ott lehettek. Nem úgy azok, akik sűrű tömegben a hegyoldalt, a fákat, a kerítést lepték el, csakhogy ők is részesei lehessenek az eseménynek. Aztán 7 óra körül öt fiú ugrott a színpadra, feldübörögtek a hangfalak, megkezdődött a szertartás. S nemsokára sikoltozó, táncoló, extázisbán vonagló tizenévesek nyújtogatták kezeiket a zenekar felé. Néhány perc alatt olyan hangulat támadt, mint egykor az aranykorban, a Beatles-időkben. Tíz éve nem volt példa nálunk hasonló jelenetekre. Az egykor vadnak elkönyveit beatzene a hetvenes évekre kifésülködött, a fenegyerekből illedelmes felnőtt lett. Néhány hónapja azonban nem csak a szülők, de a popszakma egy része is értetlenül áll a fejlemények előtt. Ha valahol a Piramis játszik, a környéken aznap este a srácokat nehezen lehet otthon tartani. Som Lajossal, a Piramis együttes vezetőjével lakásán beszélgetett az interjú készítője a Piramis-jelenségről:

Az újságíró nem érti, hogy miért járnak ilyen óriási tömegek Piramis koncertekre, miért kell ez az extázisig fokozódó tombolás? Mit pótolnak a koncertek, a zene, a tömeges együttlét? Som megfontoltan felelget, érzi a csapdát, ezért igyekszik nem beleesni és hogy megmutassa mennyire "jó elvtárs" a zenekar az aktuálpolitikát is belengeti:

"Ez a zene nem pótszer, inkább szer. A srácok a koncerteken a fel nem használt energiájuk egy részét vezetik le. Szó sincs semmiféle különállásról, renitenskedésről, anarchiáról, inkább arról, hogy nem mindenhol fogják meg jól a dolgokat. A Piramis rajongók között van egyféle összetartás és mi ki is mondjuk, hogy zenei törekvéseinkkel is a KISZ célkitűzéseit támogatjuk. Ha körülnézünk a közönség körében, kiderül, hogy ugyanazok az arcok vannak, mint a KlSZ-megmozdulásokon. Az kétségtelen, hogy a koncertekre eljönnek agresszív hajlamú gyerekek is, de ezek elenyésző kisebbségben vannak.

Ha már Som mindenre kertelés nélkül válaszol, akkor az már felhatalmazást jelent az interjú készítőjének a konkurencia becsatolására, miszerint az ellenvélemények képviselői részéről elsősorban az a vád a Piramis ellen, hogy a széktörősdivel, a bőrruhával, az agresszivitásra biztató zenével káros irányban befolyásolja a fiatalokat. Som azonnal kikéri magának és így védekezik: "Nem igaz. Sőt, ellenkezőleg. Ahol úgy érezzük, hogy tömegvonzatunkkal segíthetünk, bármikor készek vagyunk közreműködni. Úgy tudom, egyetlen zenekar sem vállal annyi szolidaritási, KISZ-, VIT-fellépést, mint mi. A bőrruha? Ez divat! Volt cső-, trapéz-, majd párhuzamnadrág, most megint a bőrből készült csőnadrág a divat. Az agresszivitás? Legutóbb azért vádoltak bennünket, mert az Égni kell annak, aki gyújtani akar című számunk szövegét anarchizmusra bújtónak találták. Eszmei mondanivalója ez: aki valamit el akar érni, annak állandó tűzzel, belső hajtóerővel kell dolgoznia érte.

Mivel Som Lajos képzett interjú alany, ezért egy kicsit könnyedebb, barátságosabb kérdés érkezik: Sokan megütköznek azon, hogy a zenekar tagjai megtűrik a gyerekeket a színpadon, mindenkivel bratyizik. Mások viszont megmosolyogják, ha arról hallanak, Piramis-őrs vagy Som Lajos-brigád alakult. Som itt már tényleg vigyorog, mert ez inkább a kellemesebb válasz lehetőségét adja: "Élő a kapcsolatunk a legfiatalabb korosztállyal is. Nemrégen egy mama jelentkezett, hogy vegyük a gyerekeket komolyan, mert ők véresen komolyan gondolják. Találkoztunk velük, adtunk posztert, ajándékokat, hímzést az őrsi zászlóra. Legutóbb a Pajtás újság szervezett egy látogatást, melynek során lerajzoltak bennünket, s a rajzokat a lap közölte is. Százszámra kaptuk utána a rajzokat, s mivel a késői kezdés miatt ezek a gyerekek koncertre nem jöhetnek, szó van arról, hogy nyáron elmegyünk a csillebérci táborba is."

Ez azt jelenti, hogy a Piramisnak 5-10 év múlva is lesz bázisa, de mi lesz a többi zenekarral? "Egy dologban nagyon hiszek: a megújulás, ami most megindult, eredményezheti egy új zenészréteg kitermelését. Éppen a Magazin révén nagyon sok levelet kaptunk, amelyben amatőr együttesek kérnek tőlünk tanácsot, kottát. Mi igyekszünk mindenkinek segíteni, s ha csak egy részükben lesz elég kitartás, akkor ez a munkánk sokkal jelentősebb lehet, mint az, hogy most felráztuk a közönséget."

Az ártatlannak tűnő kérdésre, hogy "a tehetségkiválasztás jelenlegi mechanizmusa elősegíti-e az utánpótlás feltörését?" Som azonnal lecsapja a legyet és most ő támad: "Nem, mert jelenleg a popszakmában rablógazdálkodás folyik. A befutottakat, ameddig csak lehet, futtatják és az utánpótlással senki nem törődik. Az erre illetékes szervek is csak saját anyagi helyzetükkel, pozíciójukkal, hivatali érdekeikkel"

Végül pedig következzen egy kis értékelő a Magyar Televízió könnyűzenéhez való hozzáállásáról, arról, hogy az irány jó, csak kevés. A cikk nyomán eszembe jut pár rövid történet, de azt majd az elolvasás után taglalom. Lássuk az augusztusi Népszava írását, melynek címe: Egymillió font, s a Piramis:

"Nem kell a könnyűzene megszállott rajongójának lennünk ahhoz, hogy észrevegyük: a televízió aránytalanul kevés műsoridőt szentel a szórakoztatás e páratlanul népszerű formájának. Heti rendszerességgel egyedül az Egymillió fontos hangjegy című, negyedórás adás jelentkezik egyébként meglehetősen ritkán láthatunk könnyűzenei programokat a képernyőn. Nyilvánvaló, hogy a műsorszerkesztők, esetleges fenntartásain túl más okok is közrejátszanak ebben, Első helyen valószínűleg azt kell említenünk, hogy a műfaj televíziós tolmácsolása annyi kísérlet ellenére még mindig nem alakult ki. Egy időben többször próbálkoztak a nyugati típusú zenés show meghonosításával, de a fogadtatás egyértelműen elutasító volt. A színvonalas, eredeti külföldi műsorokat egyáltalán nem, vagy csak sok éves késéssel vettük át: a magyar show-műsorok pedig rendszerint sápadt utánérzései voltak a nagy televíziós társaságok produkcióinak. A zenés-táncos, édeskés összeállítások nálunk egyébként sem örvendenek olyan népszerűségnek, mint néhány nyugati országban: a közönség inkább csak a zenére és előadóira kíváncsi. így aztán a legegyszerűbb megoldásnak az látszik, ha a műsorban néhány kameraállás segítségével a zenészeket és hangszerüket látjuk csak. Ez a gyakorlat persze nem segíti a műfaj televíziós térhódítását: bár kétségkívül elviselhetőbb, mint néhány show-utánzó, erőltetett és ízléstelen rendezői "ötlet". Azt is tudomásul kell venni, hogy a műfaj közönsége hihetetlenül megosztott: s igen nehéz olyan műsort szerkeszteni, amely elnyerné a közönség többségének tetszését. A dzsessz és az olaszos slágerzene, a régi operettmelódiák és a rockzene híveinek különbözőségét nyilván említeni sem érdemes: de egymástól élesen eltérő ízlések élnek a magyar popzene kedvelőinek táborában is. A melodikus diszkómuzsika és a kemény, már-már durva rock (Piramis, P. Mobil) egyszerre válik mind népszerűbbé persze, nem ugyanazok körében; ugyanakkor továbbra is sokan szeretik a Fonográf-típusú "nagy zenekarokat" is. Mindenfajta közönségigényt felmérni, értékelni, kellően kielégíteni még akkor sem lenne könnyű dolog, ha a televízió az eddiginél sokkal több energiát áldozna erre. Azon is vitatkozni lehetne, hogy könnyűzenében mi a helyesebb: egyes irányzatok előnyben részesítésével "formálni" a közönséget. vagy pedig egyszerű kívánságműsorként mindent és mindenkit a kamra elé engedni. Egy bizonyos: a tévéseknek érezhetően vannak "kedves ügyeik", s vannak, akiket méltatlanul a háttérbe szorítanak. Az Egymillió fontos hangjegy monopóliumából következően a magyar könnyűzene egyik jelentős fóruma. Ha érheti is jogos kritika erőltetően szellemeskedő műsorvezetését, formalista ötleteit, kétségkívül nagy szerepe van a popzene népszerűsítésében, megismertetésében. A program összeállítása meglehetősen eklektikus: olykor sajnos a hajdani táncdalfesztiválokat juttatja az ember eszébe Az is előfordul, hogy a zene kiváló: de a rendezés ellangyosítja, "megcukrozza" a produkciót. Ha szubjektivizmusnak is tűnik, úgy érzem, érdemes lenne a slágerzenétől kicsit a keményebb rock félé tolni a műsor súlypontját. Azzal sem tudok egyetérteni, hogy újabban minden műsorban csak egyetlen énekest (illetve zenekart) láthatunk. A magazinszerű válogatás érdekesebbé tette az adást: a jelenlegi gyakorlat (éppen az Ízlések különbözősége miatt) eleve csökkenti a nézők számát, De tegyük hozzá azt is, hogy a heti tizenöt perc eleve kevés: akármit is találnának ki az alkotók, a műsoridő rövidsége mindenképp ellenük dolgozik. Az egyedi könnyűzenei programok igen ritkán jelentkeznek a képernyőn. Zenei anyagukban éppen ezért többnyire igényesek: a rendezés a dilettantizmus határától a kiváló és emlékezetes megoldásokig terjed. Ara is láttunk már példát, hogy neves és igazi művészi alkotásaikért becsült rendező vállalkozott ilyen produkcióra: jó lenne, ha mások is követnék ebben. Túl a népszerű zene tolmácsolásán, a korszerű televíziós nyelv széles körű megismertetésére is alkalmat adna egy-egy sikeres adós. (Persze, ha van ilyen televíziós nyelv ...) A múlt pénteken sugárzott Merre jártál tegnap Ste? című egyórás összeállítás mindenesetre nem tartozott sem a kiváló, sem a csapnivaló programok közé. Kellemesen és középszerűen idézte fel S. Nagy István két évtizedes szövegírói munkásságát. A műsor legemlékezetesebb pillanatait alighanem a régi felvételek visszajátszásai jelentették. A szó szoros értelmében döbbenetes meggyőződni arról, hogy egy-két évtized alatt zenében, hajviseletben, öltözetben, mozgáskultúrában és díszletekben m ilyen változás történt. Nincs idegenebb, mint a félmúlt, a tegnap divatja: s meglehetősen bizarr dolog elgondolni, hogy a mai "módi is ilyennek tűnhet majd néhány év múlva. Nem hiszem, hogy S. Nagy István lenne legkiválóbb szövegírónk: műsora így is érdekes áttekintést adott a magyar könnyűzene utolsó két évtizedéről. A mai zenét programjában talán a Piramis együttes képviselte a leghatásosabban: Dunaparti "fellegvárukban", az Ifjúsági Parkban felvett számuk azt a lelkesedést is visszaadta, amellyel a közönség fogadja fellépésüket. Jó lenne, ha ilyen lelkesedéssel fogadhatnánk a televízió minden könnyűzenei műsorát."

Szóval, eszembe jutott, hogy Som mindig ki volt akadva, hogy vannak előadók, zenekarok, akik függetlenül az elmaradt sikerektől, mindig túlzott előnyben részesültek a többiekhez - jelen esetben a Piramishoz - képest. Ez a zenekar elsősorban az LGT volt, az a zenekar, amelyik bár egyenként kiváló muzsikusokból állt és nagyszerű dalokat alkottak, mégsem volt soha közönségük. A Tabánt el lehet felejteni, mert a májusi ingyenes délutáni Tabán bulik a nyár és a szabadtéri koncertek kezdetét jelentették és mindegy, hogy ki játszott, bármikor kiment több tízezer ember. Valahogy ez a privilégium mégis az LGT-nek járt. A Loksi kapta a legtöbb külföldi lehetőséget is és ha kellett kiment a Syrius, vagy a P. Box helyett is külföldre. Ha pedig - a későbbiekben - musicalt kellett írni, ott sem engedtek másokat szóhoz jutni. Ilyen volt a média is, az LGT az összes zenés műsorban minimum háromszor annyit szerepelt, mint bármelyik sztárzenekar. Pedig, ha bele akarunk menni egy kicsit láthatjuk, hogy sem a Budai Ifjúsági parkban, sem a Kertészeti Egyetemen nem volt még félház sem, ha ott lépett fel a négyesfogat. Nem véletlen, hogy a nagy ingyenes bulik mellett inkább külföldön kirándulgattak, vagy itthon a tévében, rádióban szerepeltek. Ez a kivételes marketing segítette elő, hogy az LGT mai kultuszát. Ezért is érthető Som aggodalma, amiért a feltörekvő zenekarokkal a kutya sem foglalkozott, a nagy nevek - amíg mentek - ugyan írtak róluk, de abban sem volt sok köszönet. A Piramis mindezek ellenére pillanatok alatt megdöntötte az elérhetetlennek számító csúcsot és az igazsághoz hozzá tartozik, hogy ehhez képest James Dean-ként viszonylag rövid időt élt meg. Ettől függetlenül, ha nem alakul ki a Piramis kultusz, nem válik legendává az utána következő, Révészék által kitaposott ösvényre lépő rocknemzedék, mint a Korál, a P. Mobil, a Karthago, az EDDA, a HBB, az Új Skorpió, V. Moto Rock, és a Dinamit, de róluk később.

Folytatjuk... (2021.09.03)

Írta: Fiery