Cikipédia 12/43 - A Beatrice együttes története 12. (1981/2)

1981-re a Beatrice teljesen magára maradt, egyedül kellett megvívnia hiábavaló harcát az egyre erősödő, immáron központosítottabb ellenféllel szemben. A sajtó már elfelejtette a Piramist, semmibe vettea Ricsét és egyenes tekintettel az akkor itthon még alig létező új hullám felé fordult, miközben a rockzene még mindig hódított, a változás nagyon közel volt.

A csúcsra eljutni iszonyatosan nehéz, míg onnan bármelyik pillanatban könnyű lecsúszni. Erről pedig Nagy Feró egészen biztosan tudna mesélni. Az utolsó Ricsével foglalkozó sajtótermék, a Jövő mérnöke volt, itt még szabad volt igaz véleményt írni a zenekarról, itt még nem szóltak bele, hogy kell, vagy nem kell szeretni. Az alábbi írásban elég reálisan értelmezve a jelenséget, a cikk írója alaposan beleszállt az egyébként ebben a formában haldokló Ifjúsági Magazinba.

Az IM számaiban mindig elolvasom a "Pop s a rock" című írásokat, s az egyik márciusi számban az "Óh, a Beatrice" című fejtegetést is olvastam. Érdekes összefüggést találtam ezekben az írásokban. Valamennyi cikket Molnár Miklós írta, s szerintem nem is akárhogyan. Heteken keresztül feltárta, hogy az egyes magyar együttesek miért nem jók, mi a hibájuk; majd sorozatának koronájaként rámutatott, hogy ki az igazi. Természetesen a Beatrice! Keveset találkoztam ezzel az együttessel, de a véleménynyilvánításra alapot érzek. A Ricse koncert tetszett (de nem az E-klub-beli!). A lendületes számok magával ragadják a közönséget. A színpadi játékukon inkább csak mosolyogni lehet, nem tudott "megtéríteni", valószínűleg ezért tűnt gyermekdednek, olykor nevetségesnek (például Nagy Feró Ó, a Beatrice a legjobb" sémájú mondókája, ezt az FTC-vel már ismertem). Mindezek ellenére egészében kellemesnek ítéltem a tapasztalataimat. Ez, és a kíváncsiságom vezetett el október közepén, egy pénteki napon a Józsefvárosi Művelődési Házba, ahol Miklóska, Nagy Feró, valamint Kőbányai János (a hirdetőplakát szerint szociológus) vezetett vitakör jellegű beszélgetést. A két zenész csak az előtérben hallatta a hangját. Miklóska csendes volt, Nagy Feró viszont nem. Ferónak érdeke, stílusa van. Rendkívül trágár (a szép emlékű kalocsai fordulatokat valószínűleg papírízű nyelvészkedésnek titulálná). Talán azt gondolja, hogy így közvetlenebb a rajongóival. Ja, persze, a rajongók az általuk emlegetett periférián szenvedő "szakadtak' nem jöttek el megnézni hivatott szószólóikat. Visszatérve Nagy Feróra: nem tud gondolatokat fűzni egymáshoz. Tárgyilagos leszek: lehet, hogy tud, de akkor este ezt nem tudta bizonyítani (nem volt ittas). Rendkívül primitív ember benyomását keltette.

Mint már említettem, Kőbányai János vezette a beszélgetést. Megpróbálom összefoglalni a mondanivalóját. Vannak emberek (ezeket rögtön azonosította a nevelőotthonban felnőtt fiatalokkal), akiknek olyan az életmódjuk, hogy nem várható el az, hogy dolgozzanak. Ha mégis elkezdenek dolgozni, elkésnek, elfelejtenek bemenni, stb. Óhatatlanul megtelik a munkakönyvük. Az ilyen ember már csak "piszkos" munkát kaphat. Kénytelen lopni, és hasonló bűncselekményekbe keveredni. Ezek az emberek esnek áldozatul a jól öltözött, kőházakban lakó striciknek, buziknak, szadistáknak (elnézést a jobbérzésű olvasótól, de ezek a szavak így hangzottak el). Ugye mindenki látja, hogy megfeledkeztünk róluk (mi, akik szintén a "sors kegyeltjei" vagyunk; jó ruhánk van, van hol laknunk, mellette dolgozunk, vagy tanulunk, de ez valószínűleg nem ehhez a, témához tartozik). Kőbányai. János hivatkozva nyugaton szerzett tapasztalataira, megtalálni vélte a megoldást. Követeljük, hogy adjanak át, ezeknek az embereknek magnóval, lemezjátszóval és keresztrejtvénnyel felszerelt; lakótömböket, és hagyják őket, hogy éljék a saját életüket. Egy, kérdés hangzott el (érdemben.) Nézzük meg, hogy mi van Ricse koncert után, és azt szorozzuk meg egy kellőképpen nagy számmal, mert valószínűleg azt csinálják majd saját "kőházukban" is. Nagy Feró abbahagyta a vakaródzást, és azt mondta: - Látod, ez a baj. ebben a társadalomban mindenki azt nézi, ha. megadjuk ezeknek az embereknek a lehetőséget. Szerettem volna még néhány kérdést feltenni, a szociológusnak, de nem kaptam szót. Jobb híján tüntetőleg kivonultam. Örömmel nyugtáztam, hogy nem egyedül. Lehet, hogy mi vagyunk az opportunisták. Végül: ismerek állami gondozott érettségizett és egyetemista embereket. Nehéz nekik, de ők erősebbek, mint a Ricse segítsége. Az IM-ben megjelent cikkéről pedig az a benyomásom, hogy nem fedi a valóságot. Ezek a mondatok nem ezektől a zenészektől valók. Feróéknak pedig sok ismeretre lenne még szükségük, hogy felelősségteljesen tudjanak nyilatkozni.

A Népszava írásában hősiesen ki áll Bors elvtárs mellett, annak karakán viselkedése miatt, akire a téma ismeretében utólag haragudni nem lehet. Bár több lett volna a hasonló ember, aki szemtől-szemben áll ki a véleményével. Bunkó, volt, paraszt volt és visszaélt a hatalmával, de őszinte volt. Milyen kevés ilyen emberrel találkozni manapság is. Ma már tudjuk, hogy a bajokért főleg azok okolhatók, akik négyszemközt - halkan, cinkosan kacsintgatva - támogatták a Beatricét, de a zenekar háta mögött ott tettek keresztbe, ahol csak tudtak. Persze ennek több oka is volt. Lehettek "gerinc problémák" - szerintem ezekből volt a legtöbb -, és természetesen megfélemlítések hatására is módosíthattak hozzáállásukon sokan. Bízom abban, hogy a "baráti zenekarok" sem direkt hagyták magára Ferót. Én azt gondolom, hogy megkapták a lemezt, a filmet és a koncertezés lehetőségeit, aminek természetesen nagy ára volt, amit - úgy néz ki - Feróval fizettettek meg.

Némi "hullámverést" okozott a közelmúltban az Esti Hírlap és a Magyar Hanglemezgyártó Vállalat vezetőinek nézeteltérése, amelynek a múlt héten különkiadásban szentelt időt és fórumot a Stúdió '81. Nem kell különösen "körön belülinek" lenni ahhoz, hogy tudja az ember: a magyar hanglemezgyártás monopolhelyzetben levő vállalatával van miről vitatkozni, nézetet cserélni. Most mégis álvita zajlott: a Beatricéről folyt a szó. Arról az együttesről, amelynek úgy van máris országos híre, netán mítosza, esetleg nimbusza, hogy eddig egyetlen hanglemeze sem jelent meg, zenéjét kevesebben, szövegét valamivel többen, "mártírharcukat" pedig rengetegen ismerik. Mert valakik - az együttes tagjainak hathatós közreműködésével persze - a hanglemezbirtoklás bűvköréből kizárt "mártírzenekart" kreáltak az együttesből. Ez vitát, igazi vitát érdemelt volna. Kik, miért, hogyan, mire jó ez és így tovább. Mert a televízió nyilvánossága előtt karakán egyértelműséggel elhangzott Bors Jenő nyilatkozatról nem sok vitatkozni-való maradt. A lényeg körülbelül ennyi: "ameddig én ennek a vállalatnak az élén vagyok, addig ilyen szövegeket (itt példákat is idézett) éneklő együttestől hanglemezt nem adunk ki". Aki pedig volt már Beatrice koncerten, az tudhatja: több szöveget is említhetett volna Bors Jenő. Mert tudnivaló, hogy az együttes népszerűségének jelentős hányada fakad abból a helyzetből, amit Bors Jenő "körön kívülinek" nevezett. Ahonnan ez a társadalomkritikának nevezett totális tagadás, iránytalan lázadozás fakad, és amerre ezek az indulatok tartanak, az valóban nemigen fér egy mégoly tág kultúrpolitika "támogató" kategóriájába sem. Mindezek mellett - lépjen be az egyes szám első személy én legalábbis úgy tartom - szimpatikus és üdvözlendő, hogy valaki személyében is teljes felelősséggel vállalja pozíciója szükségszerű politikai tartalmát. Szubjektíve is azonos vele. Nem tér ki, nem ken el, hanem vállal: "én vagyok az, igen, én, aki nem hajlandó ezt így kiadni".

Sokan szegezték ellene - sajnos, a vitában nem került elő: ha a Beatrice valóban politikailag nem tolerálható szövegeket énekel, miért koncertezhet mégis? Miért a Hanglemezgyártó Vállalat s miért nem a hatóság lép fel a zenekar ellen? Nos, szerény tippjeim szerint feltehetően azért, mert a jelenleginél nagyobb mártírokra nincsen szükségünk. Azért, mert minden álművészet csak nyílt szembesülésben képes leválni az igaziról. Azért, mert a koncertek nyilvánossága még nem a hanglemez megörökített, potenciálisan bármekkora közönsége. S mert minden divat tovább él, ha lappang, mintha teret kap. De akkorát, amekkorát érdemel. S nem nagyobbat. Vita tehát nemigen volt ezen a beszélgetésen. A másik félgyenge érveivel szemben Bors Jenő "iskolázott". A vitáknak azonban van értelmük. Annál is inkább, mert a jelenlegi kultúrpolitikai helyzetről szép számmal akadnak vitatémák, s bizonyos vagyok benne: ennél színesebbek, valódibbak, izgalmasabbak is.

Azért azt tudni kell, hogy a Beatrice zenekart nem csak a Hanglemezgyár nem kívánta foglalkoztatni, egy csomó helyre fellépni sem engedték. Ebben az évben 26 koncertre volt megállapodás, amelyből 10 került éppenhogy megrendezésre. Volt, hogy az ORI lépett vissza - ez volt a kevesebb -, néha a helyi rendőrség, de legtöbbször a Tanács (ma Önkormányzat) attól rettegve, mi lesz, ha a "csőcselék" ellepi a falut. Könnyebb volt egy "nem-mel" letudni mindent.

Ha már senki nem volt hajlandó komolyabban foglalkozni a Ricsével, a Jövő mérnökének még maradt ereje. Áprilisban újra elővette a babos-kendősöket és le a kalappal előtte, érdekes dolgokról számolt be. Végre egy "kívül álló" kielemezte a dalszövegeket és rájött, hogy a zenekar és a hatalom között más fajta vita zajlik, mint amit kiraknak a kirakatba...

Erdős Péter, a MHV márkamenedzsere a PM tavalyi 49. számában nyilatkozott a lemezgyár idei terveiről és szólt többek között a Beatrice együttesről is, a következőket: "A Beatrice-probléma számunkra nem probléma, tehetséges zenészekből álló együttes. Amint összeáll a nagylemezanyag, amelynek szövegei nem sértik a társadalmi normáinkat, hozzálátunk a Beatrice LP-hez. Oszlassunk el egy félreértést. Nem politikai nézeteltérésről van szó, bár végső soron majdnem minden a politikába torkollik. Egyszerű, ilyen zenészektől, akik a kis tinédzserek egy rétegéhez szólnak, nem viselhetünk el olyan szövegeket, melyek kiúttalanságot, nihilizmust, kegyetlenséget és agresszivitást hirdetnek. Ez nem elsősorban politikai kérdés, hanem a jövendő magyar társadalomért érzett felelősség dolga. Mivel a jövendő magyar társadalomért olyan sokan éreztek már felelősséget, gondoltam, ha én is érzek valamit, abból nem lehet baj, ezért aztán alaposabban átnéztem a Ricse szövegeit, melyekből lássunk néhány jellemző idézetet: "Életünk csak rohanás, hajsza a pénz után" "Az íróasztalt elérte, büszkeségét megértem, de elfelejti honnan indult el. Valamikor ő is lázadó volt, elkezdett egy új világot, s most elfelejti, honnan indult el." "Ha elnémul a város, oly magam vagyok, és egyedül gyakran rám tör a depresszió." "Gondolkozz rajta, hogy a világról elmondott szó nem mindig jó!" És a legtöbbet támadott sorok: "Nem kell, hányszor mondjam nem kell! Akkor sem kell semmi! Semmi nem kell? Nem kell! Tőled nem kell, nem kell! Még a nem kell sem kell, semmi! Semmi nem kell? Nem! Nem! Nem kell!" A sok "nem kell" halmozásával mintha tényleg nihilizmust hirdetne, ha nem lenne ott még egy szó: Tőled. "Tőled nem kell." Hányszor kerülünk olyan helyzetbe, emberekkel, kisebb-nagyobb csoportokkal szembe kerülve, amikor a "Tőled nem kell semmi" alternatívája az egyetlen elfogadható választás, amikor a NEM az egyetlen lehetséges igen. (A Beatrice vajon hányszor hallotta, hogy nem kell, hány helyen nem kellettek?) Agresszívek, kegyetlenek, kiúttalanok ezek a mondatok? A mai magyar valóságról, pontosabban annak a Beatrice által felfogott részéről adnak egy bizonyos szintű képet. Szerintem azon lehet a vita, hogy milyen mély ez a szint. Az viszont a saját gondolatmenetemben is egy másik szint! Ha ez a tükörkép agresszivitást sugall, akkor nemcsak a Beatricében van a hiba! Az a bizonyos "tiniréteg" nem azért okoz problémákat, mert ilyet meg olyat hall a Beatrice koncerten. A társadalmi feszültségek, problémák megoldásának útja az okok feltárása, megszüntetése lehet, nem pedig álproblémák felállítása! Az igazi gondokról kell beszélni! Nem hiszem, hogy az elhallgatással megoldunk bármit is: azok a kis tinik is érzik a társadalmunk problémáit saját életükben, a maguk világában (ivás, szipózás, család-, szeretethiány, iskolai kudarcok, munkahelyi pofonok...). Természetes, hogyha valaki kimondja helyettük is az ő igazságukat, akkor a magukénak érzik azt. Persze lehet ezekről nem beszélni, lehet eléjük állítani eszményeket, boldogságképeket; csak legalább hagyjunk egyeseket "sírni" is. Ez is hozzátartozik a jövendőhöz, de a mához is. Eszményekről, szépről úgyis/hallunk eleget...

Erdős Péter nyilatkozata óta eltelt időszakban történt néhány változás a Beatrice együttesben és talán Erdős Péterben is, de nem változott a fent említett néhány gondolat, hiszen többről van itt szó, mint Erdős Péter és a Ricse szembenállásáról.

Korábbi interjúban Miklóska éppen erről beszélt. A zenekar megszakad, hogy elfogadják, Erdősék pedig játszanak. Ez azért már annyira nem volt őszinte húzás, dehát, aki egy "üzletembertől" őszinteséget remél, az a télapóban is hisz. (Még ha létezik is télapó, mi felnőttek nem hihetünk benne). A zenekar erőlködött, de ez senkit nem hatott meg. Eközben a rendszer egyre erőteljesebben határolódott el a Beatricétől. Erdősék "okosan" megfuttatták a zenekart, megadták a lehetőséget a nagylemezre, de már az első pillanattól kezdve tudták, hogy nem lehet abból semmi. Minden bizonnyal élveztek minden egyes percet, amit a banda megalázásával tölthettek.

Mai ésszel Ferónak el kellett volna hallgatnia, írhatott volna néhány nyáltól csepegő romantikus költeményt és párszor ő is meghívhatta volna Pressert a koncertjére, de ők nem voltak olyan "mély barátságban". E helyett tehetetlenségében kiakadt és végső elkeseredésében szidta Erdőst, szidta Bors Jenőt. Feró elbukott. Az Igaz szó májusban egy rögtönzött összesítőt fogalmaz meg a már alig létező zenekarról, mintha a cikk írója tudatában lenne, hogy a Beatrice az utolsó pillanatait éli:

Az utóbbi két év egyik legszélsőségesebb fogadtatású zenekara a Beatrice, vagy ha pontosabbak akarunk lenni, a "Rice". A Beatrice ugyanis már az előző évtized elején megalakult, s a maga nemében szintén kelthetett (volna) szenzációt, hiszen első volt a női zenekarok közül. A "gyengébb nem" tagjai azonban sorra kiváltak, s a társulás vezetőjévé Csuka Mónika oldalán Nagy Ferenc lépett elő, aki 1971-ben csatlakozott a női csapathoz. A fáma szerint az elsők között kezdték játszani a Magyarországra akkoriban betörő diszkózenét. A hivatalos versengéseken azonban nem jártak szerencsével. A csalódás nyomán kivált az utolsó nő is a zenekarból, és még 1977 végén megszülettek az első "Rice"-dalok.

Útjukat azóta valódi és álbotrányok, tagcserék kísérik, szerzeményeik közül a Jerikót, a Motorizált nemzedéket, a Nagyvárosi farkast, a Beatrice Bluest, a Nem kell-t szerette meg leginkább a törzsközönségük. A zenekar körül ügyesen szerveződött a mítosz, s közben megszülettek az első filmdalok. A Beatrice két vezéralakja Nagy Ferenc énekes s Miklóska Lajos basszusgitáros; jelenleg Donászy Tibor dobol, Bogdán Csaba, Vedres József gitározik és Waszlavik László játszik a billentyűs hangszereken.

A Jövő mérnöke újra védelmébe veszi a Beatricét, de már késő. Igaza van abban, hogy régen nem a zenéről és nem a zenekar üzenetéről szólnak a parttalan viták, amiben nem csak a hatalmasok és a banda áll egymással szemben. A Beatrice akarva-akaratlanul visszazuhant az 1980 előtti időkbe, miközben elvesztette gitárosát, nimbuszát és elvesztett minden lehetőséget a jövőre nézve. Feró bedurvult, talán azt gondolta, ha még nagyobb az ellenkezés, az odamondás, akkor mégjobban foglalkoznak velük. Ez persze így is történt, de nem úgy, ahogyan azt ő elképzelte. Néhányan ugyan még kiálltak mellettük, de az értelmetlen harc alatt a "barátok" létszáma is erősen fogyott.

Széles e hazában nincs még egy olyan együttes, amelyről annyit vitáztak volna, mint a Beatricéről. A képlet egyszerű: a rajongók védik (mint például az IM hasábjain Molnár Miklós, a "Pop, s a rock" című sorozat szerzője, mint az egyetem hallgatóinak százai, mint az ország szakadt és jólöltözött (!) ifjúságának tízezrei). A zenéjét nem kedvelők támadják (mint ugyancsak az IM hasábjain - a "Beatrice" című cikk szerzőit, mint az egyetem hallgatóinak másik százai, mint az ország szakadt(!) és jól öltözött ifjúságának másik tízezrei). E cikk szerzője előre bocsátja: ha a bika kergetné, sem menne be egy Beatrice koncertre (mert ott még nagyobb veszélyben érezné magát), és hogy számára nagyobb örömet okoz, ha két fadarabot ütögetnek össze, mint a Ricse zenéje. Mindezek ellenére tisztában van a következőkkel:

1. Az országban legnagyobb rajongótábora a Beatricének van.

2. Ebben a táborban jól öltözött, jól tanuló gimnazisták és egyetemi hallgatók, fegyelmezetten dolgozó szakmunkásfiatalok is vannak.

3. A legeldugottabb falvak legeldugottabb művelődési házaiba sem lehet beférni, ha ott föllép a Beatrice.

4. A Beatrice igenis szívén viseli a perifériára szorult fiatalok sorsát. Más kérdés, hogy a Kőbányai János által említett javaslatokat (ld. IM 81. IV. 11. "Beatrice) egyetlen normális társadalom sem valósíthatja meg. (Ha valóban ezt és így mondta.) Ilyen következtetésekkel azonban a Beatrice dalaiban nem áll elő, viszont bemutatja a fiatalság egy - sajnos - széles rétegének életét. Lehet, hogy Feró trágár, és a "Beatrice" című cikkben említett kerekasztal-beszélgetésan primitívnek látszott, de dalaikat igenis felelősségteljes nyilatkozatnak érzem.

Mindezeket azért láttam szükségesnek elmondani, mert a viták nem elsősorban a Beatrice zenéje körül folynak. Az együttest támadók annak létezése ellen lépnek föl, és ugyanezt teszik a rádió (pl. 168 óra) a sajtó és az MHV egyes illetékesei. Egy együttes zenéjét lehet támadni. De, aki annak létét kérdőjelezi meg, egyben a demokráciát és a véleménynyilvánítás szabadságát akarja megnyirbálni.

A Népszava írt először a Beatrice feloszlásáról Hol a Rice? - címmel, de nem azért, mert tudott volna bármiről is. Csak szúrta a szemét néhány vabos-kendős viselkedése. A Hajógyári szigeten egy évvel a Fekete Bárányok koncert után újra fesztivált rendeztek Szuper koncert címmel. A koncertről kihagyhatatlanok voltak a közönségcsábító rockzenekarok, kötelező megjelenés járt a jól fésült, új hullámos bandáknak és ott volt a helye a háromból kettő - már nem annyira - fekete báránynak is.

Egyedül a Beatrice nem kapott meghívót - bár az első egyeztetéseken még ott volt Feró is - de rájuk nem számítottak a szervezők. Egyébként Feró is megjelent a buli napján a Szigeten, vásárolt magának belépőt, bement, de ennél többet nem tehetett, ugyanis Presser Gábor szembesítette a ténnyel, hogy neki a színpadon helye nincs. Hogy Presser volt az egyetlen bátor ember, aki Feró szemébe merte mondani a kemény tényt, vagy ehhez nem is kellett keménység, azt mindenki döntse el saját maga. Mindenesetre a fesztivál a Beatrice nélkül is sikeres volt, csak a hajdani bárányok hallgattak, még csak fel sem hívták maguk közé egyetlen dalra sem. A bárányok hallgattak, de ők nagyon mélyen...

Negyvenezer fő részvételével lezajlott a nagy beatkoncert a Hajógyári szigeten. Mi, óbudaiak eléggé félünk ezektől a monstre rendezvényektől, mert bizony elég sok fiatal nem tudja ilyenkor, mit engedhet meg magának. Az előző rendezvény során a HÉV-állomás dolgozói magukra zárták az ajtót, miközben a szerelvény ablakait a magukról megfeledkezett "rajongók" beverték, s ott másztak be. A boros- és pálinkásüvegek százszámra hevertek a sínek mellett apró darabokra törve, az egymás közötti "kommunikáció" pedig olyan trágárságokkal volt terhes, hogy még az edzett fül sem bírta. Most túl nagy kilengések nem voltak. A rajongók azonban most is kitettek magukért. A Mozaik utca végiben levő kis hídon, a gyalogjárdán mésszel felfestve méteres betűkkel a következő olvasható: hol a ricse? Majd újra és újra ez a szöveg, és azután a csattanója: a Beatricét akarjuk! Ez az együttes ugyanis nem szerepelt a műsoron, előző éjjel tehát el kellett árasztani tiltakozó felirattal az egész pihenőparkot. Nem csupán a járdákat, hanem a villanyoszlopokat, a kicsinyek csúszdáját, mászókáját, a játszó alkalmatosságokat. Miért? Akik tették, azok se igen tudnának feleletet adni. Mert az óvodás korúak aligha tudnak olvasni. Az ő birodalmukra hiába írták a tiltakozásukat vagy követelőzésüket, süket fülekre találtak. Legfeljebb a kis bugyik, tréningnadrágok lettek fehérek a felfestett szövegtől.

Hogy hol a ricse, azt én se tudom. Megeshet, hogy jogosan követelték szereplésüket, de az még inkább gyanítható, hogy a rendezőszervek nem véletlenül mellőzték ezt az együttest. Ebben nem vagyok szakember, tehát nem tudok megfelelő és megbízható álláspontot kialakítani az ügyben. Egyben azonban biztos vagyok. Ez a hőbörgés, az ilyen rongyrázás senkinek nem tesz jót. Még a rajongók által kedvelt együttesnek sem. Mert akár a rajongók, akár mások piszkították be a szép kis szigetet, normális ember csak annyit mondhat: ezt nem szabad megengedni! Ámbár az indulatok levezetésére talán jó módszer ez is. Csak az gondolkoztat el, késztet némi szomorúságra, hogy eszembe jut az az idő, amikor én voltam "tinédzser". Miket festettünk mi a járdára? Földet vissza nem adunk! Köztársaságot, nem királyságot! Ki a reakciósokkal a közigazgatásból! És nem verekedtünk, nem trágárkodtunk, nem vedeltük az italt, egyszerűen megvalósítottuk, amiben hittünk. És ők miben hittek? Nem kellene jobban odafigyelni ezekre az ügyekre az ifjúsági szövetségnek, azok vezetőinek, de nekünk felnőtteknek is?

Mint arról feljebb már írtam, hogy 1981 nyarán még komolyabb állami támogatással újra nagy eseményt könyvelhetett el a Sziget. A rendezvényt némi szerénységgel Szuperkoncert néven hirdették meg a néhány hónappal korábban alakult Szabadfoglalkozású Zenei Előadóművészek Szakszervezeti Bizottsága szervezte. Az egy évvel korábban ugyanott tartott Fekete Bárányok koncert folytatásának szánták, de több okból sem sikerült megismételni az akkori élményt. A több fellépő miatt a játékidőt korlátozták, és meghívtak olyan "New Wave" zenekarokat is, amelyek műfaja nem illett a környezetbe. Ebből egyébként 1983 végéig még nagyon sok probléma adódik. A Stadionkertben kifütyülik, kidobálják az új hullámosokat, '82-ben a Popmajálison paradicsommal, alsógatyával, cipővel dobálják a GM-49 és az éppen lemezbemutatóját tartó KFT együttest.

A Piramist a sajtó leírta, ezért a legnagyobb hiányzónak a "fekete bárányok" egyike, a Beatrice számított, akitől a fellépési lehetőséget megtagadta a hatalom és megtagadták a barátok, ezzel nagyban hozzájárulva a zenekar feloszlásához. A zenészek - komoly ráhatásra, de - önszántukból döntöttek a Beatrice nélküli fesztiválról.

És akkor lássuk, hogy kik léptek fel 1981-ben a Szigeten: Pandora' s Box, Kati és a Kerek Perec, Új Skorpió, Edda Művek, KFT, Korál, Mini, V' Moto-Rock, East, P. Mobil, Hobo Blues Band és a Karthago. Joggal gondolhatta Feró, hogy minek neki ellenség, ha ilyen barátai vannak...

Az utolsó rész következik... (2021.12.14.)

Írta: Fiery