Cikipédia 12/42 - A Beatrice együttes története 11. (1981/1)

1980 végére az elmúlt 11 év legsikeresebb időszakát - úgy kb 6 hónap - hagyja maga mögött a Beatrice. A Fekete Bárányok buli után viszont minden visszatér a régi kerékvágásba, de a helyzet inkább fokozódik. A Hanglemezgyár úgy tesz, mint aki ki akarja adni a zenekar lemezét, de csak szórakozik Feróékkal. A listáról kreált indokokkal naponta húzzza ki a dalokat, míg annyi nem marad, amennyi már nem elegendő egy albumhoz. Egyre több fellépést nem engedélyez a helyi, vagy a megyei Tanács, a helyi Rendőrkapitányság, vagy csak a Művelődési ház vezetője lép vissza, mert leszólnak neki. Bezáródnak a kapuk a Beatrice előtt. Lugosit "felsőbb utasításra" lenyúlja a Dinamit. 

1981 januárját írjuk mire megjelentek az első írások az Omega - LGT - Beatrice Kisstadionban tartott koncert lemezéről. Az eredetileg duplára tervezett album sajnos csak szimplára sikeredett, de ez senki kedvét nem vette el ugyanis az LGT és az Omega is túl volt önálló lemeze megjelenésén, míg a Beatricének az a pár dal is megnyugvást jelenthetett.

Úgy tűnt, hogy a baboskendősök jó úton haladnak és a sajtó ez idő alatt nem bántotta őket, sőt, néha még dicsérte is. Kit érdekelt már, hogy a Ricsét nem akarta az Országos Rendező Iroda (ORI), ezért majdnem visszamondta a turnét az Omega és a végén olyan kompromisszum születik, amiből az LGT jön ki a legjobban. A Magyar Ifjúság "Álom volt, vagy igaz talán?" címmel mindhárom zenekarról újra megosztotta gondolatait az olvasókkal.

Milyen megfontolásból, mire számítva, s főként milyen nyomásra sikerült egymás mellé békíteni-passzírozni a legkülönfélébb utakon járó Beatrice, Locomotiv GT és Omega zenekarokat egy nagyszabású turnéra 1980-ban - nos ez is megérne egy misét, de az tény: ez a program nem az unalomig megszokott látni-hallani valóval szolgált, de egyenrangú, népszerű, önálló stílusok, mondandók izgalmas vibrálásával. Erről a koncertről lemez is készült. Persze az igazi megrökönyödést a Beatrice szereplése váltotta ki. Nemcsak ellenségei, de rajongói körében is. Ilyen kommunikációs lehetőség másfél éve, de még a tavasz végén is lehetetlennek tűnt. Nemcsak a rendező szervek, a fellépési viszonyok miatt - valóságos keresztes háborút vívtak ellenük, blokádot húztak az egy szál csoport köré - de a Beatrice is elhatárolta magát a régi - avagy nyelvükön - "kifakult" sztárok hosszú-hosszú császárkodásától. Nos, csak üdvözölhető a nyomatékosan idézőjelbe tett kompromisszum. A "minél rosszabb, annál jobb" nem vezet sehová. Ugyanis egy a fontos: az első szeptemberi hétvégen harmincezer, s a másfél hónapos nyári turné során ennél jóval nagyobb számú fiatal előtt elhangzottak - mégpedig eredeti formájukban - a Beatrice sok ellenkezést kiváltó dalai: a Jerikó, a Motorizált nemzedék, a Nem kell, a Nagyvárosi farkas, a Beatrice blues, az Angyalföld és a Katicabogárka, ez a gyermekdalra épülő hátborzongatóan szürrealista kompozíció, amely Nagy Feró tökéletes átélést, valódi katarzist nyújtó színpadi játékával a közös koncert legmegrázóbb-előremutatóbb perceit nyújtotta.

A nyolcvanas évek hangütésével a koncert időben visszafelé hátrált a magyar beatzene történetében. A Locomotiv zenei teljesítménye, darabjaik bonyolult, sokrétű hangszerelése, a virtuóz szólók és a nagyszerű vokálok azt is lenyűgözik; magukkal ragadják, aki a rocktól - joggal - azt várja, hogy szolidaritást vállaljon életével. Ennek a csapatnak - majdnem egyedüliként - volt ereje szembenézni, a "mi lesz velem, ha elfáradtál a zenémtől" keserű valóságával, - s a szembesülés: - az őszinte beismerés, hogy nekik sem sikerült megváltani a világot - gazdagon szabadította fel bennük az alkotókedvet: az immár felelősség nélküli gyermeki játékosságot, bolondozást, zenei leleményt, amit némi öniróniával (Sándor Pál groteszk hatásai érezhetők mind a színpadi, mind a zenei produkción) felső fokon művelnek.

Hosszú idő óta először tetszett a turnézáró, legvégső koncerten, egykori bálványaim; az Omega játéka. Nem az új számaik - ezek zeneileg, gondolatilag megalapozatlanabbak, igénytelenebbek, mint valaha. Olyannyira, hogy a minden eddigit felülmúló pirotechnikai lézer és köd ellenére még rajongóik körében sem okoztak igazi tetszést. De volt abban valami drámai, megrendítően emberi, ahogyan búcsúzóul ugyanezeket a számokat, amelyekben talán ők maguk sem hisznek, mégis sikerre vitték - most már csak az emberben rejlő erőtartalékok maximális bevetésével. De az átütő sikert mégis a már örökzöldnek számító, hatvanas évekbeli Omega dalok hozták, egy javarészt olyan közönség előtt, amely csecsemő volt, amikor ezek először elhangzottak és hatottak. De a muzsikusokat - főképp Molnár "Elefánt" Györgyöt - is ez a zene hozta igazán tűzbe. Bizonyítékául, hogy csak a történelmi korával együtt haladó, annak lényegi problémáit, életérzését elsajátító és megragadó alkotások adhatnak csak maradandó értéket a populáris műfajban is. S mit valósít meg mindebből a karácsonyra megjelent lemez, hogyan adja vissza a jelentős, évtizedhatárkő hangversenyt? Azért időztünk ilyen hosszan emlékénél, mert maga a fekete korong csak töredékeiben idézi a valóban rögzítésre-őrzésre méltó eseményt. Ez a kiadvány újabb bizonyítéka, hogy az MHV pepita márkáját vezetők a rockzenétől idegenek és "sikereik" valójában az együttesek és az őket támogató közönség - épp velük szemben kivívott - részleges sikerei.

Meglepetésre valamiért a hármas "szégyenpadjára" ezúttal az Omega került. A  cikk szerint a Beatrice lassan felnő a feladathoz, a Loksi pedig  már majdnem a világ legjobb zenekara, míg az Omega új számai mind amatőr és igénytelen. Pedig azóta az Arc, az Életfogytig rock & roll, vagy a Tizenhat évesen legendás dalokká váltak. A baj inkább az lehetett, hogy az újságírók űrrockot vártak és nem azt kapták, hanem tiszta rockzenét. Ezzel szemben az LGT-be öltözött "ős Omaga" fantasztikus élményt nyújtott. Mit lehet erre mondani? A '60-as években készült dalok a '80-as években készült dalokkal együtt a mai napra kivétel nélkül fogalommá váltak.

Az újévi összegzésből nem maradhatott ki a fricska sem. Mintha pont azért engedték volna be Feróékat a Kisstadionba, hogy utána kikürtölhessék a világba, hogy ezeket is betörtük. A Beatrice az általuk kifakultnak hirdetett sztárokkal együtt lépett be a lerombolásra váró falak közé, tehát innentől nincs több cirkusz, nincs több balhé! Tessék a magyarországi normáknak megfelelően szerepelni! A zenekar választás előtt állt; jó fiúk lesznek és egy lemez után eltűnnek a süllyesztőben, vagy újra rosszalkodnak egy sort és azután tűnnek el a süllyesztőben. Szép kilátás...

Az év eseményeként beharangozott Omega-LGT- Beatrice koncertsorozat után is leszámolhattunk egy legendával, a Beatrice-mítosszal. A mindenhonnan kitiltott botránybanda, az utolsó kívülálló csoport, hiába énekelt Jerikó lerombolhatatlan falairól, sorsukat ők sem kerülhették el. A Kisstadionban már a falakon belül énekeltek, integrálódtak a hazai show-businessbe. Az együttes zenéje is megváltozott. Természetes közegéből a külvárosi, zsúfolt munkásklubokból kiszakítva, az állandó tiltások és sajtótámadások közepette elvesztette zabolátlanságát, spontaneitását, szenvedélyességét, nyers indulatát, érdekeket és személyeket nem tisztelő lázadását. A koncertsorozat alatt a Beatrice maga is előadássá vált, hatásvadászó színpadi gegekkel, bevált manírokkal, szereppé merevedett színpadi magatartással. A kompromisszumok magyarázata ("árnyékban is élni kell") a tényeken nem változtat: a Beatrice is betonútra lépett.

A "kemény rock" 1980-ban további érzékeny veszteségeket szenvedett. Hosszú, elismerésért és lemezfelvételekért folytatott hiábavaló harc után két zenész kivált a közönség másik kedvenc zenekarából, a P. Mobilból és az együttes ismét elölről kezdheti a sziszifuszi munkát. A nagy támogatással és reklámmal futtatott Dinamitról is végleg bebizonyosodott, hogy nem alkalmas arra a szerepre, amit létrehozói vártak tőle. A Skorpió, a Karthago, a V' Moto-rock és a Korál sem tudott igazán széles közönségbázist kialakítani magának és bármily paradox, őket éppen a később megjelenő nagylemezeik kényszerítettek az egyhelyben topogásra, a tavalyról már ismert dalok újra játszására. Az egyedüli, valóban nagy sikerű rockbanda ebben az évben az Edda volt, de tavalyi gyors feltörésük után róluk is kiderült, hogy nem képesek - legalábbis eddig nem adták tanújelét - új fazont, új irányt adni a "kemény rock" további fejlődésének.

A fenti írásból megtudtuk, hogy a Mobil személyi gondokkal küzd, miközben a Ricséről szóló cikkében pont a Ricse tagcseréiről feledkezett meg. Ami viszont igazán kínos, hogy a történetbe belehúzta a Dinamitot is, de a többi '79-es brigádot is visszaalacsonyította. 1981-ben itthon azért még bőven tombolt a rockzene.

Talán éppen azért engedték a Beatricét fellépni a "nagyokkal", hogy kihúzzák a rockzene méregfogát. Feró többé ne mondhassa, hogy ő a nagyvárosi farkas, hiszen minden támogatást megkapott. Egy rövid ideig nem is tudta senki, hogy mi legyen ezután, de aztán a Beatrice - és természetesen az ORI kézen fogva a sajtóval - visszatért az 1980 előtti időkbe. A harc nemhogy folytatódott, egyenesen kiélesedett.

Az Ifjúsági Magazin - az interjú hosszát figyelembevéve - továbbra sem mutatott komolyabb érdeklődést a Ricse iránt. Noha általában egy gitáros távozása annyira nem szokott egy zenekart földhöz vágni, Feróék esetében ez mégis komoly és főleg negatív változást jelentett. Szép lassan elengedte a sajtó, majd a "baráti zenekarok" is cserben hagyták, vészesen közeledett a vég...

- január közepére összeállt már az új együttes, s néhány koncerten is bemutatkoztunk. Azt tervezzük, hogy hattagú lesz a csapat, három gitáros, orgonista, dobos, énekes felállásban játszunk majd. Új ember tehát nálunk Vaszlavik László orgonista és Vedres József gitáros, s keresünk még egy gitárost. A létszám változtatása nem jelent letérést az eddigi útról, a régi számokat is előadjuk, de jó néhány új szerzeményt is bemutatunk majd.

Feró a maga módján igyekezett optimista maradni és a rajongókat talán meg is nyugtatta, de ez csak a látszat volt. Akkoriban a változást senki sem szerette, a focisták sem vándoroltak klubról-klubra és a zenészek sem. Lugo nélkül már teljesen más arcot mutatott a zenekar, az összkép megváltozott, a csapat egyre sérülékenyebb lett. A Beatrice igyekezett továbbra is menetelni, de egyre több és egyre nagyobb falba ütközött. 1981-re a Beatrice nem kívánatos banda volt, a rendszer összezárt. Aki még segíteni akart, azt támogatással, vagy fenyegetéssel hamar eltántorították szándékától, így nem csoda, ha a régi barátok is inkább a maguk bajával foglalkoztak...

Végül egy minden igényt kielégítő hosszú interjú következzen Miklóska Lajossal, a Beatrice basszusgitárosával. Őszintén és tisztán beszél mindenről. A társalgás abban a jövő mérnöke nevezetű újságban jelent meg, amelyben már jó néhányszor alaposan belerúgtak a zenekarba, de hát a világ forog és benne az emberek is.

Egy zenekar zenéjét, mint bármely más esztétikai értékeket hordozó műalkotást, lehet szeretni vagy elutasítani. De a tényeket, a konkrétumokat nélkülöző előítéletek egy produkció megítélésénél is csak félreértésekhez, hamis kijelentésekhez, oktalan gyűlölködésekhez vezethetnek. A Beatricét sokan botránybandának, az "alja népség" zenekarának bélyegzik. Az elszomorító csupán az, hogy a könnyelműen ítéletet hirdetők jó része semmi lényegeset nem tud róluk, dalait még sohasem hallotta. Mi lehet a feladata egy zenekarnak, amely a hivatalos kategorizálás leegyszerűsítése szerint csupán egy könnyűzenét játszó csoportosulásnak számít? A vonatkozó paragrafusok és nagyhatalmú alkalmazóik egybehangzóan állítják: a szórakoztatás az a zene, amely a hatvanas évek közepétől váratlan életerővel, többnyire spontánul és minden komolyabb támogatást nélkülözve hódította meg a fiatalságot, annak idején a lázadás egy különös, addig soha nem látott fajtájaként jelentkezett. A szövegek, legalábbis az értékesebbjei, tizen- és huszonévesek, sőt a világ gondjairól szóltak, a zene pedig darabosabb, keményebb, majd minden gyökerével a mába kapaszkodó lett. Az idősebb korosztályok tagjai eleinte ugyancsak csóválták a fejüket: - esztelenség, nyugatimádat, agresszív hajlamok - kiáltották a zene hallatán, a polgárpukkasztó külsőségek láttán, kiátkozással fenyegetőztek. Aztán az élesebb szemű "illetékesek" észrevették, hogy e zene mindaddig csak más eszközökkel elképzelhető mozgósító erővel rendelkezik, s mivel tábora egyre szélesedik, üzletnek sem lehet utolsó. A hatvanas esztendők utolsó éveire ez nálunk sajátos módon, szerencsére egybeesett az új gazdasági mechanizmus kibontakozásával, a piac törvényeinek részleges érvényesülésével, s egy körültekintőbb ifjúságpolitikával.

A lázadást, amint az már lenni szokott, a konszolidáció követte. A zenei ős újhullám képviselői közül jó néhányon átálltak az ellenség táborába, és vendéglátóipari zenészek lettek még akkor is, ha a tévé, a rádió hullámain vagy lemezről muzsikáltak. A legkiválóbbak kisebb-nagyobb taktikai lépések és álruhák révén őrizgették egykori ideáljaikat, de a kenyérgondok, s az egyre erősödő konkurencia még őket is nemegyszer árulásra kényszerítette. Sokan nem voltak képesek az állandó, következetes megújulásra, s egykori bálványozóik vagy már azok gyermekeinek szemében - hiszen közben több, mint másfél évtized telt el - kifakult sztárok lettek. Akadtak olyanok, nem is kevesen, akik lehetőségeik, megítéltetésük többszörösen tudathasadásos valósága elől, vagy megvalósulhatatlannak vélt álmaik után szerte szaladtak a világba.

Az egykori új hullám állóvízzé szelídült, sőt mocsarasodni kezdett. Az az egy-két zenekar, amelyik következetesen ragaszkodott az egykori rock ideálokhoz, gyorsan perifériára szorult. Miklóska Lajos, a Beatrice basszusgitárosa és komponistája:

- Próbálkoztam akkor már mindennel. A Sakk-matt után a Korongban rockszínházzal kísérleteztünk, a Jézus Krisztus Szupersztárt adtuk elő magyarul, azaz előadtuk volna. (A fordítást ugyanaz a Miklós Tibor végezte, aki az elmúlt nyáron, minden különösebb külső segítség nélkül, szinte csak a lelkesedés erejével a Margitszigeten sikerre vitte a másik híres rockoperát, az Evitát. A Jézus Krisztus annak idején igazán nagy közönség előtt nem kerülhetett színre. Egy Váci úti pinceklubban és haknikon játszott belőle részleteket a zenekar, de például egy azóta elhunyt, főként jobb értelemben szocialista realista műveivel kitűnt filmrendező villájában is előadták neves és nagy tekintélyű művészek előtt (Ruttkai Éva, Mensáros László, Darvas Iván stb.). (Akkoriban, 1973-ban igazi "földalatti" csemegének számított.) Aztán jött a Syrius és a Korál, nem találtam a helyemet, beálltam egy építkezésre segédmunkásnak, és egy mezőtúri cigány brigádban kubikoltam. Ezután, mivel beteg nagynénémet el kellett tartanom és látnom, gobelint festettem bedolgozóként. Raktáros voltam, majd egy vendéglátós zenekarral Krakkóba keveredtem. Nagy Feró akkoriban az ős Beatricével funky diszkóval próbálkozott. Ebben a műfajban a Gyere kislány gyere, egy minőségi darabnak számított. De a helyét ő sem találta, engem viszont igen.

Eleinte csak valami mást, őszintébbet akartunk csinálni. Fel kellett magunkra hívni a figyelmet, a farmer, a hosszú haj, vagy a flitteres aranyruha akkor már régen konszolidált külsőnek számított. Gusztustalannak, agresszívnek számító bőrruhákba bújtunk, s le-lekiabáltunk a közönségünknek különböző "könnyen megfejthető" értelmes jelszavakat: például le-ko-po-dzsáj, válasz: dzsáj. Damaszt - válasz: csipke. A dalok szövegeiben meg túltettük magunkat a slágerszövegek legújabb banalitásain és azt írtuk, ami bántott, aminek örültünk, amik a gondjaink voltak, amit magunk körül láttunk. Hamar kiderült, amit persze jól tudtunk, ezek nemcsak a mi problémáink. Egyre többen hallgattak minket és egyre szorosabbra zárultak azok a kapuk, amelyeken át a szélesebb nyilvánossághoz, lemez- vagy rádiófelvételhez juthattunk volna. A sajtó szinte egyhangúan "feszítsd meg-et kiáltott. A botfülű ítészek valószínűleg már a zenekar közönségének jelentős részét kitevő szakadt, lecsövesített nadrágos vagy bőrruhás tizenévesek seregétől megijedtek. Akárcsak a beatzene őskorában, a hosszú hajtól vagy a sikítozó rajongóktól. Az igazságra esküdött tollforgatók minden bizonnyal csak a leghátsó sorokból vagy a művelődési házak igazgatói irodáiból kikacsintva ismerkedtek meg a Beatrice produkciójával. S a forma alapján nem volt nehéz azt agresszívnek, kiábrándító őrültségnek bélyegezni. Azt sem szabad elhallgatni, hogy a zenekar eleinte sokkal többet "dilizett" a színpadon, kifestették magukat, hajukat égnek állították vagy leborotválták, láncokat csörgettek és eszeveszetten ugrabugráltak. De sohasem blöfföltek.

A zene új harmóniákat, ismeretlen dinamikát kínált a szövegek pedig sokak életérzéséről, gondjairól szóltak. Azokéról, akik nem, vagy csak nehezen találják meg helyüket mindennapi életünk lehetőségei között, talán azért, mert kevésbé kitartóak, taktikusak, mint társaik, vagy eleve behozhatatlan hátránnyal indulnak másokkal szemben. Mert, lehet akár a legjobb indulatú a társadalom, bizonyos anyagi lehetőségek híján sok különbség eltüntetésére egyszerűen képtelen. Az, aki szoba-konyhában nő fel, még a legkörültekintőbb szülői gondoskodás ellenére is hátrányban lesz azzal szemben, akinek külön szobát juttatott a sors kegye. Mélyebb boncolgatás nélkül csak egybe gondoljunk bele, a szülőkkel egy szobában felnövekvőknek még a nemi életről is alapvetően más összképük alakulhat ki. Vagy az állami gondozottak, akik az intézetben töltött - legalábbis anyagilag - fészek­meleg évek után szinte kivétel nélkül munkásszállásokon vagy ócska albérletekben kezdenek önálló életet, főleg Budapesten, a saját lakás reális reménye nélkül. Tudjuk jól, vannak kivételek, de ezek tényleg sajnos csak kivételek. Nem véletlen, hogy a Beatrice közönségének zöme, legalábbis eleinte munkásszármazású gyerekekből tevődött össze, többségük Kőbánya, Angyalföld, Újpest, Újpalota és Erzsébet "klasszikus" vagy az ötvenes években épült "posztklasszikus" munkásnegyedeiből. Azokról a helyekről, bár erről nem készült még statisztika, ahol társadalmunk központi problémái, lakáskérdés, a család változása, bomlása, az alkoholizmus néhány fokkal bizonyosan gyakoribbak az országos átlagnál. Az innen származók hihetetlen gyorsasággal kaptak rá a Beatrice zenéjére, szövegeire, s szinte hónapok alatt valóságos mítoszt költöttek a zenekar köré. A baboskendő, amivel mindaddig munkásnők kötötték be a hajukat a gép mellett, s ami a munkaruházati boltok egyik legolcsóbb árucikke, nyakban hordott jelképükké változott, hirtelen úgy érezték, tartoznak valahová. S a Beatrice, amely először csupán jókora követ kívánt hajítani az ifjúsági zene állóvizébe, szinte túl nőtt önmagán és önmaga lehetőségein... nőtt velünk szemben. A zene tehát értéktelennek, a szöveg agresszívnak bélyegeztetett. Kissé hátborzongató a tömegkommunikációs szervezeteknek az az egybehangzó kórusa, amely a rádió általában rokonszenves alapossággal szerkesztett 168 óra című műsorától, a Nők Lapjáig, anélkül kérdőjelezte meg a zenekar létét, hogy a formákon, a figyelemfelhívó balhén túl a jelenség okát, s nem utolsósorban a zenekar sikerének titkát próbálta volna megfejteni. S a sajtó nyomán tanácsi körlevelek, félhivatalos leiratok intettek óva a zenekar felléptetésétől. De hát a gazdaságosság követelménye még az ilyen burkolt tiltásoknál is erősebb, nem árt, ha egy művelődési ház eltartja magát, a Beatrice pedig a legkisebb faluban is telt házakat vonz. így hát, ha Pesten ritkábban is, de mindig felléphettek. De a zenekar igazi "hivatalos" áttörésére nem kínálkozott lehetőség, az eredeti értékek megtagadása nélkül. Egy végül is sikeres, különös kaland a rádió Tessék választani című műsorában - 1980 elején, amikor egy Fényes Szabolcs, Szenes Iván dalt gyúrtak a saját képükre, a szerzők teljes elismerése mellett - a szakma előtt bizonyíthatta, nem akármilyen képességekből áll a Beatrice. Felröppentek a hírek, nagylemez készül, szerződés is született, ami azonban csak három napig élt.

Miklóska Lajos: - Amit a lemezgyárnak felajánlottunk, akkor már a második nagylemezünk anyaga volt. Az elsőt-, elutasították - az indokrendszer a következő volt: "Katasztrofális punk zene, folyton szól a torzítós gitár. A szöveg kezdetleges, a zene jellegtelen. Ilyen dalok tartoztak az első anyaghoz: Paks, az atomváros, Jerikó, Motorizált nemzedék, Csodálatos emberi ész, Viszlát, Párbaj, Beatrice blues, Kifakult sztár. A második nagylemez anyaga a következő dalokkal egészült ki: Jazzpunk, Nagyvárosi farkas, Topis blúz (Kis nyuszi), Üzenetek, Angyalföld, Így lettem én topis zenész, Mit akarok még, Beatrice énekel, Nem kell. A tárgyalások elején csak azt éreztük, hogy bizalmatlanok velünk szemben. Gondoltam, ez érthető, hisz teljesen más a lemezgyári vezetők világa - távoli a miénktől. Az első nap a farkasos dal esett ki. Érvelésrendszer: Megbántja a rendőröket. Nincs állásfoglalás az italozás ellen, hanem csak ténymegállapítás van. Még azon a napon elhullott a térden állós nóta. Érvrendszer: titkos gondolati összefogásra buzdít. Különösen ez a versszak: Elmondani nem tudom, csak érzem én, az lenne jó, ha gondolatom értenéd. Érezd! A következő nap áldozat lett az "Angyalföld", a "Nem kell", a "Kis nyuszi" és a "Jerikó", viszont jó lett a térden állós, a Viszlát, az üzenetek és a Kifakult sztár. A harmadik tárgyalási napon a bizalmatlanság mellett utálatot, állandóan változó kifogásrendszert, tisztességtelen hazudozást éreztem, a másik oldalról. Magamban meg mérhetetlen keserűséget. Érdekes azonban, hogy a sanzonbizottság engedélyező pecsétjét adta ránk. Hadd tallózzunk egy kicsit a zenekar sokak által agresszívnak, és egyértelműen károsnak ítélt szövegeiben (Jerikó): Süket falakat döngetek én, nem értik meg sokan a zeném, ördögi körben visz ez az út, nincs jóbarát a falon túl. Örült emberré válhatok, a falnak fejjel rohanhatok, az istenekkel hadakozom, a csillagokba nem juthatok soha el. (Nagyvárosi benzingőzben...): Nagyvárosi benzingőzben születtél, úgy hívnak motorizált nemzedék, biztosítótű és bőrnadrág, életünk csak rohanás, hajsza a pénz után. (Nagyvárosi farkasok): Jó pénzért elmehetett volna, ugatni egy ház körül, de rákapott az italra, és úgy érezte szabadon él. (üzenetek): Az íróasztalt elérte, a büszkeségét megértem, de elfelejti honnan indult el. Ezek lennének azok a káros, társadalmunk számára elvetendő dalszövegek, amelyek - néhány külsőséggel egyetemben - törvényen kívülivé tehetik a zenekart? A sajtó tehát támadott, anélkül, hogy a zenekart vagy produkcióját valaki is közelebbről is "megkérdezte" volna. Az első kivétel Kőbányai János Biztosítótű és bőrnadrág című szociográfiája volt 1979 áprilisában, a Mozgó Világban. Néhány jellemző részlet: Többnyire olyan zenészek sereglettek a Beatrice zászlaja alá, akik hosszú-hosszú évek óta hiába ostromolták az átütő siker felrobbanthatatlanul szilárd érdekszövetségbe ágyazott nyilvánosság kapuit. Felgyülemlett, kiéhezett indulatuk határozza meg zenéjük kemény ritmusát. Őszinteségükhöz nem férhet kétség, egy élethelyzet realitása. Első dalaik éppen ebből az ostromélményből fakadnak, a Jerikó szükségszerűen talált értő befogadásra azoknál, akik egész életükben csak falakkal találkoztak ...

Miklóska Lajos: - Nekem az volt az elvem, hogy a zenémmel, de másképp is változtassak valamit az embereken. Pénz nem érdekel, láthatod, még saját erősítőm sincs. Bulinként úgy szedjük össze kölcsönbe a motyót. Nekünk a csövesek maradtak, s koncerten kívül is találkozunk, beszélünk a srácokkal. Harcolunk a ragasztózás ellen. Valósággal boldoggá tesz, ha tudok hatni valakire. Járt hozzánk egy 16 éves kislány, aztán intézetbe került, de állandóan megszökött. Voltam a nevelőotthonban, tárgyaltam az igazgatónővel. Először ki akart dobni, "hogy jövök én ahhoz". Szerencsére a pszichológusnő még a Korongos korszakomból ismert, minden évben tartottunk két ingyen bulit az egyik nevelőintézetben, ahol ő régen dolgozott. Szóval kiengedték Mártát a koncertjeinkre, azzal a feltétellel, hogy utána mindig visszamegy időre. Úgy néz ki, sikerült valamit megfordítani benne ... Persze lehet, hogy ezek csak illúziók.

A Mozgó Világ szociográfiája minden jóindulata ellenére csak új, nagyobb vihart kavart. Talán mert szerzője a riportalanyok kiválasztásánál nem volt elég körültekintő. A zenekar közönségét olyan gyerekekkel próbálta bemutatni, akik inkább szélsőségnek, kuriózumnak számítottak. A zenekar szándéka elsikkadt a nagy riadalomban. Nagy Ferenc, a zenekar vezetője és énekese rengeteg levelet kap naponta. A szokásos tinédzserügyeken kívül családi gondokkal, életük megoldhatatlannak vélt gondjaival fordulnak hozzá. Megszökjenek-e otthonról, érdemes-e tanulniuk és azt tanulniuk, amibe a szülők kényszerítik őket. Bomló családokról, alkoholista szülőkről, testvérekről, ócska lakásokról, disszidálásról szólnak ezek a levelek. íróik tizenéves nyíltsággal kérdezősködnek, beszélnek a zenekar körüli hecckampányról és hazugságokról. S mit tehet, mit felelhet egy zenész, akinek a feladata a hivatalos állásfoglalás szerint a szórakoztatás? Érkeznek levelek felnőttektől is. Nagy Ferenc: - Gyakran minden indoklás nélkül mondanak le koncerteket. Néha azonban megtudjuk, hogy a rendőrség, a tanács, vagy csak a kultúrházigazgató ijedt meg tőlünk. Sokszor panaszkodnak a művelődési házak igazgatói, hogy "figyelmeztették" őket, jobb, ha nem lesz Ricse koncert. Szinte a nemesi vármegyét idéző jelenségekkel találkozhatunk.

De folytassuk a sajtószemlét. A támadó, cikiző írásokból nem érdemes idézni. Hangvételük, érvelésük a "minden néger gonosz" szintű fajgyűlöletre emlékeztet. A Mozgó Világ után, a jóindulatú írások sorában a Kritika interjúja következett 1980 nyarán:

"A Beatrice nem punkzenekar, nem hisszük, hogy Magyarországon nyugati értelemben vett punk kialakulhat. Más a társadalmi közeg. A mi dolgunk az, hogy olyan gondokkal foglalkozzunk, amelyek ifjúságunk nagy részét érintik. Nagyon sok például a veszélyeztetett gyerek. Az elfásultság, a semmiben nem hivés, azt hiszem jelen pillanatban társadalmi jelenség, már az iskolában kezdődik, ahol nem készítjük fel az emberkéket arra, hogyha kilépnek az életbe, akkor indul meg az igazi harc a megélhetésért, az előbbre jutásért. A baboskendő csak felület, de ez egy irtó fontos dolog a gyerekeknek, mert ha ezt leparancsolják róluk, akkor már itt elveszthetik a hitüket, érdemes-e valamiért egyáltalán harcolni. De az igazán lényeges dolog, hogy megoldódjon végre a lakáskérdés, s hogy megszüntessük végre azokat a gátakat, amelyek az értelmes célok útjában állnak. Mi arra mozgósítunk, hogy igenis van egy csomó értelmes cél, amiért nekünk igenis küzdenünk kell" A Kritika interjújával körül­belül egyidőben a zenekar szurkolóinak és ellendrukkereinek egyaránt meglepetésként országos turnéra szerződtek az ORI-val.

Miklóska Lajos: -Nem a rendező irodán múlott, a Locomotív és az Omega állt ki mellettük, ami minket is meglepett, de nagyon örülünk neki. A hármas koncertsorozatot, mind a 36 fellépést tisztességgel végig csináltuk, s szinte minden estére igyekeztünk újítani valamit. Ricsét csináltunk és bebizonyosodott, hogy lehet velük dolgozni. Azok azonban, akik csupán a zenekar "underground" mítoszában hittek, árulást emlegettek. Hiszen a Beatrice fellépését már nem a szóbeszéd, vagy kesze-kusza tinédzserírással rótt cédulácskák hirdették, sőt lemezszerződésükről is felröppentek a hírek. Az LGT- Omega-Beatrice koncertről először dupla album készült volna, aztán végül megjelent egy lemez, amelynek borítója négy Ricsés dalt ígért. Ez a négy valójában csak kettő. A zenekar rövidre vágott szignálja, a Schneider Fáni meg a Sánta Mária című paródia mellett, két igazi dal került a korongra.

Miklóska Lajos: - Ez is kompromisszum eredményeként. Mi a Jerikót és az Angyalföldet akartuk, de csak a Jerikóba mentek bele, azzal a feltétellel, hogy az Angyalföld helyett a kevésbé "ártalmas" Meditáció kerüljön a lemezre. Az Ifjúsági Magazin legutóbbi írása, keményen leszögezi, vége a Beatrice mítosznak, a koncertsorozattal a zenekar betonútra lépett. Megint egy könnyelmű kijelentés olyan tollforgatótól, aki szinte semmit nem tud a zenekarral azóta történtekről.

Miklóska Lajos: - Az országos ORI-turné után egészen jól indultak a dolgok, rengeteg helyen felléptünk, aztán a rendező iroda, ki tudja miért, nem adta áldását a pesti bulikra. Most legutóbb például, március 1-én a Danuvia Művelődési Házban adtunk volna koncertet. A tanács és a rendőrség engedélyezte, az ORI vezetője nem. A legvisszataszítóbb az egészben, hogy a nyári turné hasznával "egyetértettek, a mi munkavállalási lehetőségünkkel már nem. Most már az a határozott meggyőződésünk, hogy jó néhány, az ifjúsági zenével foglalkozó illetékes nem a fiatalokat félti tőlünk, hanem a saját kis pozícióját. Úgy érzik, van bennünk rizikó, hiszen mi nem ostoba. "veszélytelen", semmitmondó dalocskákat nyöszörgőnk. Sorolhatnánk azokat az eseteket, amikor minimális emberi tisztességgel sem viszonozták őszinteségünket, - becsaptak, hazudtak, de az ilyen etika soha nem lehet a Ricséé.

Erdős Péter a Pepita lemezek márkamenedzsere, aki a popszámokban hangzatos és nem mindig megalapozott nyilatkozatairól közismert (de hát, hogy nyilatkozzon a márkamenedzser?), a Pesti Műsorban a lemezgyár terveiről szólva kijelentette: a Beatrice tehetséges, jó zenészekből álló együttes, de a zenekar táborának egy része annyira fiatal, hogy a dalszövegek egyes fordulatai károsan befolyásolhatják fejlődésüket. Igazi struccpolitika. Vagy talán csak 18 éven felülieknek! felirattal kellene rockkoncerteket adni vagy lemezeket megjelentetni?

A Beatrice tehát visszatért eredeti helyére, a kitaszítottak világába. A hatalom bebizonyította, hogy hasonlóan a többiekhez, a zenekar tagjai is ugyanolyan "keményet szarnak" és ez neki elég volt. Hiába a több állomásos közös koncert az Omegával, hiába a Fekete Bárányok nem várt sikere, a Beatrice ismét kívül találta magát a falon, de most már teljesen egyedül. Mégis csak le kellett volna rombolni, de amikor belül van az ember és új tervek vannak a levegőben, ki gondol a pusztításra?

Folytatjuk...

Írta: Fiery

Beatrice 1981

• Nagy Feró - ének
• Vedres József - gitár
• Bogdán Csaba - gitár
• Miklóska Lajos - basszusgitár
• Waszlavik László - billentyűs hangszerek
• Donászy Tibor - dob, ütőhangszerek