Cikipédia 12/40 - A Beatrice együttes története 9. (1980/2)

Az év szenzációjának kikiáltott Beatrice - LGT - Omega koncert valóban hatalmas érdeklődést váltott ki. De ennek létrejöttének érdekében milyen alku lehetett a háttérben? A válaszhoz egy évvel korábbra ugrunk vissza, amikor az ORI Deák Bill Gyulát nem színpadképes jelenségnek  ítélte meg, ezért Benkő Laci minden követ megmozgatott, hogy turnéjukon Bill legyen a vendég, akit a HBB kísér. Az ötlet annyira bevált, hogy Hobóék onnantól teljes erővel zakatoltak tovább a siker felé és ugye hozadékként az Omegára is egyre kevesebben mondták, hogy öreg zenekar. Arról nem is beszélve, hogy Benkő már akkor is jó fej volt...

1980-ban Benkő Laci újabb nyulat húzott elő cilinderéből, Nagy Ferót. Ez a feladat még keményebb volt. A pletykák szerint már ott tartott a dolog, ha nem lehet Beatrice, akkor az Omega is elmarad. A végén az ORI kínkeservesen, de engedélyezte a bulit. Az Omega viszont még ennél is tovább ment, hiszen az új, fémesebb hangzásra hangolódva ők is izmosabb zenére váltottak. De hogy kerül a képbe az LGT? Nos a Loksit bármilyen szuper tehetséges zenészek alkotják, bármennyire is minőségi zenét játszottak a közönség nem mozdult meg rájuk. Szóval, az LGT-nek is szüksége volt egy kis frissítésre és talán pont ez volt a közös Beatrice - Omega turné ára... 

De rosszul járt bárki is? Tulajdonképpen ezzel a bulival mindenki jól járt, hiszen az Omega megerősítette a pozícióját, az LGT újra mutogathatta a világnak, hogy mennyien rajonganak értük és a Beatrice úgy tűnt, hogy végre elfogadott zenekar lett. De a dologhoz az is hozzátartozik, hogy 1980-ban még mindig csak egyetlen zenekar létezett, aki képes volt egyedül megtölteni a Kisstadiont, a Piramis. Az volt a Som csapat legutolsó koncertje itthon tízezer ember előtt. Ugye már nem meglepetés, hogy az eseményről szinte elsőként az Esti Hírlap számol be:

Kedden este Szegeden bebizonyosodott, hogy három különböző felfogású együttest is fel lehet léptetni egy műsorban. S noha gyakorlatilag az első előadás főpróbát jelentett, az máris megállapítható, a szeptemberi dupla Kisstadion-koncert az Omegával, a Locomotív GT-vel és a Beatricével nem akármilyennek ígérkezik. Törzsközönségük elégedetten vette tudomásul, hogy a "két nagy" társaságában, a "baboskendős" Beatrice is színpadra lépett. A szólógitáros Lugossy László ritka tehetség, az ő dinamikus játéka meghatározó erejű. Egyszerre képes ördögi szólót játszani és dallamos kíséretet varázsolni gitárjából. A zenekarvezető-énekes Nagy Ferenc rutinos zenész. A Beatrice zenéje első hallásra primitívnek tűnt, de ha kell, pillanatok alatt váltanak; bátran nyúlnak népzenei elemekhez is. Ezúttal képességeiknek csak egy kis részét villantották föl, ennél jóval többet tudnak. Gyönyörűen szólt a Beatrice-blues, a Motorizált nemzedék generációs dalt jelent, a Sánta Mária diszkóparódia telitalálatnak bizonyult, összeállításuk végén játszották el az Üvöltő farkasokat.

Régen vállaltak koncert sorozatot Presser Gáborék. Csak sajnálhatjuk, hogy ritkán látjuk élőben az LGT-t. Ezúttal két fúvóssal megerősítve - adottságaikat jól kihasználva! - léptek színpadra. Szinte minden korszakukból játszottak dalokat, némelyeket ügyesen átdolgozva. Az elmúlt években néha úgy éreztük, nincs elég tűz az együttesben, s íme, vidáman, energiával tele muzsikáltak. Somló Tamás csibészesen, de nagy zenei pontossággal énekelt, szaxofonozott, basszusgitározott, szájharmonikázott, dobolt. Solti János dobolása mindig megújulásra kész. Karácsony János ezúttal is tanújelét adta: ő is sokoldalú zenész. Presser Gábor régen látott kedvvel lépett színpadra, csodálatosan zenélt, billentyűsjátéka mellett, öblös éneke szinte mindent elsöpört. Presser erejéből egy kis iróniára is tellett, nem véletlenül vette bonckés alá a slágerlistákat, a Pesti Műsort "üdvözölte". (Érdekes, hogy a legjobb tizenhárom dal között ezen a héten sem találhatunk egyetlen LGT-nótát sem.) Műsorra tűzték az Álomarcú lányt, a Mindenkit, az Egy embertelen dalt, a Szentimentális rock and rollt. Az LGT-t dicséri, hogy stúdióminőségben szóltak a szabadtéren is.

A ködfejlesztő gépek füstje hamar elborította a színpadot; egyszerre sikított fel a több ezres nézősereg, amikor a "pokolban" feltűntek a bőrruhás, rockeres kinézetű Omega zenészek. Az együttes egy éve nem játszott itthon, jócskán kiéhezett a közönsége. Változtattak eddigi stílusukon; a keményrock útján indultak el, nagy közönségsikert arattak már az Örültek órája átdolgozással is. Ezután következtek az ismeretlen, va­donatúj szerzemények, amelyek egyértelműen megmutatják Kóborék útját.

Kemény gitár-, dobfelvezetés, alkalmazkodó billentyűjáték, markáns basszus­megszólalás. Ezek a kísérőjegyek. Az Omega csakúgy, mint külföldön a Police, vagy az AC-DC, azt tekinti célnak, hogy kompozícióik minden eddigi erényüket tartalmazzák; kemény, szókimondó legyen a dal. Az est végén, 1971 után ismét színpadra lépett a "régi Omega", Kóbor, Benkő, Somló, Mihály, Presser, Debreczeni és a hatalmas sikert aratott dalok: Petróleumlámpa, Ballada a fegyverkovács fiáról, Gyöngyhajú lány.

Az írás nem kegyelmez a Beatricének, hiszen miközben látszólag dicséri a "nagyok közé" keveredett zenekart, azért feltünteti, hogy zenéjük elsőre primitívnek hat. A tagok közül egyedül Sutát, Lugosi Lacit emeli ki - talán az Esti Hírlap szerkesztője már hallott a Dinamitos tervről -, míg Feróról csak annyit ír, hogy rutinos zenész.

Az új rajongókat természetesen a Loksi is meg akarta nyerni magának és a koncerten Presser "ügyesen" eljátszotta, hogy ők is a kitaszítottak közé tartoznak, mivel hónapok óta nem szerepelnek a slágerlistán. - óh, milyen igazságtalan a világ! - Ennek több oka is van, az első és legfontosabb, hogy Somlóék egy kicsit elkényelmesedtek, úgyis a külföld volt a fontosabb. Nos, erre az alkalomra végre leporolták és modernizálták a régi nótákat, így a közönség egy frissebb LGT-t kapott. De hogy az idősebb generáció se kapjon sokkot, jól jött az ős Omega nosztalgiavonata is, arra is fellehetett ülni. Nem csoda, hogy felemelkedésük ettől a turnétól indult, de az is csak három évig tartott. A Kisstadion eseményéről nem maradhatott le a Magyar Ifjúság sem:

Nyugodtan nevezhetjük az idei nyár szenzációjának a Beatrice-LGT-Omega koncertsorozatot. A popberkekben hetek óta terjengő hír az Omega-Beatrice közös turnéról megvalósíthatatlan vállalkozásnak tűnt, s most ehhez még az LGT is betársult. Biztos sokan elcsodálkoztak és elcsodálkoznak ezen a felálláson, hiszen valóban különböző zenei elképzelések, ízlések találkoznak majd egy színpadon. Még nagyobb meglepetést jelent azonban, hogy egy olyan "fekete bárányként" kezelt együttes, mint a Beatrice, felléphet egy ORI-sorozaton. Talán nem titok, az ötlet az Omegától származik: módot adni a tehetséges, régi jó zenészekből álló együtteseknek arra, hogy egy jóval szélesebb réteg előtt, végre tökéletes erősítéssel bizonyíthassanak. Az elgondolás merésznek tűnik, hiszen annyi rosszindulatú, nagyrészt megalapozatlan pletyka terjeng még ma is a Beatrice körül, hogy nem sokan bíztak a dologban. Ám az ORI - hasonló megfontolásból, mint Benkőék - beleegyezését adta az ügyhöz.

A négyszer harmincperces programot D. Molnár György műsora egészíti ki. Kezd a Beatrice, s minden különösebb változtatás nélkül azt játsszák majd, amit a közönségük már megszokott és vár tőlük. Bíznak abban, hogy a ricse rajongók kellőképpen értékelik majd ezt a lehetőséget. Friss még a múlt nyár emléke, a Hobóék példája igazán biztató. A második blokk a Locomotivé, s hogy milyen sikerre számíthatnak, azt csak az tudja, aki az utolsó KEK-koncertjükre bejuthatott. Ezután jön az Omega program, melyből kiderül, hogy náluk is új szelek fújdogálnak. Annyit elárultak, hogy az utóbbi évek space-rockos hangzását egy új, keményebb stílus váltja fel. Az igazi nagy meglepetés mégis a végére marad. S ezt sem érdemes titkolni, mert amit nálunk két embernél többen tudnak... Szóval, jön a régi Omega. Előkerülnek a fehér zsabók, a fekete öltönyök (persze csak a régiek másai), s máris a hatvanas években találjuk magunkat. Amikor még a Régi csibészek, Trombitás Frédi, és a Gyöngyhajúlány volt a sláger. Vajon, hogyan érzi majd magát Presser Gábor és Somló Tamás a régi fiúk között? S mi, a közönség? Azok, akik soha nem hallották élőben ezeket a számokat, s azok, akik - nem érdemes tagadni - már akkor is ott voltak ... Juj, csak el ne érzékenyüljünk!

A Népszava munkatársa felfedezte a rockzene haldoklását és ehhez a felismeréshez elég volt kimennie a Kisstadionba. 1979-től tombolt a rockzene itthon és sorra robbantottak a később legendássá váló együttesek, az Omega és az LGT is rockosított a repertoárján, de akkor mire ez a világvége hangulat? Talán csak észrevette, hogy ő a legöregebb a közönség soraiban...

A leszálló alkonyatban egy negyven körüli, "viseltes" dáma áll a lépcsőn, fekete balettcipőben, lila diszkónadrágban, mellényben, fényes selyemblúzban, némileg tétován. Úgy tűnik, nem csak a generációs vonatot tévesztette el, de a koncertet is: ugyanis ezen az estén Dunaújvárosban nem valami diszkócsapat lép föl, hanem három, egészen más stílusú zenekar. A színpad előtti kavicssivatagban már gyülekezik a Beatrice törzsközönsége, térdig érő kockás ingben, nyakukban babos kendővel. Eltűnt néhány jellegzetes régi arc, eltűntek a bőrszerelések, kimázolt arcok, fülbe, orrba döfött biztosítótűk; ahogy a zenekar egyre közelebb jutott az elfogadottsághoz, a státusszal némileg közönséget is cserélt, s mikor az énekes, Nagy Feró beront a színpadra - egy-két-há-négy, kezeket föl! - már egy sokkal konszolidáltabb tömeg emeli karját. No persze, azért ez a konszolidáltság is relatív. Robbanóan egyszerű, őseredeti a muzsika, csak a lázadás sántít kicsit a dalban. Ledönteni Jerikó falait, éneklik, de elfelejtik, hogy egyszerre kívül és belül lenni csak a fal tud - azt viszont ők akarják ledönteni. A nagyobbik tömeg idegenkedve fogadja a produkciót, ők a Locomotív GT-ért jöttek. Fölállnak a sorban, Presserék lassan már wagneriánus hangszerelésű muzsikájára, a Mindenki című dalból lett zúgó-zengő negyedórás csataszimfóniára őrjöngeni nem, legföljebb csak áhítattal állva figyelni lehet. És jön a "régi" Omega, zsabóval, fekete öltönnyel, Presserrel az orgonánál, Petróleumlámpával, Tízezer lépéssel és a többi régi nótával. De a sorokban ülő, harmincon túli gyöngyhajú lányok, Barbarellák keze már cserzett a mosástól, s ha néha föl is állnak egy kiáltásra, ugrabugrára, hamar visszaülnek. (Alszik-e otthon a két gyerek, meg különben is, mit szól a beosztott a munkahelyről, a tanítvány az iskolából, mit szólnak az emberek?). Véget ér a jókedvű koncert, amely valahogy mégis olyan, mint szomorú búcsú egy korszaktól. A hatvanas évek elsöprő rockmozgalma a múlté, s ami ezután jöhet, az már legföljebb csak zene. Két sorban hazafelé. Egyik járdán a ronggyá izzadt tinédzserek, akik udvariasan megtapsolták egy nekik már történelemelőtti korszak zenéjét, a másikon a kopaszodó rockerfiúk, kiszőkített, terebélyesedő rockerlányok, óvatosan odébb húzódva a "csövesektől". Aligha lehet nagyobb szakadék, mint két korosztály között - amelyek közt alig tíz év a korkülönbség.

A Veszprémi Napló munkatársa is járt a turné egyik állomásán, de így utólag elolvasva írását inkább maradt volna otthon. A Beatrice zenészeit amatőr szintre alázza, rajongóit tíz-tizenkét éveseknek titulálja, a zenekar mondanivalóját pedig gyerekesnek minősíti. Az LGT-nél egyedül a minőségi zenét hozza fel, miközben cseszve a törvény által előírtakra simán kijelenti, hogy a Loksi a kutyát sem érdekli, de ugyanígy tett az Omegával is, akik megújulása Nagy Ferói "magasságokat" ért el.

Ülök a harmadik sorban, s úgy érzem magam, mint a bábszínházban. Tíz-tizenkét éves gyerekek rohangálnak köröttem, hajukban, csuklójukon, térdükön babos kendő, kitűrt ingükön felirat: Beatrice, Ricse. A plakátok, szórólapok szerint azonban semmi kétség: Ma este itt a Beatrice, az LGT és az Omega nagy nyári parádéjának pápai bemutatóját láthatom. Az ORI emberei szorgosan motozzák a belépőket, elkobozzák a kabát, ing alá rejtett pálinkát, vörös bort. Nyolc órakor minden hely foglalt a szabadtéri színpadon. Vannak itt középiskolások, sőt húszon felüli "veteránok" is, nyugtázom magamban. Néhány elharapott üdvözlő szó, s máris a színpadon a Beatrice. A tinik elsápadnak, tenyerükbe ejtik átszellemült arcukat. Én pedig igyekszem megfejteni ennek az egészen középszerű zenei megoldásokat alkalmazó együttesnek a titkát. Első dalukban azt kurjantják világgá, hogy "életünk csak rohanás, hajsza a pénz után". A rajongók olyan rutinosan ismétlik a refrént, mint az egyszeregyet a reformoktól mentes hagyományos matematikaoktatás időszakában. Aztán egy gyermeteg tanmese következik, mely valamit magyarázni próbál a Ricse-tábor életszemléletének motiválóiról. Egy farkaskölyökről szól a történet, amely összeveszik a szüleivel, elköltözik hát a nagyvárosba. Valahogyan az aluljáróba keveredik, de ott kutyába (!) sem veszik. Pénzért elmehetett volna ugatni, ám ő inkább rákapott az italra - végül is ez a kényelmesebb, hát nem? - s úgy érezte szabadon él. Az értelmetlenül csavargók, a céltalanok, az aluljárók oszlopait támasztok "fájdalmainak" szócsöve akar lenni ez a zenekar? Nem rombol, de értéket tagad ez az életérzés. Az együttes így fogalmazott egyik dalában: "Nem kell. semmi, semmi nem kell, még a nem kell sem kell" Hát ez a filozófia az ugráló gyerekseregnek, néhány Debrecen környékéről átrándult megrögzött törzs őrjöngőn, meg pár tucat helyi tinin kívül nem hatotta meg a közönséget. De figyeljünk, mert D. Molnár György, a műsorvezető már az LGT-re hangolja a zenekedvelőket. A Ricse tábor a kedvenceit próbálja visszaordítani, a nyugodtabb nézők pedig úgy döntenek: jöjjenek Presserék, s ha majd játszanak valami jót, akkor tapsolunk. D. Molnár azonban előlegezett hangzavart akar provokálni. Amikor jópofasága csődöt mond, agresszívvá válik. Mancsokat föl! - üvölti a mikrofonba. - LGT, LGT! Nem hallom?! Na! Föl a mancsokat!

Kérem, én béketűrő ember vagyok, de a saját pénzemért ne tessék rám ripakodni, mert azt kell hinnem, hogy a diszkósra nem vonatkozik a kulturált szórakoztatás követelménye. A közönség dacból csendben is fogadja Presseréket. Pedig a Locomotív szerelvényével a színpadra pöfög végre az igényes zene és szöveg is. Az igazi sikert csak az Álomarcú lány lírája, meg az Ezüst nyár fergetege hozza meg. A baboskendősök továbbra is azt ordítják: Ricse, Ricse! Az Omega kedvelők tapsolnak Somló Tamáséknak, de titkon már misztikus kedvenceiket várják. Milyen csillagokat barangolnak be az űrrock kiváló hazai képviselői. Sokan tudni vélik, hogy fölhagytak a Mindenség kutatásával, s földközelibb zenét játszanak.

Azonnal kiderül. Kóborék előhámozódnak a füstfelhőből, s néhány vadonatúj számot játszanak. Hevenyészett magyar szöveggel (ezt be is ismerték) érdektelen, jellegtelen dalokat. Megfáradt ez a zene, korábbi témák szegényesebb újra fogalmazását ontják a hangfalak. Érezhette ezt az Omega meg az ORI is, mert rövidesen frakkot öltöttek a fiúk és az LGT-vel közösen régi nagy sikereiket elevenítették föl. Tízezer lépés a tegnapba. (Petróleumlámpa, Ballada a fegyverkovács fiáról, Gyöngyhajú lány...) Egyik barátom észrevesz, odakiált: Látom tetszik, hiszen tapsolsz. Ezeknek a számoknak tíz évvel ezelőtt is tapsoltam már, üvöltöm vissza. Csak akkor hittel, nem pedig nosztalgiából.

Nem tetszett neki sem a zene, sem a körítés, sem az új, sem a régi. Másra nem is tudok gondolni, minthogy elhagyta az asszony, kihagyott egy zsuga-partit, közben előkerült az idióta főszerkesztő, aki parancsba adta, hogy menjen ki a koncertre és írjon valamit. Ez van, ha kiég az ember...

Az írások sokaságából is kitűnik, hogy az esemény nem mindennapos volt, így a Népszabadság újságírója is elmond egy tömör véleményt "Popkoncerten voltam" címmel:

Zsúfolásig megtelik a nézőtér, vagy tízezren figyelik, ahogy a honi popvilág ügyeletes csillagai megszállják a színpadot: Nagy Ferenc és barátai, a Beatrice együttes harmadik esztendeje osztja meg a popközvéleményt. Kétségkívül "szakadt" megjelenésűek. Beletelik néhány perc, amíg feszes bőrruhájukról és a "Ricse" kórusról nótájukra terelődik a figyelem. Ekkorra már babos kendős legények és leányok egy csapata igyekszik túlharsogni a hangszórókat, de aki "Nagy Feróék" felerősített orgánumát próbálja túlénekelni, annak acélból legyenek a hangszálai. Mindenesetre népes rendezőgárda igyekszik rábírni a magukról megfeledkező rajongókat, hogy maradjanak a helyükön. Akad olyan karszalagos is, akinek feltett szándéka, hogy popkoncerten neveli meg mások fiát-lányát: kiselőadásba kezd arról, hogy "ha te felállsz, akkor mögötted nem látnak semmit!'' A logikus okfejtést harsány fütty söpri el. Megspórolhatta volna magának az illető, ha más alkalmat és magasabb szószéket választ igéi hirdetéséül. A hangulat amúgy is "leül". A Beatricéről - így, szalonképesen - kiderül, hogy jóllehet már eladhatók, azért van náluk jobb. A "Ricse" behozhatatlan előnye viszont, hogy tagjai többnyire fiatalok, akárcsak a nézősereg. Nem irigylem a műsorvezetőt. Alkalmi kórus ad ötleteket számára, mivel töltse idejét ahelyett, hogy elütné a két együttes "átszerelése" közötti időt.

Néhány sorral feljebb tizenéves fiatalember búsul lehajtott fejjel. Ahogyan hullámzik a tömeg, úgy sodródik jobbra-balra. Melléje törekszem, s hogy vállára verek, rám emeli tekintetét. Kicsit üveges a szeme, a szesz már megtette a magáét. Kikísérem a kapuig. Neki a Beatricénél befejeződött a koncert. Visszaúton ismét megvizslatják a jegyem, gondosan a helyemre kalauzolnak. A diszkrét figyelmeztetést megelőzőm: - Tudom, le kell ülnöm.

A következő cikk már egy fokkal közelebb áll az igazsághoz. Végre valaki, aki jót is mer mondani Feróékról, aki észreveszi, hogy a Beatrice rossz hírének nagyobb a füstje, mint a lángja. A Hajdú-Bihari Napló újságírója a turné debreceni állomásán járt.

A sok helyről kitiltott, jellegzetes közönségéről hírhedtté vált Beatrice kezdte az estét, hűséges követői előírásszerű ovációja közepette. Egyszer még talán lehetőségünk nyílik arra, hogy alaposabban elemezzük ennek a sajtóban is meghurcolt együttesnek a programját, mert az utóbbi időben kezd úgy festeni a dolog, hogy bizonyos társadalmi feszültségek megnevezésekor mind többen osztják ki szívesen a bűnbak szerepét a Beatricére és a hozzá hasonló rockegyüttesekre. Pedig a Beatrice közönségének (a hozzájuk kapcsolódó alkoholizmussal, kábítószerezéssel, csavargással) és magának a Beatricének a megjelenése is csupán szirtiptómája ezeknek a feszültségeknek, amelyek gyökerei másutt keresendők. A Beatrice kétségkívül felvállalt egy ügyet, s egy közönségréteget: az aggasztó számban gyarapodó csövesek, "szakadtak", a beilleszkedés nehézségeivel küszködő, az eszmények és a valóság kettősségének szorításában helyüket kereső, s alkalmasint torz megoldásokba menekülő fiatalok problémáiról énekelnek kemény, sokkoló dalaikban, lehetőséget követelve a nap alatt azoknak is, akik "árnyékban élnek". Mondanivalójuk azonban nem kötődik egy közönségréteghez: tágabb értelemben a társadalmi igazságosság, a szabadság s az emberi méltóság védelmében fogantak dalaik, úgy, hogy tartalmukat a "polgárpukkasztós', a direkt és indirekt hatáskeltés eszközeibe csomagolva vágják közönségük arcába. Aki nem érez rá ennek lényegére, S az áttételek mögött nem fedezi fel a mondanivaló rejtett üzeneteit, az a külsőségek és a felügyeleti jegyek alapján hajlamos pálcát tömi a Beatrice felett - pedig ez az ügy ellentmondásaival együtt sem ilyen egyszerű. Mindez részletesebb kifejtést érdemelne: itt azonban egy koncert egyik résztvevőjének félóráját kell minősíteni. Erről viszont meg kell állapítani, hogy a méretek és az összeállítás jellege miatt más akusztikát kapott a Beatrice műsora. Az előzenekarnak eleve kissé redukáltak a lehetőségei. Feladata mindenekelőtt a hangulatkeltés volt, s így programja elvesztette önállóságát. Nem szalonképesebb lett - mint ahogyan az egyik fővárosi lap írta -, hanem szalonképes környezetben szólalt meg a talán szándékosan primitív, monoton Beatrice-rock, s így, noha a zenekar valószínűleg nem alkudott meg, egy országos koncertsorozat hatalmas apparátust megmozgató szórakoztató rendezvényének részévé vált Amit a közönség 90 százaléka a kezdetnek járó hűvös tartózkodással figyelt. Ez megerősítette a gyanút, hogy a Beatrice ténykedésének erősebb az aktuálpolitikai, mint a művészi értéke. Mindenesetre nem elhanyagolható tény, hogy az ország legnagyobb hivatalos hangversenyrendező szerve léptette fel a sok helyről kiátkozott s ki tudja, legközelebb Debrecenben is mikor szereplő zenekart.

Mivel már annyian jegyeztek valamit a koncert-turnéról, természetesen a Magyar Hírlap sem maradhatott ki. Az újságíró hozza a formát, nem zökken ki a valóságból, mégis csak rengetegen voltak kíváncsiak Feróékra. Az LGT parádésan játszott, de ott lebeg egy apró megjegyzés, miszerint az új dalok nyersebbek. Bizony, áttértek ők is a rockosabb vonalra, ami aztán végre meghozta a rég óhajtott sikert. Az akkor tizenkét éves Omega dalokról kijelenti, hogy szakállasak. Mit szóljunk akkor mi, akik ezeket a nótákat már több mint ötven éve hallgatjuk és még mindig nem unjuk?

Minden eddiginél nagyobb érdeklődés, kétszeresen telt ház. jegyüzérek, biztonsági kordon és filmkamerák tömege jelezte a hét végén a Kisstadion arénájában az év jó előre beharangozott legnagyobb könnyűzenei eseményét. (Nem mintha olyan sok lett volna belőlük az idén.) Beatrice, LGT és Omega - hirdették a plakátok az Országos Rendező Iroda újszerűnek ható párosítását.

A néhány nappal korábban az Óbudai szigeten rendezett koncerten, főszereplőként részt vevő Beatricét itt is sokan várták. Egyrészt a babos sereg, a régi rajongók, másrészt azok, akik eddig csak hallottak a perifériákon fellépő, "száműzött" együttesről Számaik most is erőteljesek, harsogóak, de a hangszerek egyre tisztábban csengenek, s énekben is fejlődést mutatnak. A szavalókórus mindenesetre jelezte - ezzel együtt, vagy így is -, kedvencek maradnak. Sikerük viszont - mint nem sokkal később kiderült - a másik két zenekar fogadtatása után - igencsak viszonylagos.

Presserék stílszerűen, vonatfütty kíséretében érkeztek. Az LGT igazi profi zenekar formáját mutatta, minden részében tökéletes volt. Zenéjük intellektuálisnak tűnt. A parádés dobszó és a bravúros gitárjáték a zene­kultúra magas fokú igényéről tanúskodott ízelítőt kaphattunk mind régebbi slágereikből, mind a legújabb kompozíciókból (Ez utóbbiak valamivel nyersebbeknek tűntek.) Közvetlen egyszerűséggel játszottak, S a tapsból ítélve egyértelműen megnyerték maguknak mind a Beatrice, mind az omegás "szurkolókat". Programjukban - vendégként - kiváló fúvósok szerepeltek.

Ezután hosszabb szünet következett, kissé fárasztó kitöltőszöveggel. Mindez a várva várt attrakció eljövetelét sejtette. Majd ködágyúk és görögtűz közepette színre lépett legrégebben csúcson levő együttesünk: az Omega. Számaikat az amerikai piacra szánt következő nagylemezről válogatta össze, s láthatóan új szakaszt szeretnének nyitni velük. Rokonszenves vonás, hogy a mai sikereik ellenére - vagy éppen ezért - vállalni merik hatvanas évekbeli önmagukat is. Egy vetítővásznon ugyanis régi felvételeken láthattuk énekelni Kóbor Jánost, zenélni a régi Omegát, s hallhattuk a róluk szóló akkori véleményeket. A nosztalgiahullám betört a popkoncertre. A színpad kivilágosodása után együtt énekelte a Petróleumlámpát és az Azt mondta az anyukámat Kóbor, Benkő, Somló és Presser. A Számok szakállasok, de a közönség szakálltalan tagjai is láthatóan ismerik, szeretik, Sőt a zenészekkel együtt énekelték őket.

A Beatrice mindent megtett azért, hogy az általános elvárásoknak megfeleljen. Rájuk nem is lehetett panasz, csak néhány esetben a "magukról megfeledkezett" rajongóik nem tetszettek a szolidabb életmódhoz ragaszkodó idősebb nemzedéknek. Ez itt Kelet, ahol nem söpört végig a sikoltozós Beatles láz, a mi eleink konszolidáltan rázták magukat csendben Illésen, meg Metron és csak 1972 körül próbáltak egy éjszaka kitörni Taurus koncert után, hogy aztán visszasüllyedjenek az átlagpolgári létbe. Az első igazi rajongási korszakot a Piramis hozta magával és ez az őrület - bár gyengülőben már - 1980-ra alábbhagyott. De mit ért el a Beatrice ezzel a média által végig kísért hatalmas turnéval?

Ha a sajtó nem is fogadta el a zenekart teljes szívvel, a legtöbb újságírónak be kellett látnia, hogy a Beatrice nem vérfarkasokból áll és ez - a turnéval együtt - már elegendő volt ahhoz, hogy a banda kitaszítottsága - ha átmenetileg is, de - megszűnjön. Noha Erdős köteles volt kiadni a "Tessék választani" kislemezt és a koncertről készült felvételt lemezen, az önálló megjelenéstől továbbra is borzongott. A doktor ezek után is mindent elkövetett, hogy Feró és csapata eltűnjön a színről. Erről majd egy későbbi interjúban Miklóska mesél. Az Ifjúsági Magazin megint ráérzett a tutira, vagy mégsem? Azt hiszem, a következő olvasmányt már eléggé kiaknáztuk.

Engedtessék meg nekem, hogy a nyomdai átosonás terjedelmes ideje ellenére foglalkozzak az év egyik nagy koncertjével, a Beatrice-LGT-Omega közös vállalkozással, pontosabban annak reám tett néhány hatásával. Először is, hiszen a műsorban is elsőként szerepelt, a Beatrice. A nagy sajtóviták, a kis fellépési helyszínek után végül is a nagy tömegek előtt is kiderült, hogy ez a zenekar korántsem az angol punkegyüttesek neoprimitív irányzatát követi muzsikában. Tagjai igencsak képzett zenészek, szerzeményeik mindig mondanivalót hordoznak magukban, szertartásaikban partnert kapnak a közönség "személyében" és legfőképpen énekesük, Nagy Feró elsősorban színész, koreográfus, vérbeli színpadi előadó, aki megoldotta, hogy a mikrofon nem mankó a kézben, hanem szinte elrejthető hangtovábbító, hogy a szöveg-zene kavarta érzelmeket a torkon kívül is ki lehet fejezni más fontos szervekkel is, hogy adott olyan szívszorítóan fájdalmas pillanatokat, mint a Miklóskával közös, félhomályos megvilágítottságú háromnegyedes tempójú tánc, amely szlávos büszkeségével, belül forrongó érzelmeivel egy Wajda-film jelenetének hatott. Az LGT felfutott eddigi pályafutásának csúcsára, hála Presser mindent lehengerlő tehetség-energiájának, ő a magyar Stevie Wonder, vagy Stevie a magyar Presser; az Omega új korszaka hajnalán még keresgéli kifejezési formáját, még nem tudja pontosan, még nem dőlt el, mit is akar, tehát útközben kaptuk rajta őket és végül az is kiderült, hogy a régi Omegában Pressernek igen szerény szerepköre volt a zeneszerzés mellett, ő volt az orgonista fiú ott hátul és az is kiderült, hogy a mai technikai feltételek mellett nem lehet a régit felújítani, az egykori hangzást, amikor a dobos lába még kilátszott a lábcin mögül, a kezdetleges erősítők, a bizonytalan márkájú gitárok csiholta hangzás, no, meg a velejáró ifjúságunkat a mai ezer wattok nem hozzák vissza.

Ugyanebben az időben történt még egy nagy esemény, hogy harmincezer ember előtt a Beatrice még utoljára kiüvölthette a fájdalmát és ez a Fekete bárányok koncert volt. Bár azon a bulin is ők voltak az elő- előzenekar a P. Mobil és a Hobo Blues Band előtt, a nem hivatalos versenyt mégis ők nyerték... 

Folytatjuk... (2021.12.05)

Írta: Fiery