Cikipédia 12/37 - A Beatrice együttes története 6. (1979/3)

Még mindig 1979. Folytassuk elemzésünket a fiataloknak szóló "nagytekintélyű" Ifjúsági Magazinnal, ahonnan megint érkezik egy kis jóindulatú népnevelés. Az újság ezúttal is - mint szinte mindig - túl lőtt a célon és megint azokat bántja, akikből él. A zenészeket és a közönséget, akik már inkább nem kíváncsiak erre a "miért nem a KISZ Központi Népizenekara a híresebb" értetlenkedésre, őket a kedvenceik érdekelné. Mikor lesz koncert, lesz-e lemez, mit csinálnak a hétköznapokban és fotókra, fotókra, fotókra! Senkit nem érdekelt már az egymilliószor elcsépelt nyugdíjas partizánok emlékei, nem foglalkoztak azzal, hogy mire gondolt József Attila, amikor megírta a Mama című versét és nem akartak Liszt Ferencet sem hallgatni. Először is utáltak mindent, ami kötelező volt, ami nem az ő életükben történt és egyébként is... Az előző generációk problémái nem az ő problémáik. 

Persze azért akkor még az alapműveltség jóval magasabb szinten tartott, mint mondjuk ma, csak a fiatalok nem akartak a számukra nem létező múltról beszélni, nem akartak CSAK A MÚLTRÓL beszélni, ami a sértett, előző generáció szószólóit bántotta. A fiataloknak íródott cikkek pedig folyamatosan öntötték tanításaikat olvasóikra, ha akarták azok, ha nem. Különben is, ez volt fentről az elvárás.

Tagadhatja-e bárki, hogy ifjúságunknak szánt folyóiratokban, újságokban az utóbbi időben legalább annyiszor szerepelt Som Lajos és társulatának életéről, zenéjéről, kénye-kedvéről szóló cikk, mint ahányszor az éppen aktuális mozgalmi év feladatait bemutató, értékelő írás? Hovatovább azt hihetnénk, hogy a KISZ Központi Művészegyüttes lemondott a Piramis javára. Ám ez csak a felszín, tulajdonképpen teljesen mindegy, hogy Piramis, Beatrice, avagy P. Mobil nevű ,,kór" okozza a tüneteket az arra hajlamos szervezetben, a fertőzés, mint általában, jóval előbb és mélyebben befurakodott már ,,betegeinkbe". Próbáljuk meg először a korosztály anamnézisét elkészíteni, azt megállapítani, hogyan fajult idáig a dolog? Miért lettek ennyire szűk érdeklődésűek, ilyen közönyösek. Miként vált jó néhány gyerekre hatástalanná az iskolai nevelő munka, a szülői józanság, a társadalmi szervezetek lendületessége? Mi módon történhetett, hogy tizenéveseink, gúnyos nemtörődömséggel vállalva a kirekesztettség megalázó érzését, katasztrófa-váró, máról holnapra élő életformát választottak? S hogy okoz-e ez a gyerekkori uralkodó emóció maradandó deformációt, azt sajnos csak utólag tudjuk meg majd, ha bekövetkezik az a bizonyos magánélet-katasztrófa, a "betörés", a felnőttséggel járó kötelező (?) gyakorlatok elsajátítása, az állandósult betegség, amelynek neve is, ellenszere is azonos: kompromisszum. Van-e olyan ostya, amely ezt az egyébként hasznos orvosságot gyerekkorban, a keserű íz érzetének kiiktatásával - ily módon lelkesen szedhetővé alakítja? Az egyik ilyen patikaszer kétségtelenül a hivatásos nevelők birtoka, akik élnek, élnének vele, amikor éppen nem az oktatásügyi reform reformja reformjának gyakorlatban való átültetésén fáradoznak, és ha végre mernének őszintén tanítani, nevelni. És akkor még nem számolunk a többi "ostya-tulajdonossal", például a szülőkkel. Micsoda pech. hogy a családi ház nem tud vagy nem akar hozzájárulni a közös hagyományokhoz, normák társadalmi méretű elsajátításához: ennél már csak az a nagyobb szerencsétlenség, ha az előbbieket hozzáértés, érzék nélkül kívánja megvalósítani. Társasjáték tehát mindez, hasznos és izgalmas időtöltés. Ami miatt a játékosok néha hajba kapnak most és mindig abból adódik: a műanyag figurácskák egy idő után megelégelik, hogy csak meghatározott útvonalon és annyiszor léphetnek, ahányszor egy rejtélyes erő arra utasítást ad. Egymás után kezdenek el rendetlenkedni, be­piszkolódnak, eltünedeznek, majd egységesen zeneszóval felveszik a harcot - nem, nem a mozgatható erővel -. hanem egy icipici dobókoc­ka változó személyű pontocskáival. Mit nem kí­vánnak?! Saját maguk szeretnének gurítani, szerencsét próbálni?

A Magyar Ifjúság igyekszik egy újabb megvilágításba helyezni a Beatrice körüli jelenséget, ezért előrukkolnak az "adu-ásszal", dr Erdős Péterrel, a Hanglemezgyár urával, aki ha finoman is, de elmondja a véleményét. A Beatrice közönsége nem a tömegében rejlik, hanem a hangosságában, erőszakosságában, de tovább is megy, miszerint Feróék egyáltalán nincsenek felkészülve a stúdiómunkára, de ha meg is tudnák ezt a problémát oldani, nem olyan zenét játszanak, ami világszerte elfogadható. Bár a mogul kijelenti, hogy nála luxus a sértődékenység, mégsem hajlandó szóba állni az "ellenséggel". Már csak az kéne! A fiatalok pedig hallgassanak Koncz Zsuzsát meg LGT-t, az a jó nekik! Punktum!

- A Beatrice együttes színrelépésén, a viselkedése keltette érzelemhullámok hatásán nem teheti túl magát a lemezgyár sem, valamiképpen reagálniuk kell. És egyébként is forrong a popzene. Zenekarok alakulnak, a személycserék mindennaposak. Mindez milyen irányban befolyásolja a hanglemezgyár Pepita márka-managemantjének tevékenységét? - kérdeztük dr. Erdős Pétertől.

- Azt hiszem, nagyjából mindenki érzi, hogy a magyar popzene életében fordulat következett be, s ez nem utolsósorban a generációváltásból ered.

- Valóban lezajlott a generációváltás?

- Az a véleményünk, hogy a szórakoztató zenén belül van valami, amit úgy nevezhetünk: az ifjúság zenéje. Ez nemcsak abban különbözik másoktól, hogy a fiatalok szerint. Többről van szó. A fiatal számára kézenfekvő és egészséges módon a zene - itt természetesen az egészről beszélek, nem külön a szövegekről, előadói stílusról - tartalmakat, követendő magatartásmintákat közvetít Miután az, amit mi csinálunk, az ifjúságra alakító erőként hat, ezért nagy súlyt fektetünk az ő zenéjükre. A generációváltás lényege abban áll, hogy a tizenéves fiatal, amikor körülnéz az őt körülvevő zenei birodalomban - koncertek, lemezek, rádió -, kétfajta élményt élhet meg. Vagy tetszik neki, ami az előző korosztályoknak is, vagy fölfedez valami újat, amit kizárólag a sajátjának érez. A tinédzser kornak jobban megfelel az utóbbi alapállás.

- Ön némileg leszűkíti a kérdést. A huszonévesekkel mi legyen?

- A húszon fölüliek megoszlanak aszerint, hogy az utolsó zászlóvivői-e az előző időszak vívmányainak, vagy pedig szószólóivá lesznek az; utánuk felnövő évfolyamok maga-keresésének. Ennek megfelelően polari­zálódik a zene is. Az egyik végen az ifjúsági, a másikon a szórakoztató zene.

- Melyik pólust veszik önök célba?

- Mindkettőt. Előnyben persze az ifjúsági zenét részesítjük.

- Törekvéseik ellenére is mutatkoznak ellentétek a fiatalok és a lemezgyár között.

- Volt tizenegy évünk, amikor azt nyújtottuk, amit a fiatalok vártak tőlünk. Ettől lettünk népszerűek. Ma a fiatalok számban nem nagy, de dinamikus és véleményformálásban élenjáró rétegei szeretnek olyat is, amit mi nem adunk ki. Ez kicsit megbontotta a vállalat és a fiatalság harmonikus kapcsolatát. Ez a mi egyik gondunk.

- Mit tudnak erre válaszolni, hogyan tudnak ebből az állapotból kimozdulni?

- Nehéz kérdés, mert még egészen pontosan mi sem tudjuk, csak nagyjából. Az az álláspontunk, hogy amit a gyerekek kedvelnek, annak bizonyára létezik jó és elfogadható variációja.

- Nincsen tehát merev elzárkózás az önök részéről?

- Ha ezen együttesek mögött a kisebbség, hol ta­lálható a többség az ifjúsági zene világában?

- Jelenleg a helyzet teljesen világos. Az Omega kimagaslik a mezőnyből. Lemezeik 150-200 ezer pél­dányban adhatók el. A következő szint a százezreseké, amelybe beletartozik a diszkót éneklő Szűcs Judit, a Fonográf, Koncz Zsuzsa, Zorán, a Piramis és az LGT.

- Szerintem éppen ezért nem jött, nem jöhetett létre a popzenében váltás. A fölsorolt zenészek bir­tokolják a kulcspozíciókat.

- Hadd ne jósoljak! Azt mondhatom, hogy min­dent elkövetünk azért, hogy tovább maradjanak ezek a muzsikusok ott, ahol vannak, ők megtanulták a szakma fortélyait, exportképesek. És nem utolsó­sorban: tudnak a stúdióban játszani. A Metro, Illés vagy a régi Omega elkezdett turnézni és bütykölte a szerelését. Mikor a stúdióba jöttek, az akkori kö­vetelmények szerint mindent tudtak. Egy mai zene­kar, ha az első koncertsikertől számított éven belül nincs ígérete lemezre, már megsértődött. Közben a stúdiómunkáról nem tudnak szinte semmit. Ezért lenne szükség egy, a gyakorlásra és a szükséges technikai ismeretek, a rutin megszerzésére szolgáló úgy­nevezett demo stúdióra.

- Az élvonal, a lemezkészítők csoportja össze­fonódott - ha elfogadja ezt a kifejezést - az infrastruktúrával. Eltartja az intézményeket és eltartja magát. A most jelentkező alulról jövő nyomásnak viszont egyszer engedni kell!

- A gond az, mikor vonjuk be a föltörekvő elő­adókat. Hiszen a stúdiók száma ez idáig változatlan, válogatnunk kell, egyeseket előnyben részesíteni. Ez pedig gazdasági szükségszerűség.

- Hát nincs igaza ön szerint annak, aki úgy érzi,a sikeres zenészek nem engedik érvényesülni?

- Igaza van, mint minden színésznek, aki kije­lenti, ő is el tudja játszani Hamletet. De az évadban mondjuk 30 Hamlet-előadás van és akkor a Kossuth- díjas színész alakítja a szerepet. A mi feladatunk ebben a helyzetben a hajlékony egyeztetés.

És akkor jött valaki a Fejér megyei Hírlaptól és pofátlanul lemerte írni, hogy a Beatrice egy jó és modern zenekar komoly mondanivalókkal. Nem fura?

Áshatják már sírgödrömet, akár hullhat is rám a föld: láttam, hallottam a Beatricét. A sok cikk, vita, amely a magyar punkrock együttes nevét feldobta, felajzott, hogy lázba égve várjam a találkozást, amely íme elérkezett. Szeptember 15-én este Budapesten, a Kertészeti Egyetem klubja előtti háromsoros kordonon halált és ajtónállókat megvető tudósítói igazolványommal sikerült csak átjutnom. A fiúk már játszottak, amikor felértem a zsúfolásig megtelt nagyterembe. Torkomban dobogott a szívem az izgalomtól, s az első pillanatokban éreztem: nem csalódok. A Beatrice (bennfentesem: Ricse) tagjai csodálatosak: a dobos például dobol, a basszusgitáros meg basszusgitározik, satöbbi. S a zene? Gyémántkeménységű újrock, de elemi színvonalon. A szövegek? A számkivetettek, szakadtak, külvárosi farkasok érzéseinek költői tömörségű és filozofikus mélységű megfogalmazásai (a lényeg: akit üldöznek, kitagadnak, aki kitagadtatja magát, rossz ember nem lehet). Az előadásról csak hiperlativuszokban lehetne beszámolni, de félek, hogy végképp kiérdemelném a Ricsések együvé tartozásának jelét, a fehér babos piros nyakkendőt, de kissé megszorítva. Beatricével való találkozásomat tercinákban is illenék megörökíteni, de én inkább közlöm még, hogy a műsor második részében az Új Skorpió együttes szerepelt, amelyben Frenreisz Károly talán élete legjobb formáját nyújtotta, de remekül játszott Tátrai Tibor és Papp Tamás is.

Elérkeztünk ahhoz az időhöz, amikor a Beatrice már a puszta létezésével is megosztja a társadalmat. Akik a sajtóból tájékozódtak, kíváncsiak lesznek a "bűnbandára". A bátrak fogják magukat és felkerekednek, hogy saját szemükkel láthassák, hogyan darálódik le a csirke, hogyan qrvaanyázzák Erdős doktort, vagy hogyan veri egymást széklábakkal a magukról megfeledkező ragasztótól és almabortól bódult alsóbb osztály.  Reszkető térdekkel, de eljutnak a színhelyig és már azon is csodálkoznak, hogy miért nincs már délben az épület körbe tekerve rendőrségi szalaggal és hatalmas vizsla szemekkel keresik a félelmetes "gyilkosokat". Aztán  az igazi hősök be is jutnak a koncertre, de még mindig rettegve várják a kezdést. És mit kapnak?

Folytatjuk... (2021.11.26)

Írta: Fiery