Cikipédia 12/31 - A Piramis együttes története 29. (1986)

Sorozatunk végéhez érkeztünk. Köszönet és tisztelet azoknak, akik megosztották velem történeteiket a Piramis együttes útjával kapcsolatban, hiszen nekik is köszönhető, hogy a zenekar soha nem tapasztalt sikereket ért el. Sokan próbálták a zenekar által felállított mintát követni. A Hanglemezgyár és a sajtó igyekezett a nimbuszt csorbítani és "ellen" legendát gyártani, de az embereknek nem lehetett mindent eladni - persze ingyen azért megnézték azokat is. A Piramis sikere nem politika volt, nem meteorológia és nem jogi intézmény, pusztán őszinte, kőkemény rockzene...

1986-hoz értünk és első témánk Révész Sándor első önálló lemeze. Sanyi elmondhatja magáról, hogy az élettől kapott kétszer olyan öt évet, mint senki más. A Generállal is hihetetlen magasságokban lehetett, de a Piramissal még ezt a sikert is megfejelte. De még hogy...

A Piramis ex énekese megkomolyodott - adta hírül az Ifjúsági Magazin -, pedig a mélyebb gondolkodásmód már 1983-ban, az első saját lemez terveiben is megjelent. Igaz, akkor még szolidabb volt a zene és még mélyebbek a gondolatok. De miért is váltott Révész a Piramis után egy lágyabb vonalra? Arra ugye emlékszünk, hogy mennyit bántották azért, hogy csak 12-15 évesekhez szólnak a dalai, pedig ez egyáltalán nem volt így. A zenekar egy egész országot rabul ejtett. A fiatalokat A becsület és a Kóbor angyal fogta meg, míg az előző generációknak az Ajándék és a Szállj fel magasra című dalokra párásodott be a szeme. Az újságok azzal igyekeztek tompítani a hatalmas sikert, hogy beskatulyázták a bandát: -"Ezek csak gyerekeknek énekelnek, csak az ostobákat és a munkakerülőket képesek megszólítani". Az első komolyabb választ 1985-ben kapták meg Révész első albumával, amire ugye egyből megérkezett a válasz, hogy Presserrel nem lehet mellé nyúlni. Ez igaz, mert a nagytehetségű művész bármit csinál (értsd: jót vagy szart), a sajtónak azonnal leesik az álla. Ezúttal sem tehettek mást, de a lemez címe Révész Sándor és ezzel nem lehet vitatkozni. Számomra furcsa a Presser - Révész párosítás - talán nem is véletlen, talán felsőbb "javaslat" -, és ha elolvassuk a borítón a szerzők neveit, a 10 dalból ötöt jegyez a "mester", de az album ettől függetlenül igazán jó lett, ehhez a remek lemezhez kellett a méltánytalanul elhallgatott Demjén Rózsi is. Sajnálom, hogy igazán nem volt kifutása a lemeznek, bár 1987-ben a Moziklip című zseniális klipfilmben a Ne várd a hullócsillagot azért belefért.

Sosem szerettem Presser Gábor szólóénekesekkel készített lemezeit. Egy-egy ilyen albumot hallgatva mindig a Gúnya együttes Zorán-paródiája jut eszembe, amelyben Presser harmonikájával pumpálja fel és kelti életre a leeresztett Zoránt. Ez az új LP azonban, amely az Electromantic folytatásának indult, de Révész Sándor önálló nagylemezeként került ki a stúdióból, kiemelkedik a többi, hasonló karakterű LGT-produkciók közül. Kicsit bizarr ugyan, hogy az a hang, amelyet Karácsony János, majd Závodi János gitárjával együtt szoktunk meg, most a jellegzetes Presser-féle szintetizátorhangzás felett szólal meg, de ez a kom­bináció most bejött, Révész ugyanis gondolkodó és kifejező előadó. Sokan szidták annak idején a Piramist - e sorok írója is -, de el kell ismerni, ha ma meghallgatjuk lemezeiket, alig találunk poros számot rajtuk. És ez köszönhető a szólóénekes stílusának is, aki a kemény alap mellé valódi rock and roll előadásmódot párosított, értve persze a rock and roll tágabb jelentésében. A laza Sanyika lehet, hogy érettebb lett, viszont nem öregedett. Harminchárom évesen is előtte áll minden, nem kis részben azért, mert - mint az elmúlt néhány esztendő, és ez az LP is bizonyítja -, nincs ráutalva, hogy a szó rossz értelmében véve kommersz legyen.

A "jelzést" ki kellett tenni, hogy a csodálatos művész, Presser szakmai hozzáértésével felpumpálja a lepukkant énekest, Zoránt és a többi szólóénekest. Ezt nem kell megmagyarázni. 1986-ra lenyugodott az ifjúsági sajtó, már nem kellett rettegni a vadaktól, a fiataloktól és ahogy Juhász Előd is megmondta, előbb-utóbb a legkeményebb ellenkezők is megtörnek és beállnak a sorba. Sanyikának nyilván nem volt más választása, ha lemezt akart. Presser őt is felpumpálta, csakhogy az a helyzet, hogy az album tényleg nagyszerűen sikerült, de a folytatásra mág várni kellett.

A magyar könnyűzene a beáradó nyugati sztárok miatt nem csak itthon haldoklott, de külföldön is megbukott. Az utolsó nagyobb siker talán a villachi fesztivál volt, ahol a Karthago bemutatta a Requiem című számot, hogy aztán másfél évig élvezzék a nem várt osztrák érdeklődést, majd csendben Takáts Tomi nélkül elmenjenek a Szovjetúnióba Varga Miklós kísérőzenekaraként. A nyugat pedig már minden gond nélkül bármit letol a torkunkon. Persze, ha akkor továbbra is keletre koncentrálunk... hiszen a Szovjetunióban, az NDK-ban, a cseheknél, vagy Bulgáriában a magyarokat még mindig világsztárként kezelik, ezt bizonyítja Varga Miklós mellett később a Baba Yaga (ex KFT) óriási sikere - több mint kétmikkió eladott lemez és kazetta, csak a jogdíjak nem érkeztek meg soha -. Még később, 2013-ban a pópától Kóbor János a Nagykereszt Érdemrendet vett át, az Omega együttes többi tagja pedig a Mihail Alekszandrovics Romanov Nagyherceg Emlékéremben részesült Moszkvában, de ne siessünk ennyire előre! Talán továbbra is kelet felé kellett volna fordulni és nem beállni nyugatimádónak, de utólag én is lehetek okosabb, akkoriban mindenkit elvakított a látszólagos szabadság vágy. Mindentől függetlenül az Ifjúsági Magazin a magyar pop jövőjét így látta:

Folyik a nagy rulettjátszma a hazai popműfajban. A játékosok ülnek az asztal körül, izzadó tenyérrel rakják tétjeiket, babrálnak zsetonjaikkal, lamentálnak, kockáztatnak, izgatottan várják melyik színen, milyen számon áll meg a mindent eldöntő csontgolyó. Vannak, akik utolsó tétjeiket rakták fel, mások mindent vagy semmit alapon játszanak, vannak óvatos duhajok, s vannak hazardírozó szerencselovagok. Egyben azonban mindenki megegyezik: ma senki nem dőlhet hátra magabiztosan figyelve a szerencse forgandóságát. Mert mindenkinek van félni-, félteni- és izgulni valója.

I986 ugyanis kritikus év a magyar popműfajban. Mint volt 1966, 1971, 1977 vagy 1982. A beatkorszak "hivatalos" kezdete, a "beatkáosz", a Piramis-jelenség vagy a "szennyhullám" időszaka. 1986 ismét fordulópont, egy korszakváltást megelőző pillanat, amikor egyesek még, mások viszont már úgy gondolják, hogy minden lehet. Nézőpont, életkor, üzleti elhatározások kérdése csupán, hogy ki hogyan - győztesen vagy vesztesen - kezdi majd az 1987-es - már új korszakot - jelölő évet. A MIDEM-KUDARC TANULSÁGAI Az előző évek eseményeiről, a "válságról" már lapunk is többször írt. A múlt év zenekari körforgása, a feloszlások, tagcserék, sorozatos "átigazolások" azonban világosan arra utalnak, hogy a "szájtépés" után valóban új helyzetet állít elő. S az idei MIDEM-delegáció kudarca, az eladhatatlannak bizonyult termékek (video, lemez, kazetta) és érdektelen sztárjelöltjeink az üzleti élet illetékeseit is meggyőzhették, hogy váltani, változtatni kell. Sem itthon, sem külföldön már nincs - néhány kivételtől eltekintve - üzletileg számottevő érdeklődés a régi gárda iránt. Ugyanakkor arról is megbizonyosodhattunk az elmúlt években, hogy különböző tehetségkutató, tinisztár-akciók ellenére még nincs a popporondon olyan, a nyolcvanas évek elvárásainak, vagy a hazai közönség igényeinek megfelelő, új előadói-zenekari generáció, amely a régiek helyébe léphetne. Valószínűleg nem véletlen, hogy a megelőző korszakváltások magyar jelenségei (Illés- vagy Piramis-rajongás, hazai punk, beat- vagy csöves-jelenség) után a nyolcvanas évtized közepén sokkal többet beszélünk a nálunk koncertező világsztárokról, vagy a Modem Talking jelenségről, mint a hazai popélet történéseiről. Árulkodó, s mindenképpen új jel ez, amit zenészek, szakemberek, a közönség egyaránt tudatosított már. S mint az egyik zenész egy nyilatkozatában utalt is rá, néhány évvel ezelőtt hasonló változás következett be Jugoszláviában: mivel nem történtek kellő időben intézkedések, a jugoszláv popzene gyakorlatilag az angolszász poppiac "gyarmatává" vált. Hasonló veszély fenyeget bennünket is. A hetvenes években még tucatszámra exportáltunk a környező országokba magyar zenekarokat, az LGT, a Fonográf, az Omega meg más folk és rock előadók is nagy nemzetközi angol-amerikai fesztiválokon szerepeltek, lemezeket készítettek önreklám nélkül is, szó szerint a világhír kapujában álltak. Tízéves munkájuk gyümölcse érett be az évtized közepére. Aztán a hetvenes évek fordulójára valódi esélyeiket már elvesztették, a külföldi piacok alibipiaccá váltak, a zenekarok itthon is feloszlottak, visszavonultak, csak alkalmanként koncerteznek, adnak ki lemezeket, fokozatosan más műfajok (film, szín irányába fordultak. Gyakorlatilag a sajátosan magyar rockot képviselők (Kolinda, Cseh Tamás, Beatrice stb.), az öntörvényű, a kelet európai hagyományokból táplálkozó zenét játszók, a hazai társadalmi-szociális viszonyokról éneklők is eltűntek már a képből, s mindinkább a külföldi mintákból leszállított áron kínált, olcsó anyagokból dolgozó divatzenészeké lett a főszerep. A diszkó (Neoton, Szűcs Judith), a nosztalgia (Hungária, Dolly Roll) vagy a heavy metal klisékkel dolgozók vették át a meghatározó szerepet, s bár történt kísérlet a sajátosan kelet európai magyar rockzene folytatására (Kontroll Csoport, Európa Kiadó stb.), ezek az együttesek a margón vegetálva nemhogy meghatározóvá nem válhattak, de gyakorlatilag bele sem szólhattak a mindinkább nyereségorientált, külföldi minták alapján a végletekig kommercializálódó magyar rockzene alakulásába.

FIATALOKÉ A JÖVŐ? - INTERPOP FESZTIVÁL Szociológiai tény: a társadalomban nemzedékváltás várható a nyolcvanas évek második felére, s ez az új közönség az emelkedő jegyárakért - éppen a külföldi minták (videók, világsztárok koncertjei) alapján - többet, mást vár az új előadóktól. Akiknek nagy része viszont - s ezt sok év gyakorlata, többszöri "megújulása", köpönyegváltása is igazolja - már nem képes átlépni saját árnyékát. Megszületett tehát az üzleti elhatározás, maradhatnak a régiek - már aki iránt még mutatkozik nyereségtermelő kereslet - de: jöjjenek az újak! 1977-ben a Metronóm '77 tánc- és popdalfesztivál volt hivatott pótolni az előző évek rossz emlékű táncdalfesztiváljait. Ezt a gálákkal fűszerezett tehetségkutató és bemutató akciót a popüzlet képviselői azért rendezték, hogy az új nemzetközi változásoknak és a hazai igényeknek megfelelően a diszkó- és keményrocksztárokat bemutassák. Csak emlékeztetőül, ekkor kezdte "hivatalos" pályáját a Piramis (Égni kell annak, aki gyújtani akar), Szűcs Judith, a Neoton. Most, 1986-ban július 14-21. között Siófokon rendezik meg az Interpop-fesztivált, amelynek ugyanez a célja: a hazai popzenében is megszülessenek az újabb "lombikbébik", vagy felfuttassák azokat a tehetségeket, akik az évtized második felének - a kínálat oldaláról - "felfedezett" sztárjai lehetnek. S ezúttal a formációk nemcsak nevükben, fazonjukban, zenéjükben, de életkorukban is valóban "újak" lesznek. Egyikük-másikuk már szerepel a slágerlistákon is (Névtelen Nulla, Lord, Satöbbi, Smog, Faxni, WU-2), de a többség Zizi Labor, Nyeső Mária, DSR Band, Izisz, Jóván Beatrix, Ossian, Krasznai Kriszta, Kaszab Tibor, Auguszt Gábor, N együttes, Interjú, Napoleon Boulevard) még csak a különböző márka-szerkesztőségek, menedzserirodák "istállóinak" titkos favoritjai.

Megint neki kell szaladnom a cikknek, hiszen azt írja, hogy nyugaton micsoda lehetőségek előtt állt az LGT, a Fonográf, vagy az Omega, de nem lett belőlük semmi. Nos, sajnos megint félrevezet az írás, mert kizárólag az Omega ért el sikereket és ezt az eredményét a mai napig megőrizte, hiszen legyen Németország, vagy Svájc, Ausztria, vagy Skandinávia, még mindig hatalmas tisztelet övezi a zenekart. Talán 2006-ban volt a Europe és az Omega közös fellépése, ahol a svédek léptek fel elsőként harmad annyi néző előtt, mint az Omega. Mielőtt Kóborék kezdtek volna, a Europe frontembere odalépett Benkő Lacihoz és nagy alázattal engedélyt kért tőle, hogy a hangfalak mellől nézhesse végig a legendás zenekar koncertjét. 

A metálzene lekicsinyléséről pedig csak annyi, hogy magam voltam a szem- és fültanúja, amikor a világhírű Arch Enemy basszusgitárosa megtudta, hogy ott van a koncerten Kalapács Józsi is, azonnal kijött hozzá és megtiszteltetésnek érezte Kalács jelenlétét, mert ő annak idején a Pokolgép zenéjére nőtt fel! Az alternatív zenét pedig szubjektív okokból nem fogadom el a rockzene utódjának, mert izgalmas szövegviláguk miatt hiába szerettük nagyon sokan, az már nem volt zene!!! A mai alternatívokról pedig jobb, ha szót sem említünk.

A foci akkor jó, ha a bírót nem lehet észrevenni a pályán, épp így van ez a zenészek esetében is, addig fontos a zenekar, amíg nem a háttérmunkások kerülnek előtérbe, mint például az újságírók. A média vissza sírja a régi szép időket, amikor mindenki ész nélkül vásárolta az újságokat, hogy láthassák kedvenceiket és olvashassanak róluk. Akkoriban egy kicsit megszaladt az okoskodás, mert félreértették az olvasottságot. Egy idő után a médiamunkások azt hitték magukról, hogy mindenhatók, pedig a közönség sosem rájuk kíváncsi, hanem a sztárokra és a zenészek felett mondott folyamatos negatív ítéleteikkel a saját jövőjüket is tönkretették. A világ csendben megváltozott, erről elmélkedik az Ifjúsági Magazin is Korszakhatár című írásában:

Szürke, unalmas a popélet - mondják manapság kritikusok, rajongók egyaránt. Érdektelenek a koncertek, érdektelenek a lemezek (tisztelet a kivételnek!), hiányoznak az események (pl. rockünnepek), elmaradoznak az új arcok, a műfajból kiveszett a mondanivaló, a naprakészség, a látványosság. A felsorolás még hosszan folytatható lenne, s valószínűleg már a könyökén jön ki olvasónak, bírálónak és bíráltnak egyaránt. Épp elég borsót hánytunk már (lapunk is) a panaszfalra, ideje volna továbblépni. Most, hogy ország-világ előtt lezajlott az Interpop-fesztivál, s a műfaj ismét reflektorfénybe került, úgy gondoltuk, ez jó alkalom lesz, hogy megpróbáljunk közösen elgondolkodni: mi a helyzet s mi a tennivaló? Az Ifjúsági Magazin a korábbi években (pl. a Piramis-jelenség), de az előző évtizedekben is felvállalta a műfaj ügyét, lehetőséget biztosított zenészeknek, rajongóknak, kritikusoknak egyaránt véleményük elmondására. 1986 várhatóan korszakhatár lesz a magyar pop történetében, amikor a korábbi módszerekkel, eszközökkel, gazdasági szabályozókkal már nem lehet hatékonyan dolgozni, viszont az új módszerek, elképzelések, jogszabályok még nem kiforrottak (vagy meg sem születtek) annyira, hogy azt mondhassuk, a következő években ilyen és ilyen lesz a magyar popzene, erre és erre haladunk, a régi sztárok helyett ezek és ezek az újak, a műfaj gazdasági-társadalmi háttere így és így változik. Csak azt tudjuk - zenész, üzletember, rajongó egyaránt - hogy a "gödörből" valahogy ki kell kecmeregni, ismét el kell indítani valamilyen úton a műfaj kátyúba ragadt szekerét. A helyzet: jó, de reménytelen? Évekkel ezelőtt a hazai pop helyzetét jellemezve és érzékeltetve Bródy János azt nyilatkozta: "a helyzet jó, de nem reménytelen!" Aztán ugyancsak ő volt, aki azt tanácsolta a fiataloknak: dobják el a hangszereiket. Tudta, mit beszél, s szavai épp olyan profétikusnak bizonyultak, mint egyes korábbi dalszövegei. Mert bár a zenészek, s néhány mögöttük álló üzletember vagy popideológus - hurrá-optimizmust hirdetve - váltig azt nyilatkozta, minden rendben van a hazai pop háza táján, előbb a sokat megvádolt kritikusok, majd a zenészek, napjainkban pedig már a közönség előtt is nyilvánvaló, hogy az alapvető strukturális bajok lassan végleg tönkre teszik ezt a jobb napokat is megélt műfajt. Érdekes, furcsa helyzet alakult ki napjainkra a honi popvilágban. Arról, hogy válság van-e vagy sem, ma már senki nem vitatkozik. Tény. De ez a válság csak a műfaj hazai képviselőinek nagy többségét sújtja, magát a műfajt vagy annak egyes külföldi képviselőit nem érinti. Sőt, ha a hetvenes évek második felében Piramis-jelenségről vagy a csövesekről vagy az őszinte kemény rock hullámáról beszélhettünk, akkor most nyugodtan elmondhatjuk, hogy Modern Talking-mánia alakult ki a mai tizenévesek körében. A diszkók tömve vannak, a popot ma is milliók fogyasztják, de a rajongók "vigyázó szemüket" már az euro-pop és euro-diszkó nyugati fellegváraira függesztik, a mintákat, az ideálokat a külföldi lapokból lesik el, s hiába a magyar felhozatal, kelendőnek - egy-két hazai előadótól eltekintve - csak a külföldi sláger bizonyul. Modern Talking, Wham, Sandra, Duran Duran, A-ha, Bad Boys Blue - a külföldi kedvencek névsora még hosszan volna sorolható. Ugyanakkor a jelenlegi magyar bálványok, sztárok felsorolása nem vesz sok helyet igénybe: R-Go, Első Emelet, Dolly Roll, Neoton, KFT, Edda - mondhatjuk némi jóindulattal, s ezzel a sor be is zárult. Marad a kérdés: MIÉRT? Mi a rajongók véleménye? Válasz - nézőpont kérdése - számos adódik. De mindenekelőtt figyeljük a közönség, a rajongók véleményét. Néhány hónappal ezelőtt a Világ Ifjúságában cikk jelent meg, amely többek között azt is felvetette, vajon mi a magyarázata, hogy a mai tizenévesek jobban szeretik a Modern Talkingot és társait, mint a hazai előadókat. A cikk szerzőjét - e sorok íróját - levéláradat öntötte el, sokan pontokba szedve is megírták véleményüket. A válaszok lényege csokorba szedve izgalmas olvasmány: -A Beatrice már 1980-ban megénekelte, hogy semmi nem kell. Hát most bekövetkezett. A mai tizenéveseknek a régi zenék és zenekarok nem kellenek. Már ciki a dolog! Az újakat viszont néhány éve taccsra tették (szennyhullám-ügy!). Hát most itt az eredménye: két szék között a pad alá. A régi nem kell, új nincs, marad a külföldi... -Unjuk már a magyarokat! Külföldön csak a legnagyobbak, egy Rolling Stones, egy Queen van 10-15-20 évig a pályán. Nálunk a zenészek többsége a hatvanas években kezdett, s valószínűleg nyugdíjba is koncert-színpadról akar menni. Külföldön sok sztár két évig is pihen, "gyűjti az erőt", nálunk boldog-boldogtalan minden évben végig haknizza az országot. Csoda, ha megunták? - A hazai előadók már nem érdekesek. Mindent tudunk róluk, s az is nagyon látszik, hogy már csak a pénzért csinálják. Na, meg az életben maradásért. - A zenélés spontán varázsa már régen elmúlt. Manapság ezt füsttel, köddel, csillogással pótolják. Esetleg az üzlet besegít az eladásba. De ehhez mi szegények vagyunk, s úgy nézünk a "varázsló" külföldi sztárokra, mint a szegény rokon az amerikai nagybácsira. - Ezek az emberek már annyit hazudtak, mellébeszéltek, hogy bármit is csinálnak, nemcsak érdektelen, de hiteltelen is. - A magyar zenészek öreg majmok. Olyan stílusban énekelnek, hogy halálra röhögjük magunkat. S hogy néznek ki! Lelógó has, ráncok, kopasz fej, szedett-vedett ruhák. Állatira lepusztult figurák is vannak köztük. Nem veszik észre magukat, hogy ez a csövi módi már nem divat? - Van egy-két zenekar, amelyikért lehet rajongani, de a többi? Öregek is, rosszul néznek ki, rossz zenét játszanak, s úgy viselkednek, mintha még ma is valakik lennének! - A hazai számok többsége lilafáradt öngerjesztés vagy lötyögős táncdal. Ráadásul, hogy szólnak ezek a felvételek? Se metál, se diszkó, általában olyan semmilyen az egész. A külföldiek viszont képtelenek rossz zenét csinálni. Ráadásul a videókban láthatjuk is őket. - Az utóbbi időben mintha azt érezném a produkciókon - lemez, koncert -, hogy jó ez nekünk így is. Mintha a szakma már nem lenne érdekelt, hogy jobbak legyenek, jobban szóljanak. Talán itt van a kutya elásva. Az érdekeltség lenne a kulcsszó! - Nézzük meg a Modern Talkingot vagy a Duran Durant.. Csupa helyes fiatal srác, jóképűek, kedvesek, jó zenét csinálnak, ezekért lehet rajongani. Az Első Emeletért is. De mutassanak más zenekarokat a magyarok közül! - Azt mondják, a szegény ember vízzel főz, de akkor olyan is a leves! Nézzék meg a külföldi dolgokat, a lemezeket, a videót, az újságokat, a koncerteket, hasonlítsák össze a magyarokkal. Mit kell annyit beszélni? A közönség szívesebben ad pénzt azért, ami a kedvére való, ami tetszik neki. Ezért vesz lemezt (külföldit) a butikokban, ezért néz inkább világsztárokat, ezért rajong a Modern Talkingért. - Értsék meg végre, az eszi, nem eszi, nem kap mást szemlélet, a közönségre erőszakolt "üzemi koszt" már nem kell senkinek, amikor régóta az a la carte-ra van igény. Ami van, az nem kell, vagy csak ímmel-ámmal fogyasztják. Most, amikor minden forintnak megvan a helye, a vásárló nem palimadár többé. Itt öntetszelgő nyilatkozatok egyetlen lemezt sem adnak el többé. Itt már nincs szó mozgalomról, lelkesedésről sem. Vége a szép beatálmoknak is! Ez már csak üzlet. Tehát a keresletnek megfelelő kínálat kell. S mit keresnek ma? Divatos dolgokat, szép fiúkat, kellemes zenéket, jó cuccokat, kikapcsolódást, szórakozást, látványt. Hol adja ezt a magyar pop? - Most derül csak ki, amikor hozzánk is "begyűrűznek" a dolgok, hogy a hazai szakma - a zenészektől a producerekig

Lehet siránkozni, de a változás - mint feljebb is írtam - az újságoknak köszönhető elsősorban, na meg a politikai változásoknak. Nagy üzlet volt a külföldi zenekarokat behívni és ha már ide jöttek, mindent magukkal vittek. Tulajdonképpen a nyugati előadók voltak számunkra az első multinacionális cégek. Látvány, show, zaj és a csóró magyarok ezt nem voltak képesek utánozni és nem a tehetségük hiányzott, csak a pénzük. Ettől függetlenül egyre több botcsinálta menedzser született és igyekeztek a legnagyobb haszonnal eladni a legolcsóbb hazai sztárokat. És hol vannnak még 1986-ban a táncoslábú fiú és lánycsapatok?

Búcsúzóul jöjjön egy önvallomás Hobótól a Rock Révkalauz számából, melyben elmondja, hogy neki is köze volt a Piramis összedőléséhez. Ami azért fura, mert hiteles források szerint Hobo is írt dalszövegeket Soméknak és szeretett volna még többet, de Horváth Attila szövegvilága közelebb állt a zenekar és a rajongótábor gondolatiságához. Az önvallomás azért is érdekes, mert Somék bíztak a fiúban...

Talán mégis, valami változott. A "Vadászat" udvari bolondja, vagy az "Esztrád" komédiása mégiscsak bölcsebb, mint a hetvenes évek fordulójának "sztárfaló sztárja", a Rolling Stones felesküdött lovagja.

Annyira furcsa most is ezeket az újságírók kreálta címeket lereagálni. A "Rolling Stones felesküdött lovagja" - megint egy harcos szerep. Megcsináltam ezt a Stones-dolgot. A dalokat magyarul, meg a könyvet. Belülről éreztem így. De ennek semmi köze sincs semmiféle harchoz, nem a diszkók ellen csináltam. Jim Morrisont és Allen Ginsberget is szolgálom és József Attilát. Nem azért, hogy legyőzzem a Szikora Robit, vagy elvegyem az Első Emelet kenyerét. Jó, a Piramist megettük. A Beatrice és mi, ezt nem lehet letagadni. Az háború volt, kémekkel és besúgókkal kezdték, én meg, mint egy hülye kóborlovag, szemből nekirohantam. Som mindenkit ki akart nyírni, az Omegát, a P. Mobilt, mindenkit. Most hol van, nem tudod? Érdemes volt, azt hiszed? De vissza kellett ütni, akkor így éreztem. Nem érte meg. Megbántottam vétleneket is. Nagy hiba volt, de nem ismétlődött meg soha. A céltábla nem lő vissza. Ez még nem bölcsesség. Az igazi sebeket máshonnan kaptam. Nem hagytak dolgozni. Kitiltottak a tévéből, a sajtóból, az Interkoncertnél feketelistára tettek. Volt úgy, hogy 11:9-re kikaptunk a Beatricétől. Ók 11 megyéből voltak kitiltva, mi csak kilencből. Feljelentettek, feljelentgettek, ahol csak szokás. Én meg őrjöngtem és egyedül maradtam, a saját hibámból. Nehezen viseltem a szennyáradatot, de végül is túlélte a zenekar és túléltem én is. Megszoktam ezt is, ez még nem bölcsesség.

Utólag mindenki nagyobbnak gondolja tetteit, mint azok valójában voltak. Hiába kalapálta Hobo lelkesen a szögeket a Piramis koporsójába, nem miatta bukott meg a banda, de azért a végelszámolásnál ez is beleszámít. 1986-ra a hajdani vetélytársak is eltűntek és Földes is csak azért maradt talpon, bár jóval kisebb helyeken lépett fel, így is túl lehet élni. Volt értelme a rengeteg harcnak egymás ellen, vagy ez volt a sikerhez vezető út kötelező szettje? A zenészek újságírókat bíztak meg a konkurencia besározásával, megalázásával, egymás kábeleit vagdosták, sőt volt aki a sajátját is elvágta, csakhogy ráfoghassa ellenfelére. A kilépett zenészeket árulózták, versenyeztek, hogy kit hány megyéből tiltottak ki. Addig "lázadoztak" a rendszer ellen, amíg a konkurencia létezett. Emlékezzünk csak az 1980-as Fekete bárányok fesztiválra, ami a legnagyobb barátság jegyében született, majd egy évvel később kilökték maguk közül nem kívánatos társukat, pedig vele nem is volt "látszólag" bajuk. Ugyanezt tették a Piramissal is, de Somot nem lehetett ilyen egyszerűen arrébb tolni. A Piramis tovább mehetett volna, ha nem lép ki Révész és ha nem történik az arany ügy. De ennek valószínűleg így kellett történnie!

Nekünk így maradnak szépek az emlékek, a meglepetésekkel, a jelenséggel, a Révész brigádokkal, Som őrsökkel, a karácsonyi szabadtéri bulival az ifiparkban, az értelmetlennek tűnő harcokkal, a sodró hullámokkal, a politikával, a sajtóval, a lemezgyárral... 

A Piramis túl élte önmagát, mert már 1977-ben legendává vált, mert egyedit teremtett jókor és jó helyen. Akaratlanul akkora robbanást idézett elő a hazai könnyűzenében, mint se addig, se azután senki. Aki ott volt, aki átélte a csodát, annak az életét határozta meg az a zenei világ, amit ez az öt ember sugárzott magából. A Piramis elindított valamit, amiből a következő zenekarok a mai napig megélnek és amikor egy időre eltűnt a Piramis, vele együtt váltak semmivé a többiek is - még ha pár év késéssel is. Amikor a legendás zenekar újra előkerült , akkor megjelentek a többiek is. Ezt csinálja utánuk bárki!

vége...

Írta: Fiery