Már megint a média a téma. Persze örömködhetnénk is, hogy végre mindennap van valami hír kedvenceinkről, de mi megmaradunk továbbra is lusta fanyalgónak. Ugyanis ismerjük a kereskedelmi csatornákat. Tudjuk jól, hogy mire megy a játék. Ennyi idő után már nem tudunk hinni a könnycseppes mondatoknak, a megható interjúknak. Az a baj, hogy mi már régóta "értjük a csíziót". A záptojásszagú nézettségmániás kereskedelmi csatornák sosem tudnak időben leállni. Nekik még a liftben kicsusszant néma fingról is több áldozatos atomrobbanásként kell beszámolni, mert attól megugrik a nézőszám. Miért csak akkor foglalkoznak a valódi értékeinkkel, amikor baj van?

Igaza van annak, aki azt mondja, hogy - legalább most beszélnek a rockzenészekről - hogyne lenne igaza, de ilyen áron? Ismeretlen "sztároktól" áradoznak folyamatosan a csatornák, és közben már nem tudjuk, ki az igazi csillag a zene, vagy a művészet egén. Aztán egyszer csak történik "végre" valami rossz, és megjelennek a hiénák. Megindító riportokban - önmagukra kiadott bizonyítványként - jelzik, mennyire érzéketlenek tudnak lenni a műsorok szerkesztői, riporterei. Hiszen, ha valaki fontos, az mindig az legyen, ne csak akkor, amikor bajba kerül. Baleset, súlyos életveszély, vagy halál. Ha ebből a háromból valamelyik megtörténik, régi barátként jelenik meg hirtelen a "sakál" és napokig (vagyis amíg nézettséget hoz) ontja az általa megírt sztorikat. Megszólalnak rég elveszett "barátok", zenésztársak, cimborák, előkerülnek az archív felvételek. Ennél már csak az a borzalmasabb, amikor a családtagokat veszik rá az interjúra. Ilyenkor derül ki igazán, mennyire kiszolgáltatottak vagyunk mindannyian...

Szegény anya, gyermek, vagy élettárs - bár örül, hogy végre a nagy kereskedelmi csatorna is foglalkozik azzal az emberrel, aki nagyon közel áll(t) hozzá - megalázottan, könnyeivel küszködve (na, ez a legnézettebb), kénytelen egy szívszorítót, bánatosat nyilatkozni. Persze hallottunk már olyanról is, amikor újra meg kellett ismételni a beszélgetést, mert nem volt elég "izgalmas" a történet. A riporter kioktatta az alanyt a kötelező mondatokról, és így végre elég "tartalmasra" sikeredett a riport. Az viszont alapvető elvárás, ha az "áldozat" túlélte a bajt, akkor feküdjön legalább magatehetetlenül, lógjanak belőle drótok és kábelek. Előny, ha van lila, kék, vagy zöld foltja. A hozzátartozók pedig szánakozóan hajoljanak fölé, mintha épp az utolsó percében lenne az "illető". Néhány egészségügyes barátom mesélte, hogy volt olyan eset, amikor már későn érkezett a korházba a stáb, és a "szegény, szerencsétlen" már vidáman ült az ágyán, és széles mosollyal várta az érdeklődőket. A riporternő majdnem felrobbant idegességében. - Hogy lesz ebből nézettség? - Aztán mégis megoldották, néhány bevágással, archív felvételekkel, és egy szanaszét darabolt interjúval. A néző meg csavargathatta a kispárnája sarkát és remegő térdekkel várhatta a másnapi folytatást. Természetesen többet nem foglalkoztak a meggyógyult "klienssel".

Volt egy - egyébként gyengére sikeredett - olasz film, a Grog, amiben egy tipikus médiajelenet játszódott. A meglőtt börtönőrt elrabolta két balek rab, és egy védett házban tartották az ott élő családdal fogva. Egyetlen tévéstábot engedtek be még az épületbe, akik egyenesben forgathattak. A családfő orvos volt (ha jól emlékszem), és éppen akkor szedte ki a golyót szerencsétlen őrből, amikor nem voltak adásban (reklám volt), ezért a riporter alaposan visszanyomta azt a sebbe, és megvárták, amíg újra műsorba kerültek. Kívülről ez vicces, de sajnos a médiát napjainkig ez a mozzanat jellemzi.

És egy egészen friss adalék. Vasárnap az Újpest - Diósgyőr meccsen a hazai focista olyan szerencsétlenül zuhant a karjára, hogy az elég látványosan eltört. A televízió háromszor is megismételte - lassítva is - az esést, majd bejelentették, hogy ez annyira csúnya, hogy többször nem mutatják meg. Mi ez, ha nem képmutatás?

Egyre több helyről kaptam az érdeklődő jelzéseket, hogy nézem, ami a kereskedelmi tévékben megy? Látom mit csinálnak "szerencsétlen" kedvenceinkkel? Mit csinálnak azokkal az emberekkel, akiket eddig le sem szartak? - És elkezdtem figyelni én is -. Szomorúan vettem tudomásul, hogy nem a csatornák változtattak műsorpolitikájukon, csak "vérre éhes vámpírként" csaptak le a nem régen lezajlott szomorú eseményekre. (Nem kellenek nevek, mindenki tudja, kikről van szó)

Kaszás Attila és Szakácsi Sándor esete volt rettenetesen jellemző erre az egész hisztériára. 2007. március 7-én hunyt el Szakácsi. https://passzio.hu/modules.php?name=News&file=article&sid=22470 és egy fényképen, és három mondaton kívül, nem volt több róla. Picit több mint két héttel később, 2007. március 23-án Kaszás Attila halt meg. Mivel ő éppen egy kamera előtt esett össze, onnantól haldoklását gusztustalanul a temetésig végig követték. Gátlástalan dolog volt, de a kereskedelmi média - vagy a rossz hírre éhes néző? - már csak ilyen. Úgy látszik, ez egy tendencia lett azóta is, hiszen ma sincs másként.

Megszokhattuk már, hogy az kerül a képernyőre, aki valamiért "érdekes". Persze, nem új lemez, vagy közelgő koncert, hanem valami gond, baj, probléma. Kizáró ok tud lenni még az átlagosság, az nem kell a nézőnek. Ezért van annyi "amatőr" sztár, akikkel azt lehet csinálni, amit csak akar a média, ők bármihez vakon adják a nevüket, csak róluk szóljanak a hírek. Lehetőleg folyjék a vér, de mindenképpen fossa össze a térdét a néző, aki oda kapcsol. Ez nem csak a zenészekre, és a színészekre vonatkozik, lehet az labdarúgó is. A nagynézettségű csatornák pont nem foglalkoznak a focival, de amikor egy komoly rangadó van, telefröcsögik a képernyőt rémisztgetésekkel, és ha a meccsen nem történt semmi érdemleges, hát az eredményt tőlük nem tudjuk meg, az már biztos. A Bundesliga - a világon az egyik legnépszerűbb - másodosztályú csapata, az Fc St Pauli is csak egyszer került a médiába (itthon), amikor utcai harcok bontakoztak ki az ősellenség Rostockiakkal szemben. Bár a klubokról és az egész történetről semmit sem tudtunk meg, csupán a futballhuligánok gaztetteit láthattuk. Pedig, ha tudná a tisztelt szerkesztőség, hogy valójában mi is történt, de a lényeg nem fontos, csak a háború, és a vér.

Persze, van kivétel is, amikor családi botrány van. Olyankor nem elég a művész saját gondja, jön a televízió és szétszedi apró eladható cafatokra, miközben a megértéséről, és önmaga visszafogásáról regél.

Szóval fanyaloghatunk a média vérre éhes műsorpolitikáján, úgysem változik semmi. Persze örülhetünk is, hogy legalább ilyenkor találkozik a nagyérdemű az "igazi hírességgel", de nem tesszük. Amíg névtelen "Szabó Bálintok, és Kovács Juditok" lepik el a varázsdoboz belsejét, amikor plakátok hirdetik országszerte az új csatorna mindennapi ismeretlen sztárjait, akkor kicsit illene örülnünk - ha csak a bajban is - de beszélnek a valódi értékekről is. A kereskedelmi - de főleg az állami - csatorna igenis vállalja be, hogy rendszeres időközönként foglalkozik az igazi zenészekkel is, és akkor talán hitelesebbnek tűnik majd az aggódásuk is...

Írta: Fiery