Múlt, jelen, jövő - Decadancer koncertbeszámoló

Beindult a nyár, sorra robbannak a kisebb-nagyobb koncertek, ráadásul hamarosan elkezdődnek a fesztiválok is. Végre kiszabadultunk a négy fal közti fogságból és lelkünket tartja egészségesen, hogy újra áldozhatunk a rock & roll oltárán. Az átlagos szombat-vasárnapi egy-két buli után ez a hétvége számomra is bőségesnek bizonyult, de nem bánom, jó érzés a régi ismerősöket újra színpadon látni és jó érzés az új bandákat közelebbről megismerni. Mai Decadancer koncertbeszámolóm szokásomhoz híven továbbra sem a bevált kliséken alapul, pusztán arról szól, amit láttam, amit leszűrtem, amire szerintem érdemes lehet odafigyelni és hogy a koncert hatására milyen gondolatok kergetőznek bennem. Kellemes olvasást kívánok! (Fiery)

Különleges meghívást kaptam a hétvégére, aminek pusztán két visszatartó ereje volt: a távolság és a nagy hőség. Ennek ellenére lerázva magamról a lustaság és a kényelem magányos rabigáját becsülettel felkészítettem magam. Beültem a kellemesen hűvös klímás autóba és nyakamba vettem az országutat. Valamiért úgy éreztem, hogy ezen a napon ott van a helyem. Szerintem nem döntöttem rosszul.

Újpestről Szigethalom PLACC nevezetű szabadtéri szórakozóhely még autóval is rettenetesen messze van, eszembe is jutott Petőfi, hogy vajon neki mennyi időbe telne odajutnia egy négyökrös szekéren. A menetidőt ügyesen kiszámoltam, ugyanis éppen fél órával a kezdés előtt sikerült megérkeznem. A srácok még javában készültek a beállással, így legalább volt időm rég nem látott ismerősökkel csevegni egy kicsit. A környék időjárása úgy tűnik nem hallgatta a meteorológiai intézet hivatalos jelentését, mert forróságnak nyoma sem volt. A fák által biztosított árnyékosban vidáman kergetőzött önmagával a lágy nyári szellő, így mindnyájyunkat frissen tartott. Szóval meleg kipipálva.

Ezen az estén két banda lépett fel, közülük a Decadancer zenekart volt szerencsém már látni a budapesti BackStage Pub színpadán, míg az Anna and the Barbies koncertélmény személyes tapasztalata eddig hiányzott emlékgyűjteményemből. (Amennyiben gyors számadást kellene tartanom, úgy kalkulálnám, hogy eddig legalább 4000 koncerten voltam jelen. Ez se nem dicsekvés, se nem panasz, ezt az utat én választottam magamnak.) A buli utáni első gondolatom az volt, hogy a mai két fellépőt a '80-as évek rockzenei világa tartja össze, de ne siessünk előre!

Pontban 19 órakor csapott a lecsóba a vendégzenekar, a Decadancer. (Jó lesz megtanulni a nevet!) A zenészek nevének olvasása közben a tapasztaltabb koncertre járók szeme bizonyára felcsillan: Szigorú ütemek, precíz és látványos dobolás (Gerő Balázs) és a frissen pattogó basszus (Poky) kombó, egy zseniális egyedi stílusú gitáros (Mátyás Attila), valamint egy sok lehetőséggel megáldott énekes (Ficzkó András). Így áll fel a banda. A zenekar menedzsere, Szabó Tomi kifejezett kérésére nem írok semmit a múltról, hiszen a jelen a fontos. Ahogy hallgatom a muzsikát, nézem a színpadképet, a formákat, az arcokat úgy látom, hogy a banda a legfontosabb kritériumoknak megfelel.

Az ember azt gondolná, hogy a '70-es évek rockőrülete után jött a felpuhított és bepunnyadt új hullám. És ez igaz is, hiszen a rádiók a dallamos-slágeres szintivel teletolt tompított gitárzenét tolták a legnagyobb előszeretettel miközben a való életben, a koncertszínpadokon csak azért is megmaradt az őszinte kökemény rock műfaja. - Mondjuk a basszus kissé előbbre lépett -. Aki volt akkoriban The Police, Duran Duran, vagy Frankie Goes to Hollywood, Men at Work, vagy a U2 valamelyik fellépésén, az tudja, hogy miről beszélek. Élesben a nyers erő tovább tombolt csak a rádiók és lemezkiadók fésülték szépre, hogy az általuk leadott muzsika minden generáció elvárásának megfeleljen. Talán azért is gondoljuk azt, hogy a rock 1983-ban feladta a küzdelmet, mert itthon ez nem jött le sem a KFT, sem a GM 49, Spenót, Smog, Fórum, de még a Satöbbi zenekarok buliján sem.

Szóval, ha választanom kellene, akkor a Decadancert inkább a fent említett külföldi profi bandákhoz hasonlítanám. És a társaság valóban profi. Jó kiállású srácok - bőven túl a negyvenen -, de egységes cuccokban, egységes mozgásban, amik fontos alapjai a sikernek. A fiúk évtizedek óta barátok és most jött el az idő, hogy megpróbálják együtt. Na jó, nem most, hanem már 2019-ben, de akkor félbeszakította a beindulást a COVID. De térjünk vissza a zenéhez. A tagok profizmusának köszönhetően a zene kifejezetten igényes, tele alaposan kidolgozott slágergyanús szerzeménnyel.

A koncertet kivételesen az "idegen rajongó" szemével igyekeztem nézni, hiszen az Anna and the Barbies népes tábora először találkozott a Decadancer muzsikusaival. Szóval megállapítottam, hogy a legfontosabb dolgok nagyon egybe vannak, de azért lenne itt egy-két "apróság", ami mellett a remélt siker érdekében nem mehetünk el szó nélkül. Régi vesszőparipám, ha egy magyar zenekar, itthon be akar futni - már pedig mi más lehetne a terv? -, akkor bizony magyarul kell megszólítani a közönséget. Ha azt szeretnék a zenészek, hogy az egyre szélesebb rajongótábor otthon, a munkahelyen, vagy az autóban az ő dalukat énekelje, dúdolgassa, akkor arra édes anyanyelvünk a megoldás. Tudom, hogy a csapat elindult már ezen az úton és hamarosan a legtöbb szerzeményük magyarosítva lesz, ezért gondolom, hogy ezt a pontot is rövid időn belül kipipálhatjuk. De ma még ez - főleg ennél a közönségnél (róluk bővebben az Anna and the Barbies cikkben) - hiányzott.

Tulajdonképpen a banda jó úton halad és szerencsére a srácok simán bevállalják "Sugar Daddy" korukat, amitől még hitelesebbek. A legalább két generációval idősebb ZZ TOP a kedvenc példám erre. Három szakállas idős papesz öregesen nyom valami fantasztikus rock & rollt a színpadon és láss csodát: szétszedi a nép. A világ a vállán hordja csak azért, mert összhangban van a koruk a zenéjükkel, a mondanivalójukkal és a kinézetükkel. HITELESEK! Nem mellesleg kiváló zenészek. A Decadancernek "könnyebb dolga" van, hiszen a zeneszeretők mellett az apahiányos lányok, a magányos, elvált asszonyok pontosan ilyen pasikról álmodoznak. Szóval egy-két húzós szövegű "magyarnyelvű nóta" és a táborral nem lesz gond. De még mindig van valami, egy apróság...

A koncert pörgős volt, egy professzionális rockkoncerthez híven élesen szóltak a gitárok, hatásosak voltak a riffek, csodásak a harmóniák, a dob úgy pattogott, ahogy az a legnagyobbaktól elvárható, félelmetes gitárjáték. Mi kell még?

Ami nekem hiányzott, az az, amit a későbbi fellépő - "modern Nagy Feró", vagyis - Pásztor Anna bemutatott. Annát a közönsége végig megbabonázva bámulta, csodálta és minden szavára visongott, tapsolt, miközben a csaj nagy dolgokat egyáltalán nem mondott. Viszont úgy kommunikált, hogy beszartak a tinilányok gyönyörűségükben. De erről majd a róluk szóló beszámolóban mesélek többet. Szóval, ha ilyen, vagy legalább hasonló kapcsolatot tudna kialakítani a frontember a közönséggel, akkor ezer-millió százalék, hogy cél a csillagporos égbolt fölött egy méterrel.

Mindent összevetve a Decadancer koncert kellemes élményt nyújtott, hiszen a tehetség, a tudás, a tapasztalat azonnal leköszönt a színpadról és a következő bulit én mindenkinek csak ajánlani tudom, mert a múlt sikereit nem említve, szigorúan a jelent figyelembe véve bátran állíthatom, hogy van jövő a zenekarban!

Írta: Fiery