Az időutazás nagy kérdései - Kugli koncertbeszámoló

Nem akarok senkit sem megijeszteni, de ez a cikk iszonyatosan hosszúra sikeredett és tudom, hogy a mai világban egy féloldalas írás már éppen eléggé megterheli a mai embert. Ettől függetlenül úgy érzem, egyetlen felesleges szó sincs a történetben és ha már nosztalgia, erőltessük meg magunkat és olvassunk annyit, mint akkoriban. Számomra fontos kérdés volt, hogy a '80-as évek legelejéhez képest (mert akkor szinte az összes koncerten ott voltam) mit kapok vissza ezen az estén.

Jubileum mindenkinek

Talán a '80-as évek végétől vált egyre népszerűbbé a kerek évfordulók megünneplése. Persze kell új lendületet adni évtizedes dolgoknak és erre az aktuális jubileumok tűnnek a legmegfelelőbb megoldásnak. Mindezt azért éreztem kötelességemnek elmondani, hogy hűen tükrözzem, hogy az elmúlt években jó néhány évfordulós koncerten lehettem jelen. Voltak emlékezetes és felejthető, voltak hatalmas sportcsarnokban és kis klubokban megtartott emlékbulik. Bármelyikről megemlékezhettem volna, mint ahogy némelyikről született is rövid írás, a kérdés az, hogy miért éppen a múlt pénteki Kugli koncertet emelem ki.

A nagyratörő álmokhoz a legnagyobb zenészekkel kell mutatkozni. Egy újságíró esetében a sztár zenekarok fellépéseit kell meglovagolni, hiszen azoknak garantált az olvasottsága. Igen ám, de én csak akkor írok egy jól, vagy rosszul sikerült koncertről, ha megfogott benne valami, ha üzenet van a történetben. A Kugli koncert pedig mindentől függetlenül hatással volt rám, sokkal nagyobb hatással, mint jó néhány sztárbanda. Nagyon nem érdemes keresgetni a miértet, mert a válasz ennél egyszerűbb. Ez a koncert hozzám szólt, nekem szólt, rólam szólt, és itt most a "rólam" nem csak én vagyok, hanem maga a megjelent közönség.

Nagyon sokan beleesnek abba a hibába, hogy egy jubileumi koncertből új lemezbemutatót faragnak, mert úgyis eljön a nép a zenénkre éhesen, hát csináljunk egy kis hírverést az új munkánknak. Az is hiba szerintem, ha jobb ötlet híján előveszik és leporolják a legnagyobb slágereket, mert hát ezt eszi mindenki évtizedek óta, akkor ma is erre nosztalgiázzon! Vannak, akik vendégekkel díszítik fel az amúgy is csicsás "karácsonyfát", és vannak, akik másokkal énekeltetik el bevált dalaikat. Biztosan mindegyiknek meg van a maga hangulata, de hogy nem lesz egy életre szóló élmény, az biztos.

A Kugli képes volt pofátlanul beígérni az eredeti '80-as évek klub hangulatát, ami 40 évvel később felelőtlenebb ígéret, mint az, hogy ezen az estén minden hang a helyén lesz. Nem ígértek világmegváltó látványt, nem építették holdig a színpadot és nem várták a közönséget hostess lányok. Talán a zenekar se tudta, de ezeknél nagyobb fába vágták a fejszéjüket.

Végső visszaszámlálás

Aki véletlenül nem ismerné a Kugli együttes munkásságát, annak pár egyszerű mondatban elmesélem, hogy ők egy olyan rockzenekar, akik a külvárosi fiataloknak játszottak a '80-as évek elején. Mi az a Kugli? Az átkosban a Kuglizás "kocsmasportnak" számított. A gyárban három műszakozó megfáradt munkások a kocsmaudvaron lazíthattak pár korsó sör és néhány feles mellett. Szóval, már a név is szenzációs választás volt. Akkor. Ki gondolta volna, hogy ennyire megváltoznak az idők és mára a munkás, vagy a proli név degradáló, ciki szó lesz. A zenekar dalai pedig a kétkezi melósok fiaihoz, lányaihoz szóltak, a külvárosi életről, de erről még később részletesebben beszélünk.

Elsősorban ipari tanulók jártak a Kugli együttes koncertjeire, eleinte péntekenként, majd amikor a hatalmas érdeklődésre való tekintettel a banda áttette székhelyét egy nagyobb művelődési házba, akkor minden második hétfőn. Bizony nem elütés történt, a nagy telt házas koncertek a hét első munkanapján zajlottak. Egyik héten az akkor már mélyponton lévő Radics Béla az Aréna együttessel Tűzkerék néven, a másik héten pedig a sikerei csúcsán álló Kugli zenekar lépett fel. Nem volt nyammogás, nem volt hiszti, ha Kugli volt, az újpesti, palotai és angyalföldi srácok kötelességüknek érezték, hogy ott legyenek. A színpadon kifeszítve egy ruhakötél, amin ruhakellékek "száradtak", egy hatalmas akasztófa - ami egyébként egy kuglifa -, azon lógott egy nagy kugligolyó.

Ezekkel az elvárásokkal mentem a koncertre egyet nosztalgiázni az Újpesti Ifjúsági házba, aminek a koncertterme pont úgy néz ki, mint a '70-es - '80-as évek klubhelyiségei. A közönség nagy része már elfoglalta a büfé csarnokát, természetesen mindenki kezében ott guggolt a sör. Ahogy végignéztem az embereken, erősen el kellett gondolkodnom azon, hogy hogyan lesz itt visszarepülés az időben, hiszen az akkori lázadó fiatalok nagy része mára velem együtt erős őszülésbe kezdett és ma már előbb gondolkodik, mint üt. Elvétve láttam mai srácokat, de azért voltak.

Amikor beléptem a nézőtérre ismét megrémültem, hiszen nem így emlékeztem a felállásra. Akkoriban azon tolongtak a csávók, hogy minél közelebb álljanak a színpadhoz és hatalmas izgalommal skandálták a zenekar nevét. Most meg az elsők azért rohantak be, hogy minél kényelmesebb helyen üljenek, tehát mindenki elfoglalta a leghátsó sorokban elhelyezett székeket. Na, mondom szép kis rock koncert lesz ez.

Vissza a múltba

Aztán, ahogy közeledtünk a kezdéshez, egyre zsúfoltabb lett a terem, lassan már annyian lettünk, hogy az ülőkről el is feledkeztem. A koncert pedig úgy kezdődött, ahogy annak idején. Harangszóval. Akik még kint lazultak, azok is beszaladtak, nehogy lemaradjanak az első akkordokról. Végre valóban jól nézett ki a nézőtér. Jó, nem volt őrült csápolás, de ezt most nem is negatívumként fogom elkönyvelni. A színpadon már álltak a hajdani kellékek, és sorra érkeztek az este főszereplői is. Jó érzés volt ennyi hosszú év után, így újra együtt látni a csapatot.

Szerencsére a repertoár is az volt, ami régen, így természetesen az Átkeléssel indult a buli. A zenére bearaszolt a frontember Gyurma (Biró Gyuri) és majdnem úgy nézett ki, mint akkoriban az édesapja és pont úgy nézett ki, ahogy a Kugli együttes énekesének ki kell néznie. A hagyományos farmernadrághoz a csíkos matróz póló (mekkora divat volt akkor, vagyis leginkább csak ezt lehetett kapni), az egészet egy virítóan sárga viharkabát takarta, kezében viharlámpa himbálózott. Pont ez volt a legelső képem, életem első Kugli koncertjéről. Bár Gyurma mindent elkövetett, hogy hűen visszahozza apukája szellemét közénk, nehéz dolga volt. Nehéz dolga volt, mert az apuka hosszú hajú, szakállas, rekedtebb hangú ember volt, míg ifjabb Biró György borotvált arc, borotvált fej és semmi rekedtség, inkább tiszta hang. A dal pedig úgy szólt, mint régen.

"A hajó elmerült, a viharnak vége már, most víz öleli testem, s oly üres a láthatár. Csak néhány óra telt el, az éhség már gyötör, de hajó közeleg, a füstje az égre tör"

Bár a zenészek az első perctől kezdve mindent elkövettek, hogy oldódjon a hangulat, még bátortalan volt a nagyérdemű. Persze, már óvatosabban fogyott a pia, mint 40 éve. Ekkor Gabóék húztak egy nagyot és belevágtak az Ide a szívekkel című dalba. Ez a szám arról szól, hogy mindegyikünkre szükség van, és erre az estére felejtsük el a gondjainkat, bajainkat, mert bennünket itt csak jó barátok vesznek körül. Amikor Vikidál Gyula is része volt a zenekarnak, ő is boldogan énekelte.

"Szeretném, ha végre elfelednéd a gondjaid, szeretném, ha végre elengednéd a tagjaid, megmernék esküdni, hogy mind ezt megteszed, tudom jól, hogy van szíved, és megjön az eszed"

Az első bátrabb tapsorkán mellett végre felhangzott némi bekiabálás is. A Gödörben állva előtti ezerszer hallott párbeszéd most sem hiányozhatott. Gönczy Laci ásót ragadott és hajdani szokásához híven látványosan elkezdett ásni egy nem létező gödröt. Ekkor a dobok mögül mintegy "váratlanul" odasétált mellé Gabó és megkérdezte Lacit, hogy mit csinál. Laci elmagyarázta, hogy fentről érkezett az utasítás, hogy neki itt gödröt kell ásnia, de egyébként is ásni fog, mert a mélyből minden másképp látható. Ezzel és egy fergeteges gitár "röffentéssel" el is indult a nóta, amit a Hétköznapok követett. Ez a dal a címével együtt a zenekar küldetéséről szól, itt aztán megfogták a munkás fiatalokat, hiszen majdnem mindegyikünk ilyen és hasonló jellegű problémákkal küzdött. Persze ma is ugyanúgy küzdünk, csak a technika más.

"Mikor feldereng a hűvös hajnal, az óra csörgésére ébredek, cigaretta s forró kávé, nálunk ilyenek a reggelek. Mindig azon az úton sietek a gyár felé, olajos ruhám felöltöm, s beállok a gép elé. Nekem húsz forint az óra bérem, ezért irigyelnek oly sokan, pedig Trabantom is lesz a télen, inkább nem eszem majd túl sokat.Tudom, hogy nagyszerű érzés átsuhanni a városon, huszonhárom lóerővel száguldani új úton"

Amikor megérkezett a Masszív asszony magát guminőnek álcázva, már egyre tömöttebbek lettek az első sorok és mint régen, egyre több kéz emelkedett a magasba. A szöveg elképesztően zseniális és ha nem a proletariátus hétköznapjairól szólna, akkor bizony rengeteg díjat bezsebelhetett volna annak idején, de így csak egy dal a többi közül. Végre igazán megszólalt a két gitár egy közös, majd el-elváló szólóval. Gönczy Laci ujjai a szokott módon szorgoskodtak, ő még mindig nagyszerű gitáros. Végre most megemlíthetem az általában háttérbe vonuló másik gitárost, Major Lacit, akire annak idején nem csak a közönség bámult istenként, de jó néhány később nevesebb zenekarokat is megjárt zenész is. Laci annak idején zsákból varratott magának felsőt és azt húzta magára. A haja ugyanolyan volt, mint amit Brian May viselt, de hogy mégse hasonlítson rá annyira, növesztett magának egy amolyan D'Artagnan típusú bajuszt kis kecskeszakállal. Mindezek mellett meg volt a szúrós nézés, a tipikus hard rock beállás, szóval mit mondjak, megadta a módját. Ezen az estén persze már szolid ruhában, rövid ősz hajjal nyomta, de ettől az elmúlt 40 évtől függetlenül ő is becsülettel oda tette magát. A terpesz már kisebb volt, de a hangszerkezelés ugyanolyan.

"Sötét a csarnok, és oly büdös, a művezetőm is rém dühös. A műszak még tart de nincs meló, hazamenni volna jó. Váci út, és Babér út sarok, sötét mikor hazabaktatok. Fülemben a délután zaja, fémcsikorgás, a morgó gép szava. Sötét a csarnok, és oly büdös, a művezetőm is rém dühös. A műszak még tart de nincs meló, hazamenni volna jó. Masszív asszony vár reám, ki széppé teszi éjszakám, perzsel a bőre, mint izzó vas vágyam aludni már nem hagy. Forró a vére, úgy felkavar körmöm húsába belemar, felsír a gyerek, de nem zavar, a takaró mindent, mindent eltakar"

A következő szerzemény az Ismerős hangok az én egyik személyes kedvencem volt annak idején, hiszen ez a dal szintén tökéletesen eltalálta a mi fiatalságunk gondolatiságát. Nem véletlen, hogy a közönség is egyre hangosabban énekelt és néhányan magukról megfeledkezve már táncoltak is. Bár a biztosítótűről mindig a Beatrice jut eszembe, de kicsi ez a világ és a stílusok nem sok mindenben különböztek.

"Várod, mit hoz a holnap, semmit, rosszat vagy jót, tudom te is reméled, hogy hoz valami biztatót. Tested, ruhád s a lelked, egy biztos tű fogja át, ha hinni nem is tudsz még benne, csak hallgatod a KUGLI dalát"

A Kugli dal nem egy kégli dal, de szintén egy remekül eltalált szöveg, mert igaz, amit Gabó elmond az elején, miszerint mindenki felett leng egy nagy golyó és azzal céloznak ránk és ha eltalál a golyó a földre zuhanunk, de valaki mindig talpra állít, ő is csak azért, hogy majd meglendíthesse feléd és célba találjon. Tökéletes igazság.

"Felettem leng a nagy golyó, mikor talál el, nem tudom még. Helyemről kilépni nem lehet szabályok, korlátok, tettek elé. Megtörtént sokszor, hogy eltaláltak, ledőltem a mélybe, mint annyi más. Valaki mindig talpra állít, most ő fogja a golyót és céloz rám"

Minden valamire való zenekarnak van egy olyan szerzeménye, ami nélkül nem létezhet a koncert. Eddig kellett várni, hogy előkerüljön újra a Rab vagyok című - nyugodtan mondhatom - sláger. Gönczy Laci beöltözött hóhérnak, hogy a dal szólója közben lefejezze Gyurmát, de természetesen a lázadó énekes elűzte végül a gonoszt. Kifejezetten nem volt oda illő, mégis az esti legszeretettebb jelenetem az volt, amikor Gönczy Laci a fekete hóhér csukjában elnyomott egy lágy, érzéki, könnyhullatós gitárszólót. Ezen az estén a hóhért is lehetett szeretni. Egyébként ezt a dalt később nagyon szerette énekelni Vikidál mellett Kalapács Józsi is, mert nem csak mondanivalója, de külön stílusa is van. Végre volt egy kis közönség-énekeltetés, és ez túlszárnyalt minden képzeletet, hiszen a tömeg hangerejétől majdnem széthasadtak a falak.

"Rólam nem neveztek el utcát, és teret, nevem mindig az volt: Átkozott gyerek. A felnőttektől gyorsan megtanultam én, hogyan kell elbújni sok hazugság mögé. Letértem az útról, mely mindig körbevitt, így ismertem meg, a Világ titkait. Rájöttem, de most már minden hiába nem túl jó üzlet szemben állni a világgal"

A tervem az volt, hogy pár dalnak visszaadom a régi "illatát", de egyszerűen az összeshez fűz valami élmény. Ezért most kivételt teszek és innentől fájó szívvel, de szortírozok. A Megfizettek és a Lift után következett egy remekül megzenésített Petőfi vers, a Föltámadott a tenger. Emlékszem, amikor először bemutatták egy márciusi koncerten, nagy hatással volt rám. Ezután kaptunk egy szusszanásnyi szünetet, aki csak bírt rohant a büféhez utánpótlásért, vagy ki a friss levegőre cigizni. A már megvilágított teremben csupa tizen-huszonéves megőszült fiatalembert láttam. Pofonok már nem csattantak, és Technocolt sem láttam senki arca előtt nejlonzacskóban. Maradt a sör meg a csajozás. Az udvaron mindenkinek eszébe jutott valami régi sztori. Vita nincs tökéletesen visszarepültünk az időben.

A koncert második része kicsit nehezen kezdődött, de annál jobban. A színpadon kis asztal, a zenészek körbeülték, és piálás közben énekelgetnek, mint hajdanán a Hatcsöcsüben, vagy a Ragyásban. Érkeztek a pálinkaöntő lányok, és kis poharakban osztogatták kifelé az ajándék itókát. Persze, amikor ilyenért fizetni kellett az utcasarki kiskocsmában, azért nem volt ennyire egyszerű, mert beálltunk a pulthoz, kértünk, az "Aranyvirág" ráírta a blokkra, azzal oda kanyarogtunk a pénztároshoz, és fizetés után a cetlli egy százas szögre fűzve fejezte be feladatát, mi pedig megkaptuk a járandóságunkat.

De vissza a koncerthez! A következő dal Frédi bácsiról szólt, aki a világ legjobb nagybátyja és milyen furcsa az élet, egy ilyen nagybátyám nekem is volt, csak őt Józsi bácsinak hívtuk. Itt jön képbe Vrana Tamás. Már nagyon régen meg akartam jegyezni Vrana Tomi nevét, mert ő végig úgy élt a színpadon, mintha valami szuper döntőn lépett volna fel. Jött- ment, nagyterpesz. Basszusjátékával eddig se volt gond, de ezen az estén is biztosan vitte az alapot, ráadásul ebben a dalban kicsit megmutatta azt is, hogyan illik egy basszer szólót nyomatni. (csak mellékesen mesélem, hogy ebbe a dalba meglepetésként Gyurma is nyomott egy kis basszus alapot. A hangulat az egekbe szökött, amit megtört egy kicsit a Számmal jelzett ember. Ez egy szomorú dal jó kis hatásvadász szólóval. Igaz, hogy én csak három évig kísértem a zenekar útját, de ez a dal akkor még, vagy már nem volt a repertoárban ugyanúgy, mint a következő S.O.S. Című nóta, de azért természetesen élvezettel hallgattam.

"Tizennyolcas szám, az ötösből én vagyok, nevem, elrejtették irat halmazok. Cipőfűzőm nincsen, szíjam nem is volt, de becsületemen eddig, nem esett még folt. Kitörtem a körből, a düh erőt adott és betörtem az összes csillogó ablakot, de rám tapadtak rögtön erőszak kezek. Sötét ruhás jósok, most ítélkezzetek"

Ha ennyi kaland még mindig nem lett volna elég, most jött csak a buli. Szerintem 30 éves kor felett nincs ember, akinek nem jelentene valamit a Villa Negra, a film, amiben hallhatjuk tamburás (Páger Antal) előadásában. Nos, ezt a zenét rockosította meg a Kugli és ez azóta is szerintem az elmúlt 40 év egyik legértékesebb feldolgozása. Minden akkord egy csepp tisztelgés a kor, a film készítői és szereplői előtt.

Az est fénypontja azért természetesen az elhíresült Black Sabbath Paranoidjának a feldolgozása, a Kispiricsi falu végén. Annak idején hatalmas siker volt és még ma is sokan mások ebben a változatban nyomják. Hiába igyekeznek magukénak mondani, ez a munka a Kugli zenekart dicséri.

A Gyalog indultam című dallal visszatértünk a külvárosi srácok általános problémáihoz, ráadásul a dal is szépen, nyugiban indul, hogy aztán olyan erőre kapjon, hogy az ember azt gondolná, hogy Gidó ennek hallgatása közben találta ki a Paks az atomvárost.

"Visz a lábam egyre, mint egy gép, mástól kérdem, merre megyek én, mondják, más már szóba sem jöhet, menj hová Isten sem követ. Nézem magam előtt az utat pedig újat csak ritkán mutat. Hátra nézek, de ott is én vagyok, testem lelkem mögött csavarog."

A Senki fia egy Faludi György által fordított Villon vers. Ezt a verset később Hobó is feldolgozta, de még a Kaláka együttes is, ennek ellenére minden elfogultság nélkül szerintem ez a legjobb. A galoppozó dallamok tökéletesen rátelepültek a versre, a ritmus közös éneklés után üvölt, annyira, hogy még így a végén is nagy lendülettel nyomta az egész ház. A búcsúdal pedig nem lehetett más, mint az Alsó tízezer. És a közönség egy emberként tapsolt.

Nekem nagyon hiányzott az egyik legjobban sikerült szerzemény, az Apáink mind el mennek, de ez az este nem az én kívánságműsoromról szólt. A rajongók nem engedték el ezek után sem olyan egyszerűen a zenekart, kiköveteltek még egy ráadást és szerintem, ha csak rajtuk múlik, a banda még ma is nyomhatná.

Egyszer és utoljára

A koncert magával húzott abba a világba, amikor még semmi bajunk nem volt a világgal, mégis az egész világ ellen harcoltunk. Lázban égő nemzedék voltunk, mert a rockzene a mi lázadásainkról szólt. A klumpa, a házilag szűkre varrt Trapper farmer és apánk három számmal nagyobb kockás inge mind az elégedetlenségünkről szólt. Ha bajunk volt, mi nem befelé fordultunk, hanem egymás felé és ha a felesleges energiáinkat le akartuk vezetni, akkor nem a telefon, vagy a számítógép mögé bújtunk - mert nem is volt ilyen -, hanem elmentünk egy koncertre és alaposan kitomboltuk magunkat.

Mindezt a hangulatot erre az egyetlen estére számomra tökéletesen visszahozta a Kugli, ez az este nem arról szólt, hogy ki mekkora királya a hangszerének, ki tudja a legnagyobbat hazudni a múltat, vagy a jövőt illetően, egyszerűen csak játszott a banda és azt adta, amit előzetesen beígért. Persze nekem azért volt ilyen jó ez az este, mert én tudtam, hogy mit várhatok. Akik később ismerték meg a csapatot, talán már nem is ebben a felállásban, nekik biztosan egészen mást jelent ez a történet, de remélem, hogy abban azért kiegyezhetünk, hogy remek hangulatú, jó este volt. Köszönöm, hogy újra átélhettem 1979-et, a '80-as évek elejét...

Írta: Fiery