Amikor hallgatunk, az arcunk beszél – Forgács Péter interjú

Forgács Péter ma az ország egyik legkeresettebb színház és filmrendezője, ezen kívül számos minőségi színészi és szinkronmunka is az ő nevéhez fűződik. Nem véletlen, hogy 2006-ban Jászai Mari-díjat, 2017-ben Érdemes művész díjat kapott. 2011-2021 között a Győri Nemzeti Színház igazgatója volt. Beszélgetésünk apropója a nem régiben leforgatott Kék, kék, kék című tévéjáték, valamint a Szájhős című romantikus film története, de ezek mellett szóba kerülnek olyan fontos témák is, hogy hogyan lett színész, mi volt az a pont, amikor beindult a karrierje és hogy ne csak a szép dolgokat említsük, valójában miért nem maradhatott a Győri Nemzeti Színház igazgatója. Mindenkinek kellemes olvasást kívánok az érdekes és őszinte beszélgetéshez... (Máthé József "Fiery")

"Saepe tacens vocem verbaque vultus habet"

Apukád miatt lettél színész?

Nehéz erre a válasz, mert a híreknek megfelelően tényleg az anyatejjel szívtam magamba a szakmát, már csak azért is, mert apám is színész volt. Egerben születtem, és azért ott, mert akkor került apám, Forgács Tibor az Egri Gárdonyi Géza Színházhoz, mint első éves színész, ahol Ruttkai Ottó volt az igazgató. Itt találkozott apám anyámmal. Akkoriban sem volt unalmas a színész élete, hiszen például mi is állandóan költöztünk és még egy éves sem voltam, amikor apám átszerződött Debrecenbe a Csokonai Nemzeti Színházhoz, ahol Latinovits Zoltán volt a másik nagy színész. Engem Latinovits vitt az ölében fagyizni, ez azért nagy dolognak számít. A színházban mindig ott sertepertéltem apám mellett a színpadon és annak közelében. Tulajdonképpen a színházban nőttem fel. Elsős gimnazista voltam, amikor először jutottunk el oda, hogy mi akarok lenni, és akkor azt mondtam, hogy színész. A válasz nagyon nem tetszett apámnak és azt felelte, hogy egy hülye elég a családban. A döntésemet nem bántam meg, de az biztos, hogy így visszatekintve, sok mindent másként csinálnék.

Mennyire volt nehéz felvételt nyerned a színi főiskolára?

Nagyon jó, amit kérdezel, mert elmesélem azt, ami eddig csak az én titkom volt, de az életutam miatt ez fontos információ. 1976-ban jelentkeztem a színművészetire, ahol elbandukoltam a harmadik rostáig, végül nem vettek fel, ekkor összedőlt bennem a világ. Elmentem dolgozni könyvtárba, majd autószerelőhöz, miközben jelentkeztem a bölcsészkarra, ahova felvettek, de aztán nem kezdtem el, mert nem érdekelt semmi más a színészeten kívül. Nagy nehezen eltelt egy év és újra jelentkeztem a főiskolára. Soha nem voltam egy készülődő típus, nem voltam nagy versmondó, soha nem érdekelt, hogy mire gondolt a költő, egyszerűen csak színész akartam lenni. Így futottam neki a következő megmérettetésnek és mit ad isten, felvettek. Nagy eufóriába kerültem, hiszen a legnagyobb álmom vált valóra. Jó pár évvel később, amikor apám meghalt, anyám a kezembe nyomott egy dobozt, amiben apám emlékei voltak; egy óriási album a régi szerepeiről, fényképek, papírok, satöbbi, és ezek között találtam egy levelet, ami a Színházi Dolgozók Szakszervezetének az elnökének szólt, amiben apám kérte az ő támogatását az én felvételemhez. Akkor valami összeroppant bennem, rájöttem, hogy nem azért vettek fel, mert jó vagyok, hanem mert protekciós voltam.

Ezek után hogyan indult a színészi pályád?

Diploma után, az volt a kötelező kör, hogy leküldték a friss végzősöket vidékre tanulni a szakmát. Én nem értettem, hogy nekem miért kell mennem, ugyanis szerződésem volt a József Attila színházzal, de Kazimír Károly azt mondta, hogy higgyem el, hogy javamra fog válni. Nem tehettem mást, hát lementem, és sikerült összehoznom egy nagyon rossz, depressziós évet Szegeden, miközben három abszolút főszerepet is eljátszottam. Az egyik előadásra apámék is eljöttek, hogy lássák milyen színész vagyok. Hazafelé az autóban meg sem lett említve az előadás, anyám beszélt végig, hogy hogy érzem magam vidéken, milyen dolgok történnek velem, de a darabról egy szó sem esett. Tudtam, hogy apám levonta a konzekvenciát, hogy nem jó pályát választottam.

Mikor és mitől változott meg minden?

Azt tudnod kell, hogy nagyon sokáig rossz színésznek tartottam magam, ezért sokszor eljutottam addig a pontig, hogy elhagyom a pályát. Összefonódott bennem, hogy nem szeretem ezt csinálni, protekcióval vettek fel, ráadásul másodikban kiakartak rúgni - Kazimir nem engedte, azt mondta, hogy adjanak nekem még egy kis időt, mert befogok érni -. 1982-ben, amikor visszakerültem Budapestre, a Thália színházba, azt reméltem, hogy megváltozik a helyzet, kaptam 3-4 főszerepet, de ettől függetlenül továbbra sem éreztem jól magam a bőrömben. 1985-től minden évben elkezdtem bombázni Kazimirt, hogy itt a Mikó, a Gesztesi, akik zenei konzervatóriumot is végeztünk, csináljunk egy zenés darabot. Kazimir pedig elküldött, hogy "Prutyikám, ne vicceljen, ez egy szocialista színház, itt nincs helye a rockzenének". Egyébként valóban olyan központi színház volt, ahol Acél elvtárs egy nappal a bemutató előtt beült egyedül a nézőtérre, végig nézte az előadást és ő döntötte el, hogy mehet-e a darab, vagy sem. Hogy képzelem én, hogy ebben a színházban majd megszólal a beat meg a rock meg a lófasz? Egyszer csak 1988-ban az évadnyitó társulati ülésen Kazimir sorolja az évre tervezett darabokat, majd hozzáteszi, hogy ja meg itt van ez a Forgács féle zenés darab, ez a Beatles baromság, majd ő megrendezi... Hú, teljesen betojtam. A megbeszélés után odaléptem Kazimirhoz, hogy én még életemben nem rendeztem. "Prutyikám évek óta ezzel baszogat, ne szórakozzon velem, találjon ki valamit!"

Akkoriban sokat játszottam Koltay Gábornál, őt javasoltam rendezőnek. Kazimír erre azt felelte, hogy "hagyjon engem békén az az ember, gyertyával felgyújtja a színházat". Azt azért hozzá kell tennem, hogy ők nagyon jó barátok voltak. Akkor megkerestem Ungvári Tamást, aki az egyik legnagyobb polihisztor volt Magyarországon, ő írta a Beatles Biblia című könyvet. Mondtam neki, hogy kéne egy darabot írni, erre azt felelte, hogy nagyon jó ötlet, majd a Kazimír szóljon neki, akkor megírja. Jeleztem Kazimírnek, ő meg azt válaszolta, hogy rendben, majd, ha Ungvári felhívja őt megbeszélik - miközben egy egyetemen tanítottak, ennyiben hagytam ezt az utat. Végül valahogy összehoztam Kazimírt és Koltay Gábort. Koltay kitalálta, hogy Munkácsi Miklós (Dögkeselyű: a szerk.) írja meg a darabot. Munkácsi el is kezdte, én meg kidolgoztam a vokálokat.

Viszonylag könnyen megtanultuk a számokat, naponta jöttek a lapok a darabból, mi gyakoroltunk, szórakoztunk és egyszer csak kialakult a mű, ami arról szólt, hogy egy Amerikába disszidált srác hazatérve összeverbuválja régi zenekarát. Az elején még csak játék minden, zenélgetnek, közben lassan felszínre kerülnek sokkal mélyebb és fájdalmasabb dolgok. Mikor készen álltunk az előadásra, adtunk egy címet: Mindhalálig Beatles és a bemutató 1988 december 30-ára lett meghirdetve, be voltunk szarva, hogy ebben a szocialista színházban a rockzene fog megszólalni és színészek zenélnek, ráadásul élőben...

Mindenki félve nézte a másikat a nézőtéren - Szombathy Gyula, Bitskey Tibor, Zenthe Ferenc -, hogy nekik ezt most szabad-e nézni, vagy sem, mert ez akkor szentségtörésnek számított. Lenyomtuk az első számot, a másodikat, mindenki tapsolt volna, de nem mertek, mert ott ültek a sorok közt pártunk és kormányunk képviselői is, de aztán szórványos taps, és a végén eufória. Hatalmas siker lett a darab. Az előadás meghozta számomra a változást, a zene kihozta belőlem az önbizalmat, onnantól kezdve jöttek sorra a sikerélmények, ez volt a fordulópont. Ha nincs ez az előadás, talán ma már nem vagyok színész.

Honnan jött a Beatles iránti szeretet?

Apámtól. Apám szeretett gitározni, a '70-es években jártak haknizni Vitai Ildikóval és Beatles dalokat játszottak, én akkor szerettem meg a Beatlest. Apám hordta haza külföldről a lemezeket és bezárt ajtók mögött hallgattuk, mert akkoriban még nem igazán volt szabad ilyeneket itthon hallgatni.

Hogyan kerültél a szinkronstúdióba?

Állati egyszerű. 1977-ben a főiskolán volt szinkronóránk, ami minden reggel 8-kor kezdődött. Soha nem voltam egy későn kelő, mindig annak rendje és módja szerint elmentem a szinkronstúdióba, az osztályból ketten-hárman jártunk, a többiek inkább aludtak otthon. Az első igazi nagy szinkron-szerepeim a Harmadik típusú találkozások - ahol Richard Dreyfus és az Országút fantomja, ahol Rutger Hauer magyarhangja voltam majd sorra jöttek a többiek, mint Hasselhoff, Tom Hanks...

Szerettél a szinkronstúdióba járni?

A '70-es években egy darab szinkronstúdió volt a Pannoniában, ahol a nagy színészek nem pénzt keresni mentek, hanem dumálni és jóval előbb értek oda, hogy kényelmesen kibeszélgethessék magukat. Amikor reggel beértem, már azt láttam, hogy a kerengőben ott áll Básthy Lajos, Somogyvári Rudolf, Tomanek Nándor, Mádi Szabó Gábor, Kállay Ferenc. Szóval ott állnak ezek a bölények és dumáltak, amíg valaki ki nem kiabált, hogy "Feri bá' jöjjön be", de volt, hogy csak úgy fölmentem én is beszélgetni, jól érezni magam és akkor kijött egy ember, hogy van itt valaki, egy srác szinkronhangnak és amikor megláttak, már hívtak is be és kaptam aznapra 200 forintot.

Mi alapján szinkronizálsz?

Nem kell megőröltetni magam, hiszen elviszi az embert, ahogy a filmszínész játszik. Azt mondják a szinkronrendezők, hogy nem fontos az adott színészhez hasonlítani, azonban mégsem tudnak elvonatkoztatni, nagyon sokszor hasonlítunk külsőleg is és hangban is arra, akinek a hangunkat kölcsönözzük. Régen még-inkább megadták a módját, mert volt olyan, hogy színészvetítés, a Nikita volt ilyen, Ráckevei Anna volt Nikita, Szakácsi Sanyi volt Bob, aki gyilkológépet faragott a csajból és én voltam a Nikita pasija, Marco és szinkronizálás előtt levetítették nekünk a filmet.

Hogyan zajlik a szinkronizálás?

Régen úgy zajlott, hogy megnézted a jelenetet egyszer, aztán hang le és tessék, kezdheted. Később Zákányi Balázs híres szinkronrendező hozta be a fülest, amitől sokan idegenkedtek, hogy ez már nem művészet, mert beleduruzsolnak a füledbe és ugyanabban a ritmusban tudod mondani. Én már meg se nézem a jelenetet, felveszem a fülest és már lököm is.

Hogyan döntik el, hogy ugyanazt szinkronizáld a későbbiekben is?

Ha jól sikerül és passzol a hangod a szereplőhöz, akkor biztosan te mész legközelebb is, no meg az is fontos, hogy az emberek a te hangoddal azonosítják a sztárt, ezért váltani sem érdemes, főleg sorozatnál. A csatornák kifejezetten kikötik, hogy a már jól bevált hang jöjjön. A Másnaposoknál például ragaszkodtak, hogy ugyanaz a csapat legyen.

Készítette: Máthé József "Fiery" - Korrektor: Szabó Dóra