Álomból lemez születik - Pénzes Máté interjú 3. rész

Vannak pillanatok egy zenész életében, amikor a példaképek egyszer csak kilépnek a lemezborítókról, és valódi alkotótársakká válnak. Pénzes Máté számára az első szólólemez elkészítése nem csupán egy új szakmai állomás volt, hanem egy régi álom megvalósulása is, egy olyan albumé, amelyben a saját zenei világa találkozott azokkal az előadókkal és dalokkal, amelyek gyermekkorától inspirálták. A Na Bummm! projekt egyszerre tisztelgés az LGT öröksége előtt és egy bátor kísérlet arra, hogy a legendás szerzemények új megszólalást kapjanak.

Az út azonban nemcsak stúdiómunkából állt, hanem kételyekből, váratlan telefonhívásokból és olyan emberi gesztusokból is, amelyek egy életre elkísérik az embert. Ebben a beszélgetésben szó esik Presser Gábor biztatásáról, a közös munkáról, a példaképekből lett partnerekről és arról, milyen érzés, amikor egy gyerekkori álom egyszer csak valósággá válik.

Kiderül az is, hogyan született egy különleges dal a kislányáról, és miért vált ez az album az eddigi legszemélyesebb munkájává. Ez már nem csupán egy lemez története, hanem annak bizonyítéka, hogy a zene legnagyobb ajándéka sokszor nem a siker, hanem azok a találkozások, amelyek megerősítik az embert abban, hogy jó úton jár.

Beszéljünk a Na Bumm! lemezről. Egyszerre volt tisztelgés az LGT előtt és egy nagyon mai megszólalás. Mit tanultál ebből a projektből zenészként?

Azt, hogy nagyon jól gondold meg, ha régi, nagy dolgokhoz nyúlsz. Mert felkészülhetsz mindenre. Esetemben az ős-LGT-rajongókra. Nem tudod, mit kaptam. Jóisten... Kiraktuk az első dalt. Előtte persze volt egy hosszú előkészítés, de amikor kikerült, én teljes izgalomban voltam, mert ez tényleg teljes szívből, az LGT iránti szeretetből készült. Az első komment: – Mit képzeltek? Mi ez az undor? Hogy képzelitek, hogy hozzányúltok? A második komment: – Ez felháborító. A közelébe sem lenne szabad mennetek. És csak jöttek a kommentek. Volt olyan is, hogy: – Hol van a régi analóg hangzás? Bezzeg régen...

Én meg csak néztem. Mondom: te jóisten. Szalagra vettük fel az egészet. Studer magnóval. Analóg módon. Hammond-orgonával. Mi lehet ennél analógabb? Ez már az őszinte rosszindulat volt. Az a fajta, ami tényleg fáj. Nagyon fájt.

Viszont amikor elküldtem Presser Pici bácsinak a kész lemezt, és megkaptam tőle a választ... Na, onnantól kezdve engem már semmi más nem érdekelt. Mert amit ő írt, és amit mondott a koncerten...

Ugorjunk egy kicsit vissza. Hogyan jött az ötlet?

Az egész úgy kezdődött, hogy először Heilig Tominak mutattam meg az ötleteket, hogy vocodert, talkboxot akarok használni, persze lesz ének is, miközben sok vokális részt instrumentálissá alakítottam. És ekkor derült ki, hogy Tomi ugyanolyan rajongója ezeknek a hangszereknek, mint én. Aztán jött Boros Levi, Kiss Peti, Nagy Barni is.

Felvettük az anyagot, Szabó Attila, a Csík Zenekarból összehozott Pici bácsival. Hivatalosan nem kell engedély, hiszen nem sajátunkként adjuk ki ezeket a dalokat, hanem ez az ő lemezük, az ő örökségük, mégis szerettem volna, ha tud róla. Éppen egy Blaha-próbán ültem, amikor csörgött a telefonom. Ki volt írva: Presser Gábor.

Életemben először beszéltem Pici bácsival. Azt mondta: – Na, mesélj, mi ez, amit csinálni akarsz? Elmondtam neki. Erre azt válaszolta: – Figyelj, azt kívánom nektek, hogy olyan legyen ez a lemez, mint a Beatles With a Little Help from My Friends című dala, amit Joe Cocker is feldolgozott, és általa nagyobb sláger lett belőle. Azt kívánom, hogy ti is így járjatok ezzel a lemezzel. Menjen nagyobbat, mint az eredeti. Csak néztem. Azt is mondta, hogy mindenben támogat, és már abból, amit elmeséltem, nagyon szereti az ötletet. Azt mondta, mekkora öröm számára, hogy ötven év után is vannak, akik ennyire komolyan foglalkoznak ezekkel a dalokkal.

Amikor elkészült a lemez, természetesen még a megjelenés előtt elküldtem neki. Azt írta vissza, hogy már kétszer végighallgatta, és még nagyon sokszor végig fogja. Nagyon jólesett. Aztán vettem a bátorságot, és megkérdeztem tőle: – Mi lenne, ha eljönnél a koncertre, és néhány számban közreműködnél a Magyar Zene Házában? Azt felelte: – Oké. És hát... vele ott állni a színpadon... akkor azt gondoltam, hogy ezt már nem lehet űberelni.

Amikor írtam a kislányomnak egy dalt – ennek is van egy története –, ehhez ismerni kell Pici bácsi Majd Leonard című dalát, meg a Rolling Stones Wild Horses című számát is, amit Keith Richards a gyerekének írt. Ezekre utal a dal. Presser szövegére konkrétan egy egész versszak épül. Az én dalszövegem arról szól, hogy a mennyországban van egy angyal, akinek az a feladata, hogy a mennyei stúdióban olyan dalokat írjon, amelyeket aztán a megfelelő zeneszerzőknek ihletként lejuttatnak a Földre. A Majd Leonard pedig arról szól, hogy a Jóisten lemegy New Yorkba, az angyalok elkísérik, és ott Leonard Bernsteintől megrendeli a West Side Story zenéjét.

Az én történetemben pedig, amikor Isten lejön a Földre, az az angyal, aki vele van, az én kislányom. Addig az volt a dolga, hogy odafent a stúdióban írja ezeket a dalokat. Aztán elkéredzkedik tőle, hogy szeretne eltölteni néhány emberöltőt a Földön. Erre a Jóisten azt válaszolja: – Menj. Mindig ott leszek veled. És lesz ott két ember, aki úgy fog szeretni téged... Erre épül az egész történet.

Azt gondoltam, hogy ezt majd én éneklem. Aztán rájöttem, hogy kellene hozzá egy angyali hang. Ez lett Schoblocher Barbi. És kellene egy Jóisten is. Először Barnira gondoltam. Egy koncerten odamentem hozzá: – Figyelj, felénekelnéd? Azt mondta: – Ne viccelj! Persze. Mikor kell? Mondtam, hogy jövő héten. De akkor nem ért rá. Mentem hazafelé a koncertről, és azon gondolkodtam, hogy ki lehetne a Jóisten. És rájöttem, hogy én csak Presser Gáborra tudok gondolni. A hangja. A habitusa.

Hazamentem. A feleségem már aludt. Leültem az ágy szélére, és azt gondoltam, hogy küldök egy e-mailt Pici bácsinak. Leírtam neki az egész gondolatot. De úgy kezdtem, hogy: – Pici bácsi, ezt kérem, úgy olvasd, hogy én ezt nem gondolom komolyan. Pontosan tudom, mennyi realitása van. Csak nem bírtam ki, hogy ne írjam le. Eltelt három hét. Semmi válasz. Már azon gondolkodtam, hogy biztos megsértődött, hogy egyáltalán ilyet mertem kérni. Írtam neki egy SMS-t: – Pici bácsi, minden, amit írtam, sztornó. Ne haragudj. Pofátlanság volt az egész. Erre visszaírt: – Ne viccelj! Te jó ég! Egyszerűen elfelejtettem válaszolni. Annyi minden volt. Azt is írta: – Holnap úgyis találkozunk a parkban. Pont a Csík Zenekar előtt játszottunk a Zsebbel, ő pedig ott volt.

Megérkeztem. Megölelt, aztán azt kérdezte: – Na, mikor csináljuk? Kérdeztem: – Tényleg? Azt felelte: – Persze. Küldd el az anyagot. Másnap elküldtem neki a sávokat. Azt mondta: – Rendben, innentől dolgozunk rajta. Eltelt két hét. Három hét. Egy hónap. Semmi. Közben már nagyon közeledett az augusztus, amikor le kellett adni a lemezt. Írtam neki: – Pici bácsi, semmi sürgetés, csak... Másnap felhívott: Kiderült, hogy május 12-én felénekelte. Csak elfelejtette elküldeni nekem a linket. Én pedig augusztusig ott ültem, és vártam, de nem mertem rákérdezni. Amikor végül behúztam a sávot a helyére... Hát... Azt nem tudom elmondani, milyen érzés volt. A mai napig... Az még most is olyan élmény, hogy... Nagyon nehéz róla beszélni. Úgyhogy ez a lemez nekem óriási dolog. Az első igazán saját lemezem. Nagyon sok szeretet van benne…

Utolsó rész következik: 2026.08.18.

Készítette: Fiery