A végtelenségig - Szűcs Gábor interjú

A Győri Nemzeti Színház rendezője, Szűcs Gábor "Medve" rendezte a múlt év végén forgatott Kék, kék, kék című tévéjátékot, melynek írója Egressy Zoltán. A produkció a tervek szerint valamikor 2021 késő őszén kerül képernyőre, addig ugyanis még zajlanak az utómunkálatok. A film egy olyan színház-támogatási projekt keretében készül, melyben színházi színészek mutatják be tehetségüket a sokuk számára eddig ismeretlen film világában. A beszélgetésre a film adta az apropót, és ha már csevegünk, akkor röviden összefoglaljuk Medve eddigi munkásságát is, de beszélgetünk a film alapjául szolgáló színdarabról, magáról a filmről és természetesen a forgatás körül lezajlott eseményekről. Érdekes lesz. Kellemes olvasást mindenkinek! (Máthé József "Fiery")

"Ad infinitum"

Szűcs Gábor "Medve" 1968-ban született. Érettségi bizonyítványát a Vörösmarty Mihály Gimnázium drámatagozatán szerezte, majd 1988 és 1992 között a Színház- és Filmművészeti Főiskola hallgatója volt, színművész szakon. Már főiskolásként kipróbálta magát rendezőként, diplomaszerzése után pedig tagja lett a Madách Színháznak, ahol 2005-ig játszott. 2005-től nem vállal színpadi szerepet, ám több színházban is rendez. 1992-től 2001-ig a Sziget Fesztivál színházi sátrának programszervezőjeként, 2005 és 2006 között az Echo TV kreatív igazgatójaként dolgozott. Vasvári Csabával közösen létrehozták a Mozaik Művészegyesületet, melynek elnöki tisztségét tölti be. Emellett tagja volt az Nemzeti Kulturális Alap Színház- és Táncművészeti Kollégiumának, valamint a Nemzeti Előadó-művészeti Érdekegyeztető Tanácsnak is. 2008-tól 2011-ig a székesfehérvári Vörösmarty Színház művészeti vezetőjeként tevékenykedett, 2014-ben a POSZT zsűritagja, majd 2016-tól a találkozó fesztiváligazgatója. Nevéhez fűződik a Kaszás Attila-díj, amelyet 2008-ban Pokorni Zoltánnal közösen alapítottak. (Wikipédia)

Hogyan kerültél a színház "bűvkörébe"?

1968-ban születtem, majd jöttek az ilyenkor szokásos történetek, mint például az általános iskola, amelynek elvégzése után jelentkeztem a Vörösmarty Gimnáziumba. Az intézmény egyébként a híres drámatagozatáról ismert, de én nem ezért jelentkeztem ide, egyszerűen csak ez volt szimpatikus. Aztán mégis itt következett be életem nagy pályaorientációs fordulata: az iskola drámatagozatos tanárnője, Kinszki Judit valamit meglátott bennem, és nekem szegezte a kérdést, hogy nem akarom-e az irodalmi- drámatagozatos fakultációt választani, mert szerinte nekem ez jól állna. Mi tagadás, tetszett az ötlet, hát belevágtam, és nagyon jól éreztem magam. Innentől kezdve végtelenül egyszerű a történet, a négy év elvégeztével jelentkeztem a Színművészetire.

Miért volt ez olyan egyszerű?

A drámatagozatot még Várkonyi Zoltán tanár úr alapította, és ezzel azt a privilégiumot kapta meg a gimnázium, hogy a Színház- és Filmművészeti - akkor még - Főiskola színész felvételijére odajött személyesen az osztályindító tanárok valamelyike - hozzánk Horvai István tanár úr személyében -, így az első rosta ott, a Vörösmartyban történt. Ezzel megkaptuk azt a lehetőséget is, hogyha véletlenül nem sikerülne a bemutatkozásunk, akkor a főiskola első rostáján még egyszer próbálkozhatunk, erre azonban az én esetemben nem került sor. Majdnem egy órán keresztül kaptam feladatot, amivel kapcsolatban borzasztóan jó emlékeim vannak. Vörösmarty Csongor és Tünde című darabjának egy jelenetében Kórodi Gyuri barátom Csongort alakította, én pedig a szolgáját, Balgát. Viszonylag egyszerű dolgom volt, mert előtte, a gimnáziumban én rendeztem a művet, sőt, akkoriban majdnem kívülről tudtam az egész darabot. Horvai egy órán keresztül instruált, és ezzel bekerültem a következő körbe.

A második rostánál - a Rákóczi úton - már többen voltak ott a főiskola tanári karából. Huszti Péter tanár úr megkérdezte, hogy mit szeretnék előadni, én pedig Milne Koronázási ódáját választottam, amit akkoriban fordított Gergely Ágnes. A vers nem egy olyan elcsépelt mű, amivel nap mint nap találkoznak a tanárok, hanem egy mókás anyag, mert a szerzője alapján elsőre mindenki azon töri a fejét, hogy ugyanaz a Milne írta-e, aki a Micimackót. A Koronázási óda egy pamflet (rövidebb terjedelmű publicisztikai műfaj, melyben a tárgyszerű érvelést az ellenfél álláspontjának parodisztikus kicsúfolása, vagy esetleg személyének támadása helyettesíti - a szerk.), egy paródia, ami az első pillanatban még patetikus ódaként indul, de aztán átfordul humorba. Szerintem jól mondtam el, mert először mindenki ledöbbent, majd, amikor mulatságosra fordult a történet, kellemesen elszórakoztattam a tanári kart. Ez nem egy rövid mű, úgyhogy körülbelül a felénél köszönték szépen, hogy itt voltam. Meglepődtem. Arra számítottam, hogy több lehetőséget kapok. Nem csoda, hogy azt hittem, hogy itt a vége, de szerencsére nem így történt, hanem egyből továbbjutottam a harmadik rostára, ahol még az eddigieknél is összetettebb feladatok vártak, volt tánc, volt koreográfia. Avar István tanár úr és Gáti József tanár úr tanulmányozta a beszédtechnikánkat, aztán az Ódry színpadon landoltam, ahol Huszti tanár úr már csak annyit kért tőlem, hogy fejezzem be a Koronázási ódát, amit az előző vizsgán elkezdtem. Én befejeztem, ők felvettek.

Jöttek a gondtalan főiskolás évek?

Belevágtam volna a főiskolába, ha nem visznek be katonának egy évre Zalaegerszegre, így azon az úton mentem végig, amin mindenki más. A hadsereg után a Színművészetit Kerényi Imre osztályában kezdtem el és ott is fejeztem be, a Madách Színházban az ő irányítása alatt indult a pályám is. A Mácsai Pali rendezte Téli regében Leontes királyként egyből a főszerepet játszhattam, és ezzel a lendülettel be is vonultam a színháztörténelembe, hiszen a Madách színpadán a jelen pillanatig én vagyok az utolsó színész, aki Shakespeare prózai főszerepet játszott. Ha végiggondolom, hogy kikkel kerültem egy platformra - Huszti Péter, Mensáros László, Gábor Miklós -, ez egy komolyan vállalható csapat. A következő évben Mácsai Palival szerepeltünk az Amadeusban, amiben a címszerep volt az enyém, Pali volt Salieri, Vasvári Emese pedig Constanze, és a darabot Kerényi Imre rendezte. Nagyon erőteljes előadás volt, szerettük, sokat is játszottuk. Így kezdtem el színészi pályámat.

Ekkoriban már rendeztél is?

Már a Színművészeti alatt is rendeztem Stanisław Ignacy Witkiewicz Anya című művét, a Verebes Pista által alapított Komédium Színházban. Kállói Molnár Petivel, Bodor Böbével és néhány kollégánkkal szállóigénké vált az "Anya csak egy van... Nem igaz, kettő!". Sikerült egy kicsit rutintalanul szerepet osztanunk, mert mindenkit más színházból hívtunk, amivel megnehezítettük az egyeztetést. Emellett több szerepem volt a Várszínházban, a Katona Kamarában pedig röviden a Túró, hosszabban az Ugye, öregem, leszel oly szíves és hozol egy jattosért túrót? című darabunkban. Volt olyan időszak, amikor napi négyszer léptem fel. A Kerényi Imre által a Várszínházban rendezett legendás előadásban, a Csiksomlyói Passióban, a kettes ördögtől egészen Kajafásig jutottam a ranglétrán, de a Madách Színházban is évekig dolgoztam nagyszerű kollégákkal, remek szerepekben, miközben már javában rendeztem is.

A '90-es évek elejére nagy változáson ment át a szakma. Megkezdődött a privatizáció és elindult pár negatív folyamat, aminek következtében számos színház bezárt, eltűntek a mozifilmek, eltűntek a tévéfilmek, a megmaradt színházak műfaji struktúrája pedig jelentősen megváltozott. A prózai kínálat elfordult a "bulváros" és a "musical"-es irány felé, és ezt nehezen élték meg a színházak, nem igazán találták a kivezető utat. Akkoriban indulhatott a folyamat, amikor még végzős voltam. Ádám Ottó felállt a Madách Színház éléről, mert ő - karizmatikus ember lévén - igen tiszteletre méltó módon azt mondta, hogy ebben a változásban nem látja a helyét. A csúcson kell abbahagyni... Ezután a társulat maga választotta meg Kerényi Imrét, és 16 évig volt ő az igazgatóm ott, ahol akkor már rendeztem is, például a Kakukkfészket és az Egerek és embereket, miközben vidéken is rendeztem. Ezek mellett a Sziget Fesztivál színházi sátrának programszervezőjeként is tevékenykedtem, így egyre inkább azt éreztem, hogy akárhogy is szeretnék, nem tudok ezerfelé szakadni. Egy ponton úgy döntöttem, a léghajóból kiengedek pár homokzsákot, így engedtem el a Sziget szervezését és a színészetet. Maradt a rendezés.

Többféle rendező létezik. Miben különböznek, miben hasonlítanak?

Én azon rendezők csoportjába tartozom, akik színészként is játszottak, de létezik azon rendezők nagy családja is, akik a büdös életben nem álltak a színpadon. Mi, akik színész múlttal rendelkezünk, hajlamosak vagyunk egy kicsit nagyképűen azt mondani, hogy sok mindent el lehet hagyni a színházból, de legalább egy színészre szükség van ahhoz, hogy a színdarab megvalósuljon. Ily módon azt próbáljuk elmondani, hogy aki azon a tűzkeresztségen nem esett át, hogy egy előadást színészként, nézők előtt, az elejétől az utolsó mondatig végigjátszott, nem biztos, hogy száz százalékban érzi, hogy mi a színház lényege. Kollegáim nagy csoportja ezt kiválóan űzi, mert párhuzamosan tudnak rendezni, miközben a színpadon színészként is jelen vannak. Sokkal praktikusabb szemlélettel állunk hozzá a feladathoz, mint azon rendező kollegáim, akik alapvetően elméleti szakemberek, és az egyetemről érkeztek egyenesen a színház nézőterére. Ők legalább olyan jók, de teljesen máshogy közelítenek a színházhoz. Mi a játékosság, a hatásosság felől közelítünk, míg az elméleti területről érkezők megmaradtak a nézőtéren - nem "másznak fel" a színpadra, vagy csak néhány mondat erejéig, hogy szétnézzenek a takarásban. Ők nem élték meg a pillanatot, ahogy készülsz a jelenetre, ahogy berobbansz, ahogy kijössz, ahogy jelen vagy. Ők egészen máshogy fogják fel, és érdekes módon ez nem rosszabb vagy jobb helyzet, ez egy más helyzet. Én nem tudok úgy tenni, mint aki nem volt színpadon, ők pedig nem tudnak úgy tenni, mint aki volt.

Rengeteg színésszel beszélgettem, akik kivétel nélkül azt mondták, hogy te nagyszerű színész voltál. Gondolkodtál valaha a visszatérésen?

Egyszer kaptam egy nem hivatalos díjat, én lettem a legtehetségesebb nem játszó színész. Sokan kérdezték, hogy nem akarok-e visszamenni játszani, de ha akartam volna, már visszamentem volna. Persze az ember soha ne mondja azt, hogy soha. Bármikor előállhat egy helyzet, jelen pillanatban viszont elvagyok a rendezéssel, és ebben nagyszerűen kiélem magam. Szerepek sokaságával foglalkozhatom, és ez tökéletesen kielégítő.

Milyen a munkaviszonyod a színészekkel?

A színészeknek abszolút szabadságot adok, mert szerintem olyan szinten működik a tehetségük, intellektusuk, szituációs érzékük, hogy azt nem szabad túlinstruálni. Ha sokat dumálok, abban a pillanatban bizonytalanságot okozok, rendetlenséget hozok létre, miközben az ő természetes emberi és színészi ösztönük sokkal összetettebb kérdésekre is automatikusan választ keres és választ is talál, ha én békén hagyom. Arra kell figyelnem és akkor kell segítenem, amikor azt látom, hogy elakadnak, amikor segítségre van szükségük. Ezt nevezem színészi szabadságnak. A színészek között két jeles csoport alakult ki. Vannak, akik élni tudnak ezzel a szabadsággal, sőt, enélkül a szabadság nélkül elsilányul az alakításuk, nem tudnak megfelelni egy folyamatosan beszélő rendező mindenféle irányelvének, mert nekik ez a szabadság kell. ...és persze vannak, akik nem tudnak mit kezdeni a szabadsággal, elindulni sem tudnak benne, nemhogy haladni, és ez folyamatos bizonytalanságot szül. Nyilván meg kell egymást találni színésznek, rendezőnek.

Nem mindenki improvizatív személyiség...

Az improvizáció önmagában egy nagyon különös univerzum és van, aki erre képtelen. Van, aki laza személyiség és ez a lazaság teszi őt sikeressé és tehetségessé, és van, aki folyamatosan feszült, az egész napja úgy telik, hogy az előadásig ideges, viszont amikor elérkezik az idő, nem törik össze, hanem kiváló lesz, nagyszerű lesz, és borzasztóan együtt érzünk vele, hogy milyen kemény neki színésznek lenni. A napja rámegy, semmi másra nem tud koncentrálni, csak arra, hogy teljesítsen este. Tényleg sokan vagyunk sokfélék. Marton László tanár úr szokta mondani, hogy ne úgy játssz, ahogy nem tudsz, hanem ahogy tudsz! Végtelenül egyszerűnek tűnik, pedig ez egy nagyon fontos dolog. Én arra figyelek, hogy a művészeti kiteljesedésből azokat az eszközöket válasszam ki, amik nekem jók, és ebben ne legyek se túl öntelt, se túl szerény. Az ember legyen tisztában az értékeivel. Nem az a nagyobb kihívás, hogy szembesüljek a saját hibáimmal, hanem hogy elfogadjam az erényeimet.

Hogy találkoztál a filmmel?

Számomra meglepő fordulat volt, amikor Gulyás Pista kreatív igazgatónak kért fel az ECHO TV-hez. Számtalan kulturális műsort raktunk össze, így ezt a fajta televíziós technológiát is sikerült megismernem. Kemény "broadcast iskola" volt. Összeraktunk egy gazdasági tematikájú, kulturális témájú csatornát, úgy, hogy a kollégák képzését is mi építettük fel Varga Zs. Csabával, akivel később dolgoztam együtt az Erkel Ferenc: Hunyadi László című filmben (2012-2013), melynek rendezésére Ókovács Szilveszter kért fel. Ott megint rengeteget tanultam, ugyanis kitaláltuk, hogy ne csak bemutassuk a Hunyadit, hanem csináljunk élő közvetítést is a bemutatóval egyidőben. A gondolat az volt, hogy az előadást ne csak a televízióban közvetítsük, hanem vetítsük ki az Operaház előtt is. Ez egy erőteljes munka volt, hiszen két héten keresztül amellett, hogy a műsort rendeztem, Varga Zs. Csabával dolgoztunk naponta 3-4 órát a közvetítésen, illetve magán az operafilmen is, ami az előadásról készült.

Színházi színész - filmszínész...

Teljesen más műfaj, bár látszólag hasonló. A színpadon - keresem a szavakat, mert Peter Brook egy teljes könyvet írt a színházi térről (Az üres tér - a szerk.) - valahol ülnek nézők, valahol játszunk mi. Amennyiben adva van egy nagy színház, akkor a színészi eszköztár erőteljesen alárendelődik annak a ténynek, hogy érthetőnek kell lenni, hogy hátulról picinek látnak, és aki a legközelebb ül, az is némi távolságra van. Ahogy mi egy díszletet megépítünk, elgondoljuk, hogy milyen stílusú, típusú lesz az előadás, annak van egy színházi logikája. A film logikája, és éppen ezért az eszköztár is, amit megkövetel, egészen más, és a lehetőségek is teljesen másak. A receptoraink ma már rendkívül kifinomultak. Az agyunk felgyorsult, azonnal azonosítani tudunk olyan momentumokat, amit, ha egy film, vagy akár egy színház órákig ragoz, akkor megbuktunk, mert az első másodpercben a néző érti, hogy mi miért történik. Amennyiben fél óráig magyarázzuk a viccet, már régen elhagyták a megyét is a nézők, nemhogy a színházunkat vagy a képernyőt. Teljesen más a két logika.

Hogyan képes a színházi színész megfelelni a film elvárásainak?

Mivel nagyon szűk szereplői körből választ a filmes szakma, a színészeink legalább 90%-a nem tud megfelelően felkészülni. Mi nem gyártunk olyan elképesztő mennyiségben filmeket, hogy a színészeinknek erre legyen indíttatása. Nincs idő arra, hogy szelektálják, hogy ki a filmes színész, ki a színházi színész. Régen hatalmas válaszvonal volt a filmes és a televíziós színészek között is, ma már ezek az áthághatatlan falak kezdenek lebomlani, ahogy a filmforgatókönyvek másznak át a televíziós sorozatokra. Képminőségben sincs már igazán különbség. Döbbenten nézi az ember, hogy a '70-es, '80-as években egy éven belül milyen elképesztő mozifilmek születtek, ma viszont úgy kell összevadászni egy viszonylag nézhető mozifilmet, miközben szédületes sorozatokat gyártanak, elképesztő nevekkel. 

Folytatjuk...

Készítette: Máthé József "Fiery" - Korrektor: Szabó Dóra