A Tabán tele van, de hol marad a kerszteslovag?

Május elsején igazán szép idő volt, az utóbbi években ez valahogy elmaradt, vagy a Covid miatt a fesztivált nem tartották meg, de tegnap végre ragyogó napsütés volt és a járvány is a múlté. A szél messze kószált, másfelé idegesítette a népeket, vagy táncoltatta a port. Minden kedvezett egy szabadtéri koncertnek. A folyamatosan hömpölygő tömeg is érezte, hogy ki kell használni a kínálkozó lehetőséget, hiszen nincs minden héten buli a Tabánban. Rengetegen voltunk, színes ruhákba öltözött kíváncsiskodók takarták el a hegy zöldjét. A hangulat a szokásos volt, boldogság, éneklés, ugrálás, kiabálás és mégis valami - azaz valaki - rettenetesen hiányzott... a színpadról...

Tulajdonképpen, amikor meghallottam a szomorú hírt, eldöntöttem, hogy ezzel számomra is vége a Tabánnak, többet nem megyek ki, befejeztem. De, ahogy múltak a napok, én is - mint sokan mások - kezdtem a sokkból feloldódni, tovább lépni és hogy mégis kimentem a legendás hegyoldalba, azt főleg azért tettem, hogy tiszteletemet tegyem Török Ádám, a Mini együttes vezéralakjának az emléke előtt.  A mögöttünk álló évtizedek alatt Török Ádi neve összeforrt a Tabánnal és ha a fuvolista zseni nem is játszott itt főszerepet, minden alkalommal nála volt az a titkos bekapcsológomb, amivel beindította és meghatározta a későbbi hangulatot a jó öreg Gőzhajóval, a Kereszteslovaggal és a koncert végén, a Hívj fel című dalával. Az én személyes kedvencem a Vissza a városba - Visszatérés a városba -, ami a jelen állás szerint nagyon úgy néz ki, hogy nem hangzik fel itt többé. 

Asztalhoz leültem, megittam sok-sok üveg bort. Aztán már éreztem fájdalmam lassan eltompul. Ginben és whiskyben kedvemet meglelem, mert kábulat nélkül semmit nem ér már rongy életem...

A Török - ahogyan zenész barátai nevezték - már odafent bolondítja a csajokat, mesél a srácoknak a hetvenes évek bunyóiról, a zenekar sikereiről, a barátoknak az elmaradhatatlan nagy kajálásokról, hogy aztán Radiccsal, Sommal és a többiekkel jammeljenek egy igazán kellemeset. Erről jut eszembe, Török Ádám volt az egyetlen zenész, akinek mindig az volt az első mondata, amikor találkoztunk, hogy "Szevasz Fiery, mit eszel?" Igen, ő nem a piálásról volt híres, a hasát jobban szerette, de szeretett mindent, ami jó. És igen, jó néhányszor kajáltunk és beszélgettünk és nevettünk nagyokat a kedvenc éttermében a Pata Negrában, de ez is már az én emlékem marad.

Azt nem mondom, hogy mekkora nagy barátok voltunk - azt napokon keresztül szinte percenként többen is puffogtatták a közösségi oldalon -, de Ádám mindenkinek a barátja volt. És ezt komolyan mondom. Talán nem is létezik olyan zenekar, akinek valamilyen szinten ne segített volna, akihez ne lett volna egy-két jó szava, aki mellé nem állt oda egy közös dal, vagy egy közös fénykép erejéig. Őt nem lehetett nem szeretni.

De most elrángatlak a tévé mellől, barátom kell, hogy emlékezz. És kiveszem a volánt a kezedből, barátom kell, hogy emlékezz. És megint jönnek a jó napok, mert én mindig a régi maradok. Fogadj újra el, és őszintébb leszel, mert kell a barátság, add tovább! Hej, kell a barátság, add tovább! 

Szóval - utólag kiderült - naívan abban reménykedtem, hogy a Tabán szervezői méltó módon emlékeznek meg - ahogy magát nevezte - Török bácsiról, de tévedtem. A fellépő zenészek többségének legalább sikerült egy-két barátságos mondat, de DJ Dominique képtelen volt ezt a szintet megugrani. Hozta az évek óta "jól bevált" unalomig hallgatott Sláger rádiós dalait a Pink Floyd és a Queen kíséretében, bedobta a Karthago Requiemét, Eddázott, Piramisozott, Bikinizett és párszor LGT-zett, mintha csak ez az egy kazettája maradt volna a '80-as évekből, de sokáig egy darab Mini szerzeményt nem talált. Na jó, a végén, a Ricse előtt azért megtalálta a Gőzhajót, meg pár fotót, de erre miért kellett várni ennyit? A közönség jött-ment és például Mobilmánia után kicserélődött a tömeg is. Botorság azt gondolni, hogy mindenki az elejétől a végéig marad, ennyit azért megérdemelt volna a főnök.

Élünk és meghalunk, a show pedig nélkülünk megy tovább. Az átszerelések alatt üres, nullaszintű kommunikáció, vagy a szokásos klisék az unalomig ismételt dalokkal, sehol egy önálló, új ötlet.

Van, aki szól, vár egy hely valahol, de hogy hol, nem tudom, keresem utamon. Nem tudom, hogy merre, nem. nem. Nem tudom, hogy merre, nem, nem. Hol van a helyem? Hol lesz jó majd nekem? Álom és valóság melyik is az igazság? 

A koncertek sem voltak különlegesebbek az eddigieknél. Az egyik zenekar énekese rém hamis volt, aztán volt, aki kevesebb Tabánba illő zenét hozott, ezért a taps ritkábban szólt. Akadt olyan banda is, amelyik azért ráérzett a lényegre és egy hatalmas bulit dobott össze. Volt olyan, akinek sajnos mára csak a neve maradt ikonikus, a hangja nem, és volt, aki a jól bevált háromakkordosokkal érkezett vidáman. Azért azt is meg kell említeni, hogy Feróék Török Ádámhoz való tisztelettel eljátszották a Vissza a városba című legendás dalt és ezért hatalmas respekt nekik. Most ezeknek a zenekaroknak, előadóknak kell felemelni és tovább cipelni azt a képzeletbeli zászlót.

Régen voltunk ennyien, a közönség tényleg nagyon jól érezte magát, énekelt, kiabált, táncolt, tapsolt, ugrált, vagy a fűben ült, feküdt és élvezte az előadásokat. Őszintén sajnálom, hogy Török bácsi már nem lehetett itt velünk, pedig nem csak a közelgő születésnapi Erkel bulira készült nagyon, hanem ide a Tabánba is.

Messze, ó messze messze visz az út álltam az ablakomnál és néztem a városon túl. Érzem, én érzem messze visz az út, érzem, a vérem nagyon húz, messze húz. Ember, kérded: merre, meddig élsz? Nem tudom, mondom, de talán félsz, mondd, miért félsz? 

Jó lett volna még egyszer látni, még egyszer hallani, ahogy a fák között szétárad a fuvola szólamok hangja, ahogy könnybe lábadt szemmel hallgatjuk és értjük, hogy Kell a barátság és annak, aki ezzel nincs tisztában mindenképpen tovább kell adni. Jó lett volna tegnap is a dombok között magunk elé képzelni azt a rozsdás, ócska gőzhajót, amelyik vidáman átdöcög az afrikai dzsungelen. De a legenda, a rockzene kereszteslovagja visszatért a "városba", ahol várta már a barátságos meleg, az örök nyugalom és természetesen a fény...

Lent fekszik zizegő zöld fűben, tető felette a borús ég. Szemét lehunyja, előtte rohanva megjelent nagyon sok, nagyon sok kép. Győzött csatákon, szerelmes párnákon, arcát soha nem színezte pír. Most egyedül, kínlódva megremeg, és szaracén kardjába lassan beledől. 

Legyen neki könnyű a Föld...

Írta: Fiery