A megoldásra koncentrálni, nem a problémára- Karácsony János interjú

Karácsony János egy végtelenül kedves, őszinte ember. Jó vele interjút készíteni, mert nem beszél félre, tömören válaszol, de nyíltan kimondja, amit gondol. A téma természetesen az LGT zenekar viszonya az átkos rendszerben a hatalomhoz. A kívülálló azt gondolná, hogy nekik könnyű volt az élet, miközben a fent maradásért a Loksinak is meg kellett küzdenie. A beszélgetés során pár szót ejtünk az ezerszer elátkozott Sanzonbizottságról, a megfigyelésekről, a zenészek adózásáról - az elmaradt nyugdíjakról - és természetesen a Tabán sem maradhat ki. Lássuk hát milyen volt megélni azokat a bizonyos éveket a Lokomotív GT zenészeinek...

Hogy érezted belülről, az LGT mennyire volt támogatott zenekar?

Karácsony János: Semennyire. Ugyanazokkal a problémákkal küszködtünk, mint akárki más. Nekünk is okozott néhány kellemetlenséget a cenzúra, a Hanglemezgyártó Vállalat, az IRI, az ORI... Hidd el, mi ugyanabban a cipőben jártunk, mint a többiek.

A látszat ellenére akkor nem volt kivételezés?

Karácsony János: Eltelt jó néhány évtized, és ahogy most beszélgetünk, tényleg természetesnek tűnik a kérdés, de a válaszom teljesen egyértelmű, mi csak tettük a dolgunkat, nem kellett nekünk semmiféle extra dolgokkal megküzdenünk. Nem is tudom mi az a támogatás. Azt mondom neked '74 - ekkortól vagyok az LGT zenésze -, azt megelőző időszakról nincs értelme beszélnem, előtte ugye Generál volt, azelőtt pedig a Ferm. Ahogy látod, azért nem sok formációt próbáltam ki. Visszatérve az eredeti kérdésedre, mi semmilyen különleges támogatásban nem részesültünk. Az pedig egyáltalán nem érdekelt bennünket, hogy ki az, akit tűrnek vagy tiltanak. Úgy voltunk vele, hogy mindenki vívja ki magának azt a helyet, amit megérdemel.

Az előbb említetted, hogy benneteket is cenzúráztak. Ezek szerint az LGT-nek is voltak olyan dalszövegei, amit visszadobott a hatalom?

Karácsony János: Természetesen.

Például?

Karácsony János: Ami elsőként eszembe jut, az a Nem adom fel. Ez a dal még a '80-as években született. Dusánnak, Pressernek - jelen esetben a zeneszerző párosnak -, nem volt lehetősége megharcolni a szövegért. Lehetetlen volt, hogy az ember bemenjen a bizottság elé és megvédje a szövegét, még a bizottság tagjait sem ismertük.

Hogyan éltétek meg, hogy beleszólnak a munkátokba?

Karácsony János: Volt egy Sanzonbizottság, de szerintem ez is - mint minden más - csak egy fedő szervezet volt. Ha valaki eljutott oda, hogy nagylemezt akar megjelentetni, annak előzetesen le kellett adnia a szöveget, és a zongorakivonatot. De ez a mai világban is így van egy kicsit. A világ angolszász részén, az ember azt gondolná, hogy ott nagy szabadságban élnek az emberek, miközben ott is szigorúan belenyúltak. Beleszól a kiadó, a menedzser, a tulajdonos, a szponzor. Nálunk nem volt se menedzser, se szponzor, így látszólag egyszerűbb volt a helyzetünk, mert csak a Sanzonbizottsággal kellett megküzdeni, látatlanban. Beadtuk az anyagot, visszaküldték, és kezdődhetett előröl az egész. Ez egyfajta csendes háború volt, aminek talán nem is az volt a célja, amit mi gondolnánk.

Felvettétek a kesztyűt?

Karácsony János: Az LGT esetében nem kellett ezzel nagyon foglalkozni, mert Dusán vagy őt megelőzően Adamis Anna olyan nagyszerű költők és írók voltak - még a mai napig is azok -, hogy ha nem volt az a téma megfelelő, akkor abban a pillanatban hoztak egy másik ötletet, megoldották.

Akkor sokáig nem görcsöltetek rajta, nem okoltatok senkit.

Karácsony János: Nem. Ha valamihez ragaszkodtunk, akkor volt lehetőség fellebbezni, de ez meddő, kamu harc lett volna. Aki már megvívta az igazi harcát, szakmailag letett valamit az asztalra, és a közönség is szerette, az már felkeltette a Hanglemezgyártó Vállalat érdeklődését, és szerzett egy jó pontot, mert olyan színvonalat ért el. Nekünk ott volt minden évben a Tabán tízezrek előtt. A későbbiek folyamán az idő múlásával ez nyilván változott. A rendszerváltás előtti időszak azzal telt, hogy folyamatosan alakultak a kiadók, nagyobb szabadsággal rendelkező csoportok, kitágult a tér is, a lehetőségek is. Innentől kezdett begyűrűzni az a fajta nyugat-európai show-biznisz, ami aztán hozta magával a mai sok pozitívumot, de negatívumot is.

Hogyan került képbe a Tabán?

Karácsony János: 1968-ban már létezett a fesztivál, aztán jött a Mini. '73-ban még én is ott ültem a közönség sorai között. Erről egy panoráma fotó is árulkodik, amit a színpadról készített egy fotóművész, és valahol a tizedik sor környékén látható is vagyok.

Máshol volt még a színpad.

Karácsony János: A mostani helyszín nagyon picinek látszik, mert benőtte a növényzet meg ott van a szoborpark. De nem ez volt az eredeti helyszín, hanem a víztározó, a Hegyalja út alatti déli részen, a Gellérthegy felé vezető oldalon. Valamikor vásártér volt, és zsúfolt része volt Budának. Az '50-es években megtisztították, akkor megmaradt az a nagy víztározó oldalt és annak a tetején volt egy színpad, ahol az LGT egyedül lépett fel a Tabánban.

Hogyan tudott ennyi évtizeden keresztül megmaradni a fiataloknak?

Karácsony János: Hogy maradt meg? Sikeres volt. Az I. kerület Bem rakparti kultúrház igazgató asszony maximálisan segítette. Ő volt az, aki kiállt a produkcióért, amikor kellett, no és persze a Bem rockpartért, ami egy ifjúsági klub volt a '60-as évektől. Itt volt Török Ádámék állandó otthona is.

Ha május 1, akkor Tabán

Karácsony János: Igen, ahogy a hétvége hozta, május 1-hez viszonyítva egy- két nap különbséggel. Ráadásul talán egyszer vagy kétszer esett elsejére a buli, a többi meg mindig más napon volt.

Térjünk át a nemzetbiztonságra. Rólad is készült jelentés?

Karácsony János: Amikor nyilvánosságra hozták a részleteket, nem akartam foglalkozni vele, mert nem akartam azzal a személlyel szembesülni, aki addig jó ismerősünk volt. Én nem akartam komolyan venni ezt az egészet. Tisztában vagyok azzal, hogy ez nagyon súlyos dolog, de azt is tudom, hogy azok az emberek, akiket erre a célra felhasználtak, azoknak nehéz sorsuk volt. A háttérben mindig történt valamilyen esemény az életükben, amivel megfoghatták, megzsarolhatták őket. Ismerek pár szakmabélit, akiket beszipkáztak és átgondoltam jó néhányszor, ha velem történt volna, akkor vajon én ellen álltam volna a zsarolásnak? A választ nem tudom, csak azt, hogy a legtöbbje így került be.

Mit tehettek ezekkel az emberekkel, ha nem alkusznak meg?

Karácsony János: Elveszik az engedélyét, kirúgják a szakmából, de lehetett volna börtön is.

Ezek után érthető, hogy nem keresgélted a "bűnösöket".

Karácsony János: Nem kutakodtam, akikről kiderült, azok között természetesen voltak nagy meglepetések számomra. Ismerem a sorsukat és tudom, hogy nem aludtak jól és még ma sem. Ők sose fogják feldolgozni ezt a traumát.

Két tűz között.

Karácsony János: Pontosan. Én inkább a megértés oldalon állok és sajnálom őket. Amennyiben az LGT-re vonatkoztatnánk, velünk mit tudtak volna kezdeni? Semmi olyat nem csináltunk, amivel megfoghattak volna bármelyikünket. A gázsiból levonták az adót, a TB-t, mit lehetett volna még?

És a fiatalkori lázadások?

Karácsony János: Én a magam részéről nem voltam lázadó típus, tettem a dolgomat, sosem voltam a rendszer ellen. Megvolt a véleményem persze, mint mindenki másnak, de ettől még nem akartam megdönteni a hatalmat. A hosszú haj is csak külsőség volt, mint az öltözködés. Az igazi kifejezési mód a zenénk volt, a színpadi megjelenésünk meg maga a műfaj, hogy részt veszünk egy olyan mozgalomban, aminek szinte semmi köze a szembenálláshoz, csak ilyennek képzelték el annak idején.

Az LGT-ről nem mondható el, hogy lázadó szabadcsapat

Karácsony János: Angliában voltak olyan emberek, akik megőrültek a "modern" zenétől, falnak mentek tőle, és ezért a rock & roll-t társadalomellenesnek titulálták, Amerikában meg aztán főleg így volt. Én idehaza sem gondoltam úgy, hogy valaki ellen kellene mennem. Amennyiben volt valami lázadó az LGT-ben, ellenálló, erőszak vagy kitörési vágy az mind az akkori lelki állapotunkat tükrözte. Ez szükségeltetett ahhoz, hogy kellő lánggal tudjon égni a zenekar.

Volt lázadással kapcsolatos dala az LGT-nek?

Karácsony János: Nem. Mindegyik dal szólt valamiről, és mindenki azt gondolt bele, amit akart. Mindenki felfedezhette benne a magának való értéket. Sosem vallottuk be, de mindig magunkból indultunk ki. A mi szövegvilágunk a körülöttünk levő dolgokról szólt, arról, hogy mi milyenek vagyunk. Soha nem történt meg velünk az, hogy nincs mondanivalónk, ezért megcélzunk valamilyen divat stílust a zenében vagy szövegben. Szóval nyugodtan kijelenthetem, hogy az LGT mindig önmagáról énekelt.

Az LGT folyamatosan modernizálódott, de nem követte az aktuális divatot.

Karácsony János: Azt csináltunk, amit belül éreztünk. Amikor bevállaltunk, felvállaltunk egy reggae-t vagy bluest, azt is a saját szánk íze szerint dolgoztuk ki. Ha a bluest meghallgatod, az egy valódi, mással összehasonlíthatatlan tipikus LGT blues volt.

Mennyire volt nehéz ebben a szakmában önmagatok maradni?

Karácsony János: Az angolszász piacon az a jellemző, hogy egy stílusra ráállítja a zenekart a menedzser és azt kell nyomniuk, amíg megy. Amikor meg kitörnének végre ebből a körből próbálkoznának mással, addigra elveszítik a játszmát, hiszen egy skatulyából nehéz kimászni. Minket nem lehetett beskatulyázni, mert a mi zenénk sokszínű és egyedi volt. Már az elejétől kezdve mindig más és más dolgokat találtunk ki, ami eltért az átlagtól. Azon a szinten, ami sikeredett, nem lehetett azt mondani, hogy csak rock & rollt játszunk vagy csak funkyt. Tudat alatt mindig vigyáztunk arra, hogy ez a tendencia soha ne álljon meg, mindig maradjon olyan, amilyennek mi elképzeljük.

Létezik számodra legemlékezetesebb koncert?

Karácsony János: Nagyon sok volt. Nem akarok egyet sem kiemelni.

A legrosszabb koncertet már meg se kérdezzem.

Karácsony János: Ne is, hiszen mindenkinek vannak gyenge napjai, például elázik a Tabán. Most éppen ez jutott eszembe, mert amikor ott játszottunk majdnem mindig esett az eső. Állandóan eláztunk, egyszer- kétszer volt talán jó idő. De a Tabánban ugye egy évben csak egy előadás volt. Mi az esélye annak, hogy minden évben pont aznap esik, amikor mi fellépünk?

Azért így is tele volt a koncert naptáratok.

Karácsony János: Rengeteget léptünk fel Kelet-Európában, a volt Szovjetunió területén. És ha már ott voltunk, minden áldott nap játszottunk. Nagyon kemény volt, de mindig élveztük. Egyébként a dalaink többsége ilyenkor született.

Ilyen a zenész élet

Karácsony János: Abszolút élveztem azt az életformát, ami számomra '68 környékén kezdődött. Talán azért, mert így a hétköznapokban érezhette az ember - akár a hosszú haj miatt is -, hogy ha kicsit is, de kilóg a sorból.

Volt problémád, a hosszú haj miatt?

Karácsony János: Engem is elvertek a rendőrök. Előfordult párszor, de ez egy ilyen időszak volt. Nem mondom, hogy nem volt baj, hogy szétpofoztak, de nem ez volt a jellemző. Egyrészt vigyáztam magamra - bár kötözködő típus voltam mindig -, megúsztam mindent. Bár egy Kisstadion koncert után a lovas rendőrök, akit értek ütötték vágták, de ez is hozzá tartozott a bulihoz. Azt is mondhatnám, hogy engem nem március 15-én vertek agyon a Petőfi szobornál, hanem a Tököli úton, a Keletinél.

Annak nincs politikai magyarázata?

Karácsony János: Hát van, mert a kerületi rendőrök sem meggyőződésből akartak minket agyon csapni, hanem mert ki volt adva nekik a rendcsinálás.

Igyekeztetek a politikát kívül tartani?

Karácsony János: Amennyire lehetett igen, de az sem volt szándékos igazából. Sosem beszéltük meg, hogy ne járjunk el ide, vagy oda. Mi egy el nem kötelezett társaság voltunk, akik csináltuk a magunk dolgát. De az ideológia vagy a cenzúra bármit belemagyarázhat, mindent kijavíthat vagy eltörölhet. Neki az a dolga, hogy felfedezze a legártatlanabb dolgokban is a bennük rejlő üzenetet, ismerjük a mondást, "ami nem gyanús az a gyanús". Ebben a műfajban is ez a lényeg, ha kipécéznek maguknak, már mindegy mit csinálsz. Nos, szerencsére, mi ebből kimaradtunk.

Egy zenésznek, vagy egy munkásnak volt több lehetősége politizálni?

Karácsony János: Jó a kérdés, hiszen én három évig dolgoztam egy gyárban, mint szerszámkészítő, esztergályos és edző. Ott nagyon sok ember dolgozott. Rendszeresen voltak balhék, jártak ki a rendőrök, belügyesek. A falakon reggelenként megjelentek rendszerellenes feliratok. A társadalom azon szegmensét is megéltem, valahogy ott egyszerűbben és nyersebben jött elő az ellenállási vágy. Jöttek a nyomozók, kiderítették ki firkált, elvitték, megverték, stb.

Mindenhol akadtak problémák

Karácsony János: Amikor végre zenésznek lenni munkakönyves állás lett, az Országos Rendező Irodánál kellett levizsgázni. Mindenkit regisztráltak, fizettük az adót. Persze ez hosszú kemény munkával lett elintézve. Elérkezett az idő, hogy a személyi igazolványukba beírták végre, hogy hivatalosan is dolgozunk. Akkoriban nem volt ajánlatos közveszélyes munkakerülőnek lenni (KMK), de szerencsére ezek után már biztonságban voltunk. Innentől szigorúan mindig úgy kaptuk meg a pénzünket, hogy abból levonták az adót, meg a TB-t.

Szóval adóztatok, de mégsem kapjátok meg az utána járó nyugdíjat.

Karácsony János: A zenészek nem kerültek be a társadalombiztosítás vérkeringésébe, simán levonták, és ellopták tőlünk, aztán eltűntek a gazemberek. Valahogyan hozzá fértek a pénzhez és a dokumentációkhoz, és megoldották. Mivel így nem került be a társadalombiztosításba az a pénz, az állam nem tudja visszaadni, hiába pereskedünk. Már a rendszerváltás idején is elindult egy kezdeményezés, hogy keressük meg a bűnösöket, van is sok név meg feltételezés, de a pénz végleg eltűnt.

Egy kicsit olyan ez, mint a III/III, nem az igazi bűnösöket hibáztatja a nép.

Karácsony János: Persze, progresszív adózás volt. Úgy kaptuk meg a gázsit, hogy előtte a pénztárnál levonták az adót, ugyanúgy, mint egy gyári munkásnál, vagy bárkinél. De a szerzői jogdíjak után is mindenki adózott, akkor még nem volt előadói jogdíj. Hiába nem hiszik el az emberek, mi becsülettel adóztunk, de ellopták és nem került be a büdzsébe, erről nem mi tehetünk. Fogalmunk sem volt arról, hogy meglopnak bennünket.

Teljesen mindegy mennyit kerestetek, ha az után adóztatok, innentől senki ne irigyelje.

Karácsony János: Mit irigyelne, a 40.000 forintos nyugdíjat?

Az emberek azt gondolják, hogy minden zenész gazdag.

Karácsony János: Az ORI gázsi nem volt nagy pénz. Azt kellene már látni, hogy a rendszerváltás előtt milyen anyagi viszonyok voltak, és azok a viszonyok milyenek ma. Isten őrizzen attól, hogy valaki össze hasonlítsa a kettőt, mert nagyon hamis képet kap. Látod, hogy mennyit keres most egy sztár banda, ami akkor egyáltalán nem így volt. A pénz nem a miénk volt. Ha egy lemezünkből 100.000 vagy 200.000 példányt eladtunk, abból csak gombokat kaptunk, miközben szép hasznot hajtottunk valakinek. Igen, akkor még a 100.000 volt az arany lemez, az manapság meg 2.000, röhej.

Készítette: Fiery