A fűzfa meghajlik, de nem törik – Forgács Péter interjú

Forgács Péter ma az ország egyik legkeresettebb színház és filmrendezője, ezen kívül számos minőségi színészi és szinkronmunka is az ő nevéhez fűződik. Nem véletlen, hogy 2006-ban Jászai Mari-díjat, 2017-ben Érdemes művész díjat kapott. 2011-2021 között a Győri Nemzeti Színház igazgatója volt. Beszélgetésünk apropója a nem régiben leforgatott Kék, kék, kék című tévéjáték, valamint a Szájhős című romantikus film története, de ezek mellett szóba kerülnek olyan fontos témák is, hogy hogyan lett színész, mi volt az a pont, amikor beindult a karrierje és hogy ne csak a szép dolgokat említsük, valójában miért nem maradhatott a Győri Nemzeti Színház igazgatója. Mindenkinek kellemes olvasást kívánok az érdekes és őszinte beszélgetéshez... (Máthé József "Fiery")

"Salix flectitur, sed non frangitur"

Mi a különbség a filmszínész és a színházi színész között?

Óriási a különbség. A forgatáson próbálom a színészeket instruálni - mint a színházban -, és amikor nézem a monitort, akkor derül ki, hogy milyen más a kettő. De beszéljünk a színészetről! Szerintem vannak nagyon jó színészek, akik nem tudnak szinkronizálni, és vannak nagyon jó szinkronszínészek, akik rossz színészek. Itt is ez a helyzet, vannak nagyszerű filmszínészek, viszont kevesek a színpadon és fordítva. Van, aki arra az egy-két percre nagyon jó, van, aki meg csak egy előadáson, de ez sem összehasonlítható, hiszen a film nem reprodukálható, miközben a színpadon szabadabb a mozgás. Nehézsége a színpadi színésznek, ha főszerepben van, hogy végig kell vinnie azt a két-három órát, míg a filmszínész felszívja magát arra a pár percre. A színházi színész benne van a történetben, míg a filmben most az ötödik jelenetet vesszük fel, majd a harmadikat, a huszonnegyediket. Ő megtanulja a szöveget, de a rendezőtől várja az instrukciókat, hogy éppen milyen állapotban van, milyen legyen a hangsúly, a nézés, a mozgás gyors, vagy megfontolt, satöbbi...

A napi diszpókat is alaposan át kell gondolni, mert például a Kék, kék, kék forgatásán az első napon már a legnehezebb jelenettel kezdtünk, amikor még lélekben sem voltunk ott, a stábot sem ismertük, néhány színésznek a filmforgatás is új élmény volt. Minden bajom volt, hogy egyből a közepébe, a drámába. Szerencsére áthidaltuk a problémát, de ebből a szempontból a filmszínészeket nem irigylem.

Milyen a színházi rendezés és a filmrendezés között a különbség?

Az első napokban rohangáltam a színészekhez és előjátszottam, hogy mire gondolok, aztán vissza a monitor mögé, de ez nem jó, csak el kell mondanom, hogy mit szeretnék látni, és azonnal visszateperni a monitorhoz. A színházban már más, mert ott föl-le rohangálok a színpad és a nézőtér között. Az nagyon jó élmény volt, amikor a Szájhős filmhez készülődés első munkanapján leültünk, átolvastuk az egész történetet és a jellemábrázolásokat próbáltuk megfejteni, meg hogy kinek mi a szerepe a filmben, milyenek az egymáshoz való viszonyok, az már egy nagy ugródeszka a filmszínésznek, miközben a színpadon is szükség van erre, de ott azt mondom, ne beszélgessünk, menjünk fel és csináljuk.

Hogy kezdődött a történeted a Kék, kék, kék című darabbal?

Én nagyon szeretem a kortárs műveket rendezni. A Győri színházba én vezettem be ezeket a drámákat. Szépen lassan becsempésztem a Tasnádi Istvánt, a Háy Jánost, az Egressy Zoltánt. Egressynek már 5-6 darabját is színre vittem. A Portugál volt az első, nagyon szeretem az ő műveit. A Kék, kék, kéket Zoli ajánlotta, és miután elolvastam, nagyon megtetszett a stílusa, az a szocreál, lepusztult téma. Emlékszem, amikor gyerekek voltunk, a Balatonon nyaraltunk és ott álltak ezek a kopott-koszos cirkuszi sátrak és érdekes volt, hogy milyen az a bizonyos belső élet, amit az író nagyon jól megfogott. Akkor elhatároztam, hogy megrendezem - végül nem a Győri Nemzeti Színházban, mert akkor jött az új igazgató, aki engem onnan száműzött, hanem - egy kihelyezett színházban, ahova bevittem a színpadra egy lámát, egy tyúkot. A közönség szerette nagyon, mégsem volt akkora siker, mint amekkorát vártam. Az emberek nem igazán szeretik a modern dolgokat.

Aztán jött az NFI pályázat, és leültünk a Bandival (a film producere: a szerk.) ő először az Édes életet javasolta, ami a Balatonon, egy hajón játszódik. Átbeszéltük és végül a Kék, kék, kék kerekedett felül. Megnyertük a pályázatot, miközben a Szájhősre is beadtunk egyet, de jelezték, hogy kicsit sok, hogy mind a kettőt én rendezzem, ezért elgondolkodtunk, hogy milyen szerepet vállaljak a filmben, A főszerepet 2011-ben a Dörner György játszotta, akkor kitaláltuk, hogy játsszam én el, és a Medve (Szűcs Gábor: a szerk.), aki a színház rendezője, rendezze a filmet, így megosztottuk a dolgokat. Eleinte nem nagyon akartam játszani, féltem, de egyre jobban belejöttem, ráadásul Gyöngyi (Szabó Gyöngyi, rendezőasszisztens: a szerk.) hatalmas segítség volt mindkét film esetében, nagyon sokat tanultam tőle.

A Kék, kék, kék című tévéjátékot az Olimpiai Sportparkban forgatta a csapat.

Ment az elején a vita, hogy hogyan lehetséges egy nyári történetet megcsinálni januárban, aztán húzni akartam tavaszig legalább, de Bandi (a producer: a szerk.) nem engedte, később rájöttem, hogy igaza volt. A sportcsarnok remek ötlet volt, szerintem ezáltal ezzel a filmmel egy új műfajt teremtettünk, mert nem tévéfilm, nem színház, de talán a kettő között tévéjáték, de annak is valami furcsa világa, amitől érdekes és izgalmas. Nagyon fontos a zene még, ami tovább emeli a film jelentőségét. Én írtam a főcímzenéjét és ebből a motívumokból lesz 10 féle változat. A film utómunkálatai lassan elkészülnek, most már csak a Szájhős utómunkálatai vannak hátra.

A Szájhős esetében hogyan működött a színészválogatás?

Most látom csak igazán, hogy mekkora hiba az, hogy nem járunk vizsgaelőadásokra, nem követjük a fiatalok munkáját, mert rengeteg zseniális, tehetséges fiatal színész van. Érkezett a meghallgatásra egy csomó emberke, akikről azt sem tudtam, hogy kicsoda és csak ámultam, hogy mennyire jók. Petrik Andit eddig csak a Kincsemben láttam, és nem ismertem, hogy milyen az életben, aztán besétált, elmondta a kért jelenetet és leesett az állam, abban a pillanatban tudtam, hogy övé a főszerep. Hiába jöttek utána további tehetséges színésznők, ő volt az etalon. Én egyébként mindig gyűlöltem a szereplőválogatásokat, annál penetránsabb, megalázóbb dolog nincs. A legjobb, a legismertebb színész is be van szarva egy ilyen megmérettetésen. Nagyon nehéz szakma ez.

Koncepció volt, hogy nem közismert színészeket választottatok?

A két főszereplő ugye már ismert, Jaskó Bálint már elég sok sorozatban játszott, Petrik Andrea pedig a Kincsemben is megcsillogtatta tehetségét. Ebben a filmben kiemelt szempont volt, hogy a két főszereplő nagyon jó legyen, az viszont adott volt, hogy sok szerepre győri színészeket választottam, azt nem vitathatja senki, hogy ők is nagyon jó színészek. A legszomorúbb az egészben, hogy ott vannak vidéken, óriási tehetségek, és az emberek azt sem tudják, hogy kik ők. Szina Kinga például eljátszott már vagy 100 főszerepet, vagy Dunai Csenge, aki fiatal kora ellenére szintén rengeteg főszereppel megbirkózott már. Ez azért van, mert még mindig Budapest centrikusság jellemzi az országot. Az irodajelenetben mind nagyszerű színész játszott és csak egyetlen mondatuk volt, statisztáltak. Akik ott voltak, mind ismeretlennek számítanak és mégis nagyon jó színészek rengeteg főszereppel a hátuk mögött. Gémes Antos zseniális, Grisnik Petra szintén nagyot alakított. Tényleg élveztem a forgatás minden pillanatát, öröm volt figyelni a rengeteg tehetséges fiatal művészt.

Milyen érzés volt változatos helyeken forgatni?

Minden hely külön kihívás volt. A legjobban az irodajelenettől féltem, mert az egy két helységből álló semmi, ahol az egyik irodában dolgozik hat ember, a másikban egy, és nem tudtam, hogy az istenben lehet ebből jó képeket csinálni, mert még nem tudtam elképzelni a különböző kameraállásokat, de volt egy zseniális operatőrünk, Győri Márk, aki ezt a kérdést tökéletesen megoldotta. Féltem a csepeli gyártól is és a legszebb képek ott születtek, de például nem féltem a külső dunai jelenetektől, mert azt gondoltam, hogy a környezet adja magát, mégis azok voltak a legnehezebb jelenetek. Az uszályos jelenet volt a legszebb, ott nagyon jól lehetett játszani, ott jöttek az ötletek, nagyon jól éreztük magunkat. Ezeket a helyszíneket megtalálni is micsoda meló. Tetszik, hogy a stábban mindenkinek meg van a maga feladata és azt mindenki profin látja el, mert a helyszínkeresés sem kicsi munka, mert itt minden helyhez és időhöz van kötve, ki van számolva, hogy mennyinek kell lennie egy nap a "hasznos időnek", de ez a mai rohanó világunkban érthető is.

Miben volt más az "átkosban" forgatni, mint ma?

Szerintem sokkal nyugodtabb volt, nem volt kötelező napi hasznos 5 perc, volt, hogy egy jelenetet hússzor vettek fel, de olyan is volt, amikor egy nagyobb jelenetet egész nap forgattak, nem rohantak az emberek.

Milyen volt szerepelni is a filmben, amit rendeztél?

Én nem szeretem a kettőt keverni, de Endre megkért, mert szerinte ez jópofa, én meg megcsináltam. Végül is nem volt rossz a jelenet. Vannak színházi rendezők, akik képesek szerepelni a saját maguk által rendezett darabban, én képtelen vagyok. Játszottam az operettben a Vörös lámpás ház című darabban, amit 10 évvel később én rendeztem a színházban és az én szerepemet játszotta egy srác, aki két próbán nem volt ott én fölmentem, hogy addig én elpróbálgatom a többiekkel és azt mondtam, köszönöm, de ezt nem akarom. Nem látom át akkor a színpadot, nem megy az, hogy játszom is, meg instruálok.

Hogyan oldod meg azt a darabot, amiben régen játszottál, most pedig rendezed?

Az ember folyamatosan gondolkodik, hogyan lehetne még jobb. Van egy átélt, megélt színdarab és kívülről nézve rájössz, hogy egészen másképp csinálnád. Másodéves főiskolás voltam 1979-ben, amikor Szakonyi Károly Adáshiba című színművéből tévéjáték készült. Várkonyi volt a rektor, Ruszt József rendezte és abban szerepel Tolnay Klári, Pataky Jenő, Balázs Péter, Schütz Ila, Hőgye Zsuzsa és én, aki a fiatal srácot alakítottam, majd eltelt pár év és Karinthy Marci megkeresett, hogy színre vinné a Karinthy színházban a művet és játszam el az apa szerepét, a Schützi itt az anyámat alakította, míg előtte a nagyanyámat, ezt játszottuk 160-szor, majd teltek-múltak az évek és Győrben pedig már én rendeztem.

Mit lehetett még hozzátenni?

Nagyon sok tapasztalat után sok-sok hibára lát rá az ember, sokkal több humort lehetett belecsempészni, átláthatóbb volt, és több zenét építettem bele, mint eredetileg volt, de nyilván sokkal többet nem lehetett hozzá tenni, mert a mű adott, egy helyszínes.

A zene mennyiben határozza meg az életedet, a munkádat?

Én úgy rendezek, főleg a kortárs darabokat, hogy bennem előbb van meg kísérőzene. Még semmit nem tudok a műről, elolvasom a forgatókönyvet és a fejemben már meg van a dallam. A Portugálnál is megadta a hangulatot a zene. Mindig úgy csinálok egy darabot, hogy stílusosan végig viszem ugyanazt a műfajt egy előadáson keresztül.

Ha már zene, mit gondolsz a színészlemezekről?

Volt egy időszak, amikor nagyon sok színész adott ki lemezt, az én véleményem az, hogy nem kéne. Mikor először terjesztettek fel Jászai Mari-díjra, volt egy úriember a bizottságban, aki kétszer egymás után is úgy utasított el, hogy én egy musical színész - vagy mi - vagyok, és az ilyennek nem jár. Beskatulyázzák a színészeket, de nem a színházi teljesítményük alapján, hanem mint például az én esetemben, a több mint 30 musical főszerepem miatt. Ez nem színészet. Számtalan prózai főszerepet is eljátszottam már, hiszen prózai osztályban végeztem, de ezek mellett játszottam az operettben is. Magyarországon a komplett színészetet kellene díjazni, ledegradálják a zenés darabokat, pedig szerintem nem árt, ha a musicalben egy nagyon jó színész játszik, jól énekel, és még jól is mozog. Nagyon kevés ilyen tehetség van. Ezzel szemben vannak prózai színészek, akik jól énekelnek és jó színészek is. belőlük is kevés van az országban. Sok színésznek nem kellene kiadnia lemezt, aki nem tudja, ne csinálja, nem kéne erőltetni. Ezért is mondom, hogy igazságtalan lenézni a zenés műfajban tevékenykedőket. Egyszer láttam a Koldusoperát - nevet nem mondok -, ahol a Bicska Maxit alakító színész hallatán kinyílt a bicska a zsebembe annyira rossz volt. Azt hitte, hogy ez egy olyan mű, amit el lehet idétlenkedni, miközben szerintem pont abban kell jónak lenni. Kurt Weill forgott a sírjában. Szóval szerintem az éneklést is komolyan kellene venni és tiszteletben kellene tartani, mert az is egy szakma.

Mi történt Győrben?

Szakmai berkekben úgy gondolták, hogy ha egybe esik a pandémiás helyzet az igazgatóváltással, akkor értelmetlen az igazgatóváltás és én ezt - nem csak magam miatt - jeleztem is, de nem zaklatta fel a döntéshozókat Egy hibernált, csukott színházból távozni nem csak méltánytalan, de értelmetlen is. Megbocsájthatatlan ilyenkor magára hagyni a színházat. A szakmai bizottság előtt is elmondtam, hogy ebben az esetben mindenki sérül. Sérül az új vezetés, sérülnek a munkatársak, sérül, aki eddig vezette a színházat, és természetesen sérül a közönség is. Hiába hívtam erre fel a figyelmüket, nem volt foganatja. Azt gondolom, ha van egy ilyen helyzet, akkor hagyni kell vezetni tovább a színházat. Meg kell erősíteni, vinni kell legalább a pandémia végéig. A közönségnek is rossz szájíze lesz, hiszen van egy műsorterv, amire megvették a bérleteket, majd semmi nem történhetett egy évig, most azt várják, hogy esetleg meg tudják nézni jövőre. Én áttettem volna, de így teljesen más lesz, amit eddig kidolgoztunk, megcsináltunk, minden kukába kerül.

Pénzről is van szó!

Nagyon sok pénzről van szó. Jelen esetben négy darabról beszélünk, ki vannak fizetve a jelmeztervezők, a díszlettervező, a rendező, a színészek próbapénze, ez rengeteg pénz és ez ott áll. Csak annyit kéne tenni, hogy fogom, előveszem, egy hét felújító próba és mehet. Arról nem beszélve, hogy ha a következő évadra átemelem, megtakarítunk egy valag pénzt mert nem kell új évadot csinálni.

Hogyan tovább?

Te tudod a legjobban, hogy a Kék, kék, kék forgatásától kezdve folyamatosan dolgozom és pont ez idő alatt történt az, hogy engem lecseréltek a színházigazgatói posztról. Szerencsére folyamatosan van munkám, ami lefoglal, télen egy főszerep, tavasszal-nyáron rendezés. Ha ez a munka nincs nehezebb lett volna elviselni, ahogy megyek át a 12 év igazgatóságból a semmibe. Így legalább nem nagyon volt időm gondolkodni a problémán, mert zajlanak körülöttem az események. Nem is tudom, hogy mással történt-e már hogy úgy vészel át egy igazgató leváltást, hogy munkában csak jó dolgok történnek vele.

Mi lesz, ha vége az utómunkának is?

Akkor majd feljön bennem az üresség, ebben a világban semmi nem egyszerű, szerencsére már kaptam 2-3 lehetőséget színházban rendezni, de az még messze van. Most lesz egy 4-5 hónapos űr, amikor effektív nem dolgozom - nyilván lesznek szinkronok, de azon felül semmi.

Az ember elér eredményeket, elér egy kort, már nem kellene azzal foglalkozni, hogy mi lesz a nyugdíjig, vagy azt nem mondja, hogy most már elég...

Most kimondtad, hogy nem kéne azzal foglalkoznom, hogy mi lesz holnap, de ma Magyarország nem ez. Sajnos mindig ezzel kell foglalkozni. Ez olyan, mint hogy én nem tudok úgy lenni, hogy ott a csekk és nincs befizetve, olyankor meg vagyok őrülve, míg mások beleszarnak, ők nem kapnak infarktust, és irigylem is az ilyen embereket, de én nem tudok ilyen lenni. Szoktam mondani, hogy csak a pénz boldogít és csak a ruha teszi az embert, mert sajnos ennek van alapja.

Készítette: Máthé József "Fiery" - Korrektor: Szabó Dóra

Forgács Péter díjai:

- eMeRTon-díj (1992, 1998)

- Kisfaludy-díj (2005)

- Jászai Mari-díj (2006)

- Érdemes művész (2017)